A Szívkirálynő

Százhatvan kilométer/óra volt az átlagsebesség, amivel száguldottunk a kórházba. Amikor megemlítettem neki, hogy inkább egy karamboltól félek, mint bármilyen életveszélyes műtéttől, csak annyit mondott, ő majdnem minden nap így teszi meg ezt az utat, mert mindig késve kel reggelente. Nem tudom, így volt-e, vagy tényleg ennyire sürgős ellátásra szorultam, csak nem akart megijeszteni.
Míg megkereste az ügyeletes sebészt, én próbáltam elérni a bátyámat telefonon, de még mindig nem ért haza. Alig tettem le a kagylót, már mennem is kellett. Zsolti ismerte az orvost, még úgy is, hogy másfél évig nem itt gyakorlatozott.
A sötét hajú, szemüveges, Zsoltinál csak öt-hat évvel idősebb orvos két másodperc alatt megvizsgált, konkrétan könyékig benyomta a hasam jobb oldalát, majd Zsoltira nézett.
– Igen, minden kétséget kizáróan appendicitis, jó a diagnózis, kolléga!
– A kis hölgy érdeme – válaszolta Zsolti, mire az orvos kérdően mosolygott felém.
Nem akartam válaszolni, még mindig szipogtam a fájdalomtól, amit okozott. Csacsogás helyett inkább az anyját szidtam volna, de baromi türelmesen megvárták, hogy kinyögjek akár csak egy szót is.
– Egy könyvben olvastam – kezdtem –, és ott állt azt is, hogy a kezelés halogatása életveszélyes komplikációkkal járhat. Úgyhogy jó lenne elkezdeni, nem? – morogtam.
Nevettek, mintha csak egy jó viccet mondtam volna.
– Zsolti mondta, hogy vérzékeny vagy. Milyen fajta? – kérdezte a sebész.
– Hemofília – válaszoltam.
– A vagy B? Enyhe, közepes, súlyos?
– Nem tudtam, hogy több fajta van... Állandóan vérzek. – Az orvos végignézett a lila foltjaimon és bólintott.
Zsolti megrázta a fejét, és az orvos felé fordult.
– Enyhe, vagy középsúlyos, nem vérzik spontán.
– Akkor meg ki tángálta el ezt a lányt? – kérdezett vissza döbbenten.
Zsoltinak szerencsére sikerült elterelni a figyelmét.
– Azért kellene, Norc, hogy A vagy B, mert enélkül nem tudjuk, milyen faktorod nincsen. Mit szokott Ádi beadni?
– Olyankor előbb ájulok el, mint hogy olvasgassam a tasakot...
Mosolyogtak, mire az orvos hirtelen felpattant. Bámult rám, majd Zsoltira, mintha szellemet látna.
– Nora?! Ádi a te... – Megakadt a hangja. – Romanov? – És kezébe vette a kórlapom. – Miért nem töltöttétek ki a fejlécet? A belgyógyász Ádi? – fordult Zsolti felé.
Zsolti bólintott. A doki arca végérvényesen is hullafehérré változott.
– Hol vannak a szülők? Vagy a bátyja? – folytatta a faggatást, és hirtelen hozzátette. – B-hemofíliád van, a Christmas faktor hiányzik – hadarta kétségbeesetten. – Hívom a Főnököt, meg a hematológust! – sipítozta, majd elrohant, és az ajtóból még visszaszólt: – Kerítsél azonnal beleegyezőt!
– De... Akut, akutnál nem kell! – kiabált utána értetlenül, majd rám nézett.
– Jól van, nyugi! – szólt, bár inkább szerintem saját magához. Tanácstalan tekintetét a padló felé döntötte, és lemerevedett.
– Christmas? Gondolhattam volna, mindig is utáltam a karácsonyt – próbáltam kizökkenteni a transzból, de nem válaszolt. Így hát folytattam, hátha sikerül visszahoznom az életbe.
– A végén még könyörögnöm kell, hogy valaki megműtsön...
– Nem tudom, mi folyik itt, de megyek, és kiderítem! – emelte tekintetét újra felém.
– Nem hagyhatsz itt! – vágtam rá rémülten.
És akkor Ádám robbant be az ajtón. Se szó, se beszéd a vizsgálóasztalhoz sietett, és ő is megnyomta a jobb oldalam.
– Baszki! – üvöltöttem. Rémült arcára a totális kétségbeesés ült.
– Baszki... – ismételte megrendülve.
– Ha még valaki hozzám mer nyúlni, megölöm! – zokogtam.
Zsolti megfogta a bátyámat, és kihúzta magával az ajtón.
Néhány másodperc múlva egy nővér jött be. Vért vett, vérnyomást mért, valami tappancsokat nyomott a mellem köré – ezen a ponton azért sűrűn imádkoztam, nehogy bejöjjön bárki férfi... Majd adott egy kórházi hálóinget. Próbáltam faggatni, hogy hová tűntek az orvosok, mire reszkető hangon csak annyit mondott: „A főnök már a házban van”, és elsietett.
Miközben öltöztem, hirtelen hatalmas morajlást véltem hallani odakintről. Így olyan gyorsan kötöttem be a hálóinget, ahogy csak tudtam. De amennyi ember özönlött be a következő másodpercben az ajtón, így is úgy is tök pucérnak éreztem magam. Szentül hittem, hogy valami eltévedt turista csoport...
A tömeg fele zöld ruhát, a másik utcait viselt. Elképzelésem sem volt, mi ez az egész.
Zsoltit leghátul pillantottam meg, az ajtófélfát támasztotta. Ő zöldben volt, karjai a mellkasa előtt összekulcsolva. Próbáltam elkapni a tekintetét, de feszülten bámulta a földet. Iszonyú dühös lettem rá, hogy így egyedül hagy, mert Ádám sem volt sehol. Mire mindenki befejezte a mozgolódást, egy uszkve százhúsz kilós férfi lépett mellém. Ötvenöt-hatvan körüli lehetett, szürke, oldalra fésült haját igazgatta. Ő is a zöldekhez tartozott.
Végül Ádám sietett be. Zsolti mellett maradt hátul, és sugdolózni kezdtek.
– Nóra – kezdte a nagydarab muksó –, maradhat a sebészeti dolgozókon a zöld?
Először nem válaszoltam, azt hittem, hogy valami kandi kamerás szívatás ez az egész. Úgy tűnt, hogy az egész orvosi stábból csak engem izgatott, hogy lassan addig húzzák az időt, míg meghalok. A megannyi arc viszont választ várt. Akkor összenéztünk Zsoltival, aki kérdően megvonta a vállát.
És akkor hasba vágott a csattanó hang... Megéreztem a bejárati ajtó felől áramló parfüm szagot. Kék volt, villámlóan jeges. Tűsarkú kopogás tipegett felém a távolból. Na, akkor értettem meg az egész felhajtást!
– A belgyógyász-hematológus kollégák voltak olyan szívesek, és levették a fehér köpenyt.
Megrettenve bólintottam. A hatalmas orvos közelebb lépett, láttam mozdulatainak szándékát, ahogy a hasam jobb oldalát szemlélte.
A tűsarkú léptek egyre hangosabban kopogtak a folyosó csúszásgátlós padlóján.
– Muszáj Önnek is megnyomkodnia a hasamat? – kérdeztem alig hallhatóan, ahogy szemem rátapadt a közeledő gusztustalanul vastag ujjaira.
– Nagyon óvatos leszek – mondta, és ő is belém mart.
Ennél még a bátyám is óvatosabb volt. Nyikkantam egyet, és a könnyek újra kibuggyantak a szememből. Zsolti idegesen borzolta a haját. Aztán felszakadt az ajtó. A vizsgáló oxigénjét egy pillanat alatt tömítette el a kék, súlyos szag. Az anyám szaga.

