Olga szívszakajtó jövendölése

 

Álmomban anyám hangja szólt hozzám. Kedves volt, csicsergős, amilyennek még sosem hallottam.

– Nora!

Szemhéjamon átderengett a nyári napfény, arcbőrömön éreztem hajnali simogatását.

– Nora-Nora!

Anyám hangja a fülem mellett, majd fölöttem a gördülő függönyrobaj. Felugrottam.

Először a kezét pillantottam meg, csontos ujjait, ahogy egy talpas poharat az éjjeli szekrényemre rak, benne szőlőillatú, szénsavas üdítővel. Csuklóján arany karkötő, kör alakú gyémántamulettel. Hátrahőkölve kúsztam az ágyban, amennyire lábam rugaszkodása engedte. Rettegve bámultam hosszú hattyúnyaka felé.

Lenge pasztell-zöld ruhát viselt, sárga tollfülbevalóval. Újra magához vette a poharat, majd felém nyújtotta.

– Reggel van, Nora! Ideje készülődnünk! – mondta. Mozdulatlanul bámultam.

Belém villant a gondolat, hogy ez nem is az anyám. Vagy épp tudathasadása van, vagy egy ismeretlen ikertestvér. Az előző nap lidércnyomása miatt már bárkiről bármit el tudtam volna képzelni.

Hajáról már egészen lekopott a vörös színező, most bronzszőke fürtök libegtek a vállán. Arca gondtalannak tűnt, mindez merőben megfiatalította vonásait. Mint 'ki szellemet lát, meredtem rá.

– Na, gyere! Ma bulizunk! – tolta közelebb a poharat.

És... Mosolygott. Na, ilyet sem láttam tőle még. És valóban, elképesztően gyönyörűnek véltem most én is.

– Mi ez? – vettem el a poharat, majd beleszagoltam.

– Cristal Methuselah – válaszolta affektálva. Elég nyilvánvaló volt, hogy nem gyerekeknek való gyümölcslét próbál rám tukmálni.

– Anya, erről meg kell kérdeznem Ádit – motyogtam óvatoskodva, és az ágy másik felén keltem ki, menekülésre készen – , rengeteg gyógyszert belém nyomtak az elmúlt napokban.

– Ugyan! – kerülte meg csípőringatva az ágyat, és elém lépett.

Reszketett mindenem a közelségétől, arcbőröm jéghideggé fagyott érintése nyomán.

– Egyszer élünk – mosolyogta, és hajam megpróbálta ujjaival hátrafésülni. – Ma elfelejtünk mindent – szuszogta, szemével a hajamat mustrálva – , a tragédiák kísérteteit, az injekciókat, a lélekszakadásokat. – Arca fájdalomtól vált sosem látott őszintévé, aztán újra kisütött a nap. – Kicsinosítunk, lent vár tizenöt stylist, hogy ruhát válasszunk. Hat szabó, öt sminkes, és... Hát, azt hiszem, nem lesz elég a négy fodrász. – Vonásai elfintorodtak, ahogy a kezelhetetlen tincseimet mustrálta.

Majd a kezemben lévő pohárhoz nyúlt, és az ajkam felé erőltette.

– Az első bálod, Dávidnak le fog esni az álla!

Nem mertem megszólalni, hátha visszaváltozik szörnyeteggé. Inkább felhajtottam a piát. Ha tudtam volna, hogy mi vár lent, helyből kértem volna repetát... A tizenöt stylist nem csupán „stylist” volt, ahogy anyám ledegradálta őket, az akkori leghíresebb divattervezőkkel volt tele a világvégi házunk. Próbáltam elámulni, vagy valami, ahogy a sikongató plázacicák tennék, de valójában a divathoz fűződő elképzelésem mindig is kimerült a póló-farmer-tornacipő formációban. Néha a suliba kellett ünneplőt venni, akkor naphosszat húzgáltam a szoknyámat, vakaróztam a selyemblúztól, botladoztam a kopogós cipőben. Bár el tudtam képzelni dögös báli ruhát! Éjfekete strasszokkal, térdalatti hullámokkal, fekete csipke kiegészítőkkel, de úgy tűnt, anyám már előzőleg leadta nekik az elképzeléseit.

Fájt a látvány! Tehát tizenöt ruha: vajszínű, világossárga és narancs, babarózsaszín, halvány pink, téglapiros, ciklámenlila, halvány kék, alig-türkíz, éleszöld. A többi öt pedig vegyesen. Sikítófrászt kaptam magamban, képzeletben kitéptem az összes hajszálamat – már nem lett volna szükség fodrászra – , amikor szememmel végigpásztáztam a megannyi ruhakölteményt, melyek inkább süteményekre hasonlítottak színben és habos-babosságban egyaránt.

Nem csoda, hogy rögtön rohannom kellett hányni. Így, mielőtt anyám bemutatott volna, mint alkotásra váró madárijesztő hölgyet, sarkon fordultam, és az emeletre rohantam. Csak a szemem sarkából láttam, ahogy a bátyám épp akkor mászik elő a szobájából.

– Veled meg mi van? – kérdezte álmos hangon, miután belelottyantottam a gyomrom tartalmát a vécékagylóba.

– Az a sok gusztustalan... – kezdtem, majd jött ismét.

Egy ideig még térdeltem a padlón, majd lehúztam a vécét, és ülőhelyzetbe fordultam.

– Ocsmány ruha – folytattam, mire Ádi odanyújtott egy törölközőt. Összeráncolt szemöldökkel méregetett az ajtófélfának támaszkodva.

– Ruha?! – kérdezett vissza, mire újra kidobtam a taccsot.

És így ment ez egy ideig. Egy-egy szót egy-egy taccs követett, míg el nem fogyott belőlem minden. Ádám leguggolt elém, mikor már jó pár perce gyomornyugalom volt.

– Beszedtél valamit? – morgott rám.

– Hát, hajnalban azt a gyógyszert, amit tegnap adtatok – válaszoltam liftező gyomorral.

– Aztán?

– Mit aztán?

És akkor kissé hátrahajolt.

– Ittál vagy ettél azóta valamit?

– Anya belém erőszakolt valami kristálymetet.

– KRISTÁLYMET??? – sikított fejhangon.

Bólintottam. Elrohant. Én pedig újra hánytam... Volna, ha jött volna bármi. Majd feltápászkodtam, és fogat mostam. Aztán erőtlenül indultam újra a megpróbáltatások elé.

Akkor Ádi sietett fel a lépcsőn, egyik kezében a kedvenc bögrém, a másikban egy literes kancsót hozva. Vihogott.

– Gyere! – mondta, miközben visszafojtotta a röhögést.

Egyenesen a szobámba ment, és lepakolt az asztalomra.

– Ezt idd meg, és tedd be a lázmérőt! – utasított vigyorogva.

Szó nélkül öntöttem magamnak, és kortyolás közben értetlenül szemléltem mosolygó arcát.

– Ilyen vicces, hogy szenvedek? – morogtam, majd megborzolta a hajam, és megölelt.

– Olyan jó, hogy még annyira pici vagy! – szorongatott, majd elengedett.

– Nem vagyok pici! – kaffogtam rá, és leültünk az ágyamra.

– Az antibiotikumra tilos inni, Norc! – mondta.

– Muszáj volt – válaszoltam, majd újra kortyoltam.

– Tudom, mint az ablakon kiugrani. Az őrületbe kergetsz! – sóhajtotta. – Hú, de hosszú napunk lesz, ha már így kezdődik...

– Na, letusolok – állt fel – , majd üvöltsd be a számot!

– Ja! – juttatta eszembe a lázmérést.

– Aztán iparkodj pudliruhát próbálgatni – vigyorgott.

 

Amikor ismét lementem, valami miatt közröhej tárgya lettem, de volt nagyobb bajom is, mint hogy az okán idegeskedjek. A rózsaszín ruhára emelték összhangúan a poharaikat, de alig mertem ránézni. Rettegtem, hogy lehányom, és anyám kinyír. Szóval eddig azt hittem, egy ruhát felvenni öt másodperc. Nekünk öt egész órán át tartott, mire kitalálták, milyen legyen a harisnya, a cipő, az ékszerek és a hajdísz – esküszöm, hogy még a bugyit és a melltartót is ők választották...

Sírtam, zokogtam belül, míg kívül: az arcomra olvadt az udvariaskodás egyre hamisabb mosolya. Amikor a társaság vér-pezsgő szintje az egeket kezdte hasítani, benyomtak valami transzilluminális zenét, és előkerültek az ezüsttálcák porcsíkokkal, meg mindenféle színes lapokkal, bogyókkal. Anyám persze tolt elém ezt-azt, de mivel mozdulatai egyre inkoordináltabbá váltak, tekintete pedig egyre zavarosabbá, nem vette észre, hogy szórok mindent a ruhám alá...

Valahol a smink és a harisnyakötő között jelent meg Ádi, és torkunk szakadtából röhögni kezdtünk egymáson. Megtehettük, a ház vonyított a furcsa közelkeleti zenemotívumoktól. Talpig terepmintás katona hacukában pukedlizett felém. Valamelyik fodrászlány pörgött elé, és gond nélkül betolta nyelvét a szájába.

– Hú, de hosszú napunk lesz, ha így folytatódik – üvöltötte felém, majd néhány másodpercre odarohant. – Nekem dolgom van, kérlek ne fogadj el tőlük semmit! – kiabálta a fülem mellett.

Bólintottam, majd a körülöttem gyűrűző, engem festegető, és a hajamat bizergáló tömeg kihányta magából a bátyámat. És akkor Zsolti jelent meg. Alig ismertem fel. Talpig feketében volt, a testszoros kabát az álla alatt záródott cipzárral. Fekete nadrág és cipő, övén kettő Taurus. És abban a pillanatban nem érdekelt, hogy mennyire égő a puncs-süti ruhám, döbbenten néztem rá. Apám lépett oda hozzá, ő is terepszín cuccban, miközben körülöttem már mindenki csókolózott egymással, nők nőkkel, férfiak férfiakkal. Teljessé vált a felfordulás.

Jobb lett volna, ha én is betépek – gondoltam, miközben azt vizslattam, mi zajlik Ádi, apám és Zsolti között. Valamit adogattak egymásnak, de nem láttam, mit. Zsolti fekete kesztyűje minden fényt elnyelt. Néha összenéztünk. Amikor Ádi és az apám eltűntek a bejárati ajtóban, Zsolti átvágott a zenére hajlongó embereken, és átölelt.

– Ne fogadj el semmit tőlük! – ismételte a bátyám intelmét. – Figyelj Szilvire, Dávidéknál találkozunk! – hadarta és óvatosan a szoknyám alá nyúlt.

Rémülten néztem körbe, hogy figyel-e minket bárki, Szilvit is csak ekkor vettem észre. Egy széken ült és hagyta, hogy ketten is dörgölőzzenek hozzá, csókolgatva a nyakát. Minket figyelt.

– Te hol leszel? – kérdeztem. Levette a kesztyűjét, és megérintette a homlokom, mintha a lázamat nézné.

– Mindenhol – válaszolta, majd keze az állam alá csúszott, és megcsókolt.

Rémülten bámultam rá, majd kedvesen elmosolyodott, és a fülemhez súgta.

– Gyönyörű vagy, habcsók kisasszony!

Majd elsietett. A bejárati ajtó előtt még elkapta anyám, és mint egy vámpír, úgy cuppant rá a szájára. Kész fertő! – dühöngtem. Zsolti még hátrafordult egy grimasszal, majd eltűnt. És csak akkor éreztem meg a nehéz tárgyat... A harisnyakötőmbe rögzítve a Taurus-ok egyikét. Égette a kezem még a ruhán át is. Életem első bálja? Lőfegyverrel a szoknyám alatt?! – leginkább a hányáshoz támadt kedvem, de már nem maradt rá idő. Szilvi fölém hajolt, és a tömeg kezdett kiszivárogni az ajtón.

– Gyere, menjünk bulizni! – villantotta rám hófehér mosolyát, és kézen fogott.

 

Az utolsók voltunk, akik kigurultunk a főkapun, mégis valahogy lezáródott a ház, és a kutyák is kiszabadultak az autóbejáróig. A tény, hogy a golyóálló plexifal is felhúzódott, semmi jót nem jelenthetett.

– Szilvi, mi ez az egész? – meredtem rá az anyósülésről, miután láttam, hogy távirányítás nélkül működik a házunk.

– Hát Romanov bálba megyünk! – legyintett, majd felém vigyorgott.

– Aha, fegyverrel a szoknyám alatt?

Nevetett. Esküszöm, embereket vakított meg a fogaival!

– Ez az első bálod, úgyhogy nem tudhattad. De ez így szokás.

– Ja, oké, most már nyugodt vagyok – dünnyögtem flegmán.

– Az is szokás, hogy a bátyám Rambo-nak öltözik, az öcséd meg ninjának? Ja, anyám meg totál kikészíti magát valami tudatstimulánssal? Be sem fognak engedni minket így, hogy csak mi ketten vagyunk józanok.

– Ó, meglátod, anyád hogyan fog Glinda és Sándor elé lépni, leesik majd az állad!

– Félpucéran, habot nyáladzva?!

Nevetett.

– Ki tudod biztosítani a fegyvert, igaz? – kérdezte hirtelen.

Nem válaszoltam, csak kérdően pislogtam felé. Elvörösödött.

– Bocs, ne haragudj. Elfelejtettem. – Kínosan mosolygott, aztán átmutatott a mellettem lévő ablakon. – Odanézz! Basszus de gyorsak!

Mutatóujja felé fordítottam a fejem. A horizont hófehér lovakkal telt meg, a távolból özönlöttek felénk. Amikor úgy hittem, már látom a csorda utolsó egyedeit, mintha hirtelen újra sokszorozódtak volna.

– Na, nézzük, mennyit tudtok! – morogta Szilvi, és padlóig nyomta a gázt.

Villámgyorsan hagytuk le az előttünk haladó autósort, mire a lovak irányt váltottak. Nyilvánvalóan minket követtek. Amikor már rég leelőztük a többi kocsit, a lovak utolértek minket. Ellepték mögöttünk a betonutat, ami a kastélyhoz tartozó földútra vezetett.

– Látod ezt, Norci? Ilyen a világon nincs! – Szilvi száznyolcvanig gyorsította Zsolti kocsiját, a lovak pegazusként repültek mellettünk és mögöttünk.

Reszkettem a lehetetlen látványtól. Mint a szél, úgy hussantunk be a rezidencia előkertjébe. Szilvi hiába nyomta tövig a féket, így is elkaszáltuk a díszsövény felét... A lovak játszi könnyedséggel ugráltak be a labirintusba. Fújtatva prüszkölve vették körbe a kocsit. Szilvi keze reszketett a kormányon, összenéztünk.

– Ezek nem lovak, Norci! Ezek nem lovak...

Egy ideig csak ültünk ott, döbbenten a lóforgatag közepén. Kisvártatva azonban úgy tűnt, kezdenek oszlani, akkor megkíséreltem kiszállni az autóból.

– Hé, nem félsz tőlük? – ragadta meg Szilvi a karom.

– Dávid azt mondta, nem bántanak – válaszoltam. – És már találkoztam is velük.

Így aztán elengedte a kezem, de ő még hezitált. És akkor hihetetlen dolog történt. Ahogy megnyitottam az ajtót, olyan tömény rózsaillatra léptem ki, amilyen a világon nincs! A levegő vörösben hullámozva, szinte folyékonnyá vált. A lovak először csak bámultak, majd fejüket mellső lábuk közé döntve, a föld felé hajoltak. A több száz ló, mint eldőlő dominósor, követték az első meghajló paripákat. Zokogásban törtem ki, rettenetesen megdöbbentett a látvány. Felnéztem. A kapuban, a cirka ötven lépcső tetején Dávid állt a szüleivel. Glinda férjébe kapaszkodott, akinek arcára fagyott a döbbenet, Dávid pedig lopva törölgette könnyeit. Körbefordultam, és akkor én is a számhoz kaptam a kezem, mert a több száz lovon túl, melyeket eddig láttam, még annyi volt, ameddig a szem ellátott. Elájultam.

 

Mire újra magamhoz tértem, fehér lólábak magasodtak körülöttem és kiabálásfoszlányok kezdtek felém szűrődni, melyekkel próbálták a lovakat odébb terelni. Az eget bámultam. A rózsaillatú eget, melyet a naplemente pinkre színezett. Egyszer csak Zsolti arca kúszott be a látóterembe. Rémült némasággal meredt rám. Rámosolyogtam.

– Tehát igaz a jóslat? – kérdezte ajka.

– Jóslat? Ha az ember egész nap nem eszik, akkor elájul?!

Vonásai nem enyhültek.

– Hóparipák szárnyat növesztve kísérik a világ angyalát, s vérszín rózsát zokog az ég, ahogy hajol meg előtte mindahány... – suttogta felém.

– Má' te is kezded? – fintorogtam.

– Olga így kezdi szent naplóját – folytatta, és könny gyűlt barna írisze alá – , és ez azt jelenti királylány, hogy többé nem lehetek veled...

Felültem. Orrunk szinte összeért.

– Miről hadoválsz? – Szívem majd' kiugrott a mellkasomból. Hátrált.

– Egy nap majd megérted... – suttogta, és újra közel hajolt, hogy megcsókoljon.

Aztán mégsem tette. A fekete ruhás szerelem a fehér lólábak között vált köddé. És én meghaltam abban a percben, amikor ismét elhagyott.

– Rohadj meg, büdös dög! Takarodj odébb, az istenit már! – jelent meg Ádám a lovakat rugdosva.

– Nem tiportak agyon? – guggolt le hozzám aggódva.

Zokogva ráztam meg a fejem.

– Mi van? – rémült meg Ádi.

– Zsolti elhagyott – válaszoltam rángatózva a kiborulástól. Ádám egy ideig csak bámult, majd vörösödni kezdett a feje.

– A balfasz barom! Nem hiszem el, hogy bedőlt a buzi lovak trükkjének... – sziszegte. – Ne aggódj, a bál után meggondolja magát! – mondta, és felém nyúlt, hogy felszedjen a földről.

– Nem! Nem lesz bál, és nem lesz „bál után”! Nem lesz semmi, nem lesz élet! – kiabáltam, és felugrottam, hogy eliszkoljak valahogy, de aztán elkapott. Percekig kapálóztam a karjaiban, míg teljesen ki nem fáradtam, és már csak lógtam rajta hüppögve.

– Ez most hivatalos – mondta végül, mély keserűséggel.

Ránéztem, és tudtam, akár beleőrülök, akár nem... Ha leszakad az ég is, ez most „hivatalos”. Így hát, maszkot fel! Vagyis, le, mert a szétfolyt sminket el kellett távolítani az arcomról.

Még hosszú percekig álltunk egymással szemben, miközben törölgette az arcom. Hamarosan tömeges üvöltözés hallatszott, a lovakat próbálták elterelni – hasztalan.

– Szeret téged, csak most szerintem nagyon beleélte magát a látványba – kezdte. – Egész éjjel figyelni fog, veled lesz.

– És a bál után mi lesz? Megint nem látom évekig csak azért, mert furcsa dolgok történnek körülöttem?

– Nem fogja kibírni – rázta meg Ádám a fejét. – Menjünk, jó? – kérdezte, mikor az utolsó festékmaszatot is ledörzsölte az arcomról. Bólintottam.

– De hogy? – mutattam a lovak felé.

– Ezt csak te tudhatod – mosolygott felém kínosan.

– Oké! – böködtem meg az egyik hátát. – Most, hogy sikerült romba dönteni az életem, húzzatok odébb!

A lovak másodpercek alatt oszlottak szét. A földek felé vágtáztak.

– Hogy dögölnétek meg, szemét rohadékok – pusmogtam, miközben a lóhadat embertömeg kezdte felváltani. És én mindvégig csak őt kerestem. Miután a lovak leléptek, a többi autó is le tudott végre parkolni. Anyám valóban úgy lépett ki az egyikből, mint egy királynő...

A szél is megállt, a tömeg egy emberként fordult felé. Mintha szabad füllel nem hallható, dob- és cári harsonaszó csengett volna léptei között. Fehér gyémántberakásos ruhája gyöngyházfényben ragyogott, ahogy az alkonyodó napfény rávetült. Karcsú derekán rózsaszín selyemövvel, bronz fürtjei között átlátszó üvegtiarával, karján hószín tollakból tűzött karékkel vonult. Csak akkor vettem észre, hogy apám és Ádám sem visel már Rambó-hacukát. Fekete frakk és fehér csokornyakkendő volt rajtuk, ahogy minden férfin.

Anyám felém intett, arca repedezett a műmosoly fennköltségétől.

– Elnézést Ruszlana, hogy nem a karzaton fogadunk benneteket – szólt Dávid apukája. Ő és Glinda épp akkor léptek elé, amikor mi is odaértünk Ádival – , volt egy kis kavarodás a lovainkkal.

– Ugyan, gyönyörű állatok – hazudta anyám. És valóban semmi jele nem volt alkohol- és drogbefolyásoltságnak.

Körbenéztem, mire Ádi láthatatlanul oldalba bökött. Szerencsére nem kellett pukedliznem, kezet csókolnom vagy ilyesmi... Glinda hirtelen felém nyúlt, belém karolt, és a ház fele sasszézott velem.

– Norci! Lélegzetelállítóan gyönyörű vagy! – duruzsolta a fülembe. – Láttad a lovakat? Felismertek téged! Hihetetlen volt!

Nem bírtam válaszolni. A szemem sarkából mustráltam a mellettünk özönlő tömeget, hátha kiszúrom Zsoltit.

Glinda és én léptünk először az előterembe. Szemem akaratlanul is a karzatra emelkedett, Dávid ácsorgott ott, egyedül. Még ötven méter távolságból, és tíz méter mélyből is észrevettem forrongó tekintetét. Na már megint elbaltáztam valamit – fintorogtam az arca felé.

A kastély rózsaszínben úszott. Glinda pink ruhát viselt. Éreztem mögöttünk anyám lesajnáló pillantását, ugyanis még én is meg tudtam állapítani, hogy koktélruhát viselt, és nem nagyestélyit... Ahogy közeledtünk a kastély belseje felé, Dávid lépcsőzni kezdett felénk.

– Norci! Szép a ruhád! – Közömbös hangon szólt.

– Kössz – válaszoltam. Ám rám se hederítve húzott el előttem, bunkón faképnél hagyva, hogy kinyalja a szüleim seggét. Tökéletes sikert aratott.

 

Amikor anyám az egész termet a bűvkörébe varázsolta, Dávid hirtelen megfogta a kezem, és felrángatott magával a lépcsőn. Senkinek nem tűnt fel.

A folyosó olyan hosszúnak tűnt, mintha kilométereket gyalogoltunk volna. Aztán hirtelen befordultunk az egyik szobába. Dávid elengedett, és becsukta mögöttem az ajtót. Megdöbbentett a látvány, mintha már jártam volna korábban a szobájában. Szentkép-szag volt. Körbesétáltam, majd kinéztem az ablakon.

És akkor ott állt ő. Terpeszben, kezében egy cigivel, és engem nézett.

– Nézz csak ki az ablakon! – fröcsögött felém Dávid. – Idejöttök, és lezárjátok a birtokunkat!

Zsoltira mosolyogtam, és azt terveztem, itt töltöm az egész estét, csak őt bámulva. Ha eltűnik, kivetem magam az ablakon...

És akkor Dávid hirtelen a csípőmhöz simult. Elugrottam, és felháborodva méregettem.

– Fegyverrel a szoknyátok alatt! – dünnyögte.

Felrántottam a ruhám, kivillantva a harisnyakötőm, és lecsaptam az íróasztalára a Taurust, közvetlenül a kereszt alakú tolla mellé.

– Tessék, most boldog vagy? – villantottam felé a szemem.

Megrázta a fejét, és az ablak felé mutatott.

– Fegyveres katonák torlaszolták el a határt! A tiéd ugyan mit számít?

Újra kinéztem az ablakon, Zsolti még mindig ott állt, de a távolban semmit sem láttam.

– Hol?

– Jaj, vaksi! Nézd meg jobban!

– Csak bokrok vannak és tuják – hunyorítottam.

– De nekünk nincsenek bokraink és tujáink! Képesek voltatok kertet ültetni, ami közé el tudjátok bújtatni a fegyvereseket!

– Jól van, mit dühöngsz? Csak egy éjszakáról van szó!

És akkor belevihogott a képembe.

– De ez az éjszaka a háború kezdete lesz...

– Nekem hiába mondod, én semmiről nem tudok, és befolyásolni sem tudok semmit.

Ismét röhögött.

– A te kezedben van minden. Most tehát dönts! Gyilkolnál az életedért?

Már megtettem egyszer – vágott belém a gondolat. De nem, soha többé nem lennék rá képes.

Megráztam a fejem. Elmosolyodott.

– Akkor menjünk, bálozzunk, amíg ki nem robbantjátok a balhét...

– Várj! Maradjunk még egy kicsit – sóhajtottam, majd az ablak felé néztem. Úgy éreztem, most láthatom őt utoljára. Dávid mellém lépett.

– Sajnálom – lökött oldalba, mire elbőgtem magam. – Isten útja nehéz, de az egyetlen út.

– Inkább menjünk – sóhajtottam.

Inkább, minthogy annyira belegázoljon az érzéseimbe, hogy kedvem legyen felkapni az asztalról a fegyvert, és lepuffantani...

 

Amikor leértünk az előterembe, már csak pincérek és szobalányok rohangásztak ott, Dávid bevezetett a bálterembe. Amint beléptünk a rózsaszín díszítésű nagy hodályba, a trottyos zenekart azonnal leintették, és Dávid szülei siettek hozzánk. Az asztaloknál ülő tömeg felé fordítottak minket, és Sándor elkezdte nagyszabású beszédét.

Én akkor is csak az ablakra tudtam figyelni. Néha a szónokló Sándorra néztem, majd a vigyorgó Glindára, párszor a sóvárgásomat rosszalló Dávidra, majd a tömegre, ahogy poharaikat kisvártatva felemelték. Még akkor is csak Zsoltin járt az eszem, amikor sorra elindultak táncolni. Anyámat Dávid apja kérte fel, ők kezdték a sort, majd követte őket az egész tömeg. A párkányhoz húzódtam.

Ott volt, most is talpig feketében. Összenéztünk, majd megfordult, és távolodni kezdett. Őrületes fájdalom hasított a mellkasomba, és minden lépésénél egyre mélyebbre vágott. Vállam felett megjelenő, fekete frakk jelenléte zökkentett ki, az egyre kevésbé kendőzhető pánikzihálásból. Felnéztem. Zöld szemével figyelt, majd mindent megértett, amikor ő is kinézett a végtelen puszta felé.

– A lovak? – kérdeztem tőle. Rám nézett.

– A világ angyala szíve szakadékony, ereit nyári alkony dallama hasítja, fiatal karjait tehetetlenség markolássza, ahogy figyeli vércseppes útját a beteljesületlen szerelemnek – szólalt meg végül Tamás. Sóhajtottam.

– Nem bírom ki... – buggyant ki szememből a könny. – Én ezt nem bírom ki!

– Mindenki abban hisz, Norci, amiben akar.

– Te is azt hiszed, hogy a világ angyala vagyok, akinek meg kell váltania az emberiséget, és cserébe ezt kapom? Meg vérzékenységet, brutális szülőket, megmagyarázhatatlan fájdalmakat?

Ajkai lágy mosolyra húzódtak.

– Én romantikus alkat vagyok. A szerelem erejében jobban hiszek!

Szemem hirtelen a tömegre fordult. Tamás tekintetemet követte. Anyám...

A legkisebb zavar nélkül, az egész termen át, egyenesen felénk tartott. Tamást figyeltem. Nyakán az artéria egyre gyorsabban dobogott kidomborítva bőrét.

– Főorvos úr! – lépett oda hozzánk. – Felkérne egy táncra? – kérdezte kacéran. Tamás rám nézett.

– Csak a lánya után, hercegnő!

– Csak balettozni tud, másról fogalma sincs... – sziszegte.

De Tamást ez nem zavarta. Kézen fogott, és megpróbálta kipörgetni belőlem a rettenetes mélabút. Táncolni vele ugyanolyan érzés volt, mint a puszta közelében lenni: elrendeltetett. Mintha egy tüdővel lélegeznénk, mintha kitalálnánk egymás gondolatait. Amikor az alkony az esti szürkület határára lépett, felemelt. A magasból nevettem felé, mintha