Berontott. Siető lendülete a közvetlenül az ajtó mellett álló Zsolti miatt akadt meg. Toporgott egy darabig, majd visszalépett hozzá. Körbefogta őt a kék bűzzel, amit selyemkombinéja árasztott a zafírszín ruha alól, majd rászegezte gyémántgyűrűs keze mutatóujját.
– Nem nyúlsz a kislányomhoz! – sziszegte, miközben vállig érő, laza hullámokban csavarodó, éles vörös haja kevélyen a nyakába tapadt.
Zsolti állta a pillantását. Anyám kisvártatva felkapta a fejét, és úgy szelte át a tömeget peckes orrával, mint ha ő lenne a Szívkirálynő*. Mindkettőnk tekintete mű volt és tökéletesen negédes, ahogy közeledett. Mielőtt mellém lépett volna, visszafordult az egyik belgyógyászhoz, és arcát a férfiéhoz illesztette, puszit imitálva – gondolom, felsőbb körökben így volt szokás.
– Tamás – üdvözölte vállon simítva, majd tovább riszálta csontos seggét, és hozzám hajolt.
Vörös loknijai közül próbáltam rést találni, amin át megnézhettem magamnak ezt a Tamást. Anyámkorú volt, sötétbarna, félhosszú haj, kedves tekintet. Sosem tudtam elképzelni, hogy szeretheti bárki ezt a nőt.
Miután arcon puszilt, leült mellém a kemény ágyra, és elsimította a szőke hullámokat az arcomból.
– Kicsikém, nem lesz semmi baj! – nyenyegte, és a főorvosra nézett, legalábbis nyilvánvaló volt, hogy ő itt az Atyaúristen.
Nyálzott az is, anyám is, miközben én haldokoltam. Zsoltit figyeltem, próbált mosolyogni felém, de szánó aggodalmát nem tudta leplezni.
– És akkor ugye Ön műti meg, Főorvos Úr? – csilingelte anyám, magas vékony hangján.
– Igen, hát természetesen! – húzta ki magát a pacák, mire rámeredtem.
– Nem! Zsolti műt meg – közöltem.

A tömeg hátrafordult, és mint véres rongyra, bámultak rá. Arca próbált közömbös maradni, de én láttam rajta a felém irányuló gyengédséget, amellyel mélyen a szemembe nézett.
Anyám haja lángolni kezdett, a főorvos horkantgatni, és mindenki szeme egymáson ping pongozott.
Anyám és én ugyanolyanok voltunk. Ugyanúgy kihasználtam, az emberiség szeme előtt létező Ruszlana tehetetlenségét, mint amikor ő az enyémet. Arca elzöldült, és kezdtem azt hinni, hogy lassan neki is orvosi ellátásra lesz szüksége. A főorvos habogott, hogy Zsolti még csak első éves rezidens, aki hát így, meg úgy, hogy hát persze, tudja, hogy kiváló szakember, de hát most rólam van szó, akit szeretne ő megműteni, a saját szent kezeivel. Tehát ment ezerrel a seggnyalás, a nyűglődés, Anyám felől a vonaglás és ideges hajrázás. Zsolti nem mozdult, csak néha szőkés hajába túrt.
– Kicsi kincsem, a bátyád orvos, ha legalább rám nem hallgatsz, hallgass őrá! – vinnyogta a Szívkirálynő.
Ádira néztem, ahogy a tömeg is. Még mindig nem fért a fejembe, miért kell ekkora közönség. Ultra cikin szar volt az életem.
Megköszörülte a torkát, és mint annyiszor, most is két tűz közé – vagy inkább tűzvészbe kevertük. De rá mindig számíthattam, mindig mellettem állt.
– Zsolti csinálja – jelentette ki. – Bent lehet, anya, bárki, akit akarsz, de most már kibaszottul kifutunk az időből! – kiabálta, és kettőt tapsolt jelezve, hogy oszoljon a nép.
Anyám felállt, és kék szoborrá vált. Tudtam, hogy legszívesebben szó nélkül távozna, de a tehetetlenség megbéklyózta.
– Hát rendben – egyezett bele, és búcsúzóul megsimította az arcom. Lágyan, tökéletes tehetséggel.
Majd a dagadt főorvoshoz fordult.
– Kérem vigyázzon a lányomra, esküdjön meg rá, hogy kitöri a rezidense kezét, ha valamit elszúrni készül.
– Úgy lesz!
Zsolti volt az első, aki elhagyta a termet. Ez kissé megnyugvással töltött el, anyámat csak nem engedik be utána a sebészeti mosakodókba...

Már a műtőasztalon feküdtem, amikor újra találkoztunk. Csak a szemét láttam, minden testrészét most kék ruha takarta. Mellém állt, amikor egy másik kék ruhás, az előzőleg beszúrt vénabranülbe készült betolni az altatószert.
– Félek – reszkettem felé.
Szeme mosolygósra húzódott.
– Ugyan már! Örülj neki, hogy nem apró-cicitiszed van! – válaszolta szájmaszk hangon.
És akkor, még az álomba merülésem utolsó pillanatában, belém hasított a gondolat.
– Ugye csak a hasamat fogod látni?!
Közel hajolt, szemei egész közel jöttek az enyémhez.
– Na, aludj szépen, Csipkerózsika, majd megcsókollak, ha fel kell ébredni!

Messziről érkezett a jajveszékelés sikolyban harsogó hangja. Távoli volt a fény, a bástyák robusztus tetején vaskos fellegek akaszkodtak. A hegyorom szélfútta tisztásáról a harmadik lovas indult neki, hangos lódobogás kísérte útján, bejutott ő is, a fekete csuhás. Villámok cikáztak fent némán, de gyötrelmesen le-lenyúlva a vár haldokló szentjeire.

Amikor magamhoz tértem, állt a bál körülöttem. Fehér köpenyesek a zöldek ellen. Idegen nyelven, egymás felé hadonásztak papírokkal. Számokat hadartak, és minden második értelmes szavuk a „tünet” volt: „de hát a tünetek! ”
Kétszer is meggondoltam, hogy fel merjek-e ébredni... Majd valamelyikük észrevehette, hogy kinyitottam a szemem, mert egyszerre rend lett, és szép sorban kitotyogtak a megfigyelő szobából.
Kettő maradt. Egy fehér, egy zöld. A bátyám és a hercegem, vagyis a sebészem.
– Na, hogy sikerült? – kérdeztem alig hallhatóan.
– Szerinted fenn van? – fordult a bátyám Zsolti felé.
– Hé, süketek vagytok? – szóltam újfent.
– Igen, úgy tűnik. Már nem hadovál királylányokról és hercegekről... – válaszolta Zsolti, tekintetét vigyorogva rám tapasztva.
– Úristen, miket mondtam?! – És ez sokkal jobban foglalkoztatott, mint hogy mi volt a műtőben...
Persze, nem válaszoltak. Ádám leült az ágyam szélére, és tekintetében volt valami nagyon különös.
– Hogy vagy? – kérdezte.
– Álmos vagyok nagyon. De mi volt? – Zsoltira néztem, aki idegesen tördelte a kezeit. – Elrontottál valamit?! – meredtem rá.
– Hát, tévedtünk – kezdte –, nem vakbélgyulladás volt...
– Hát akkor mi a fene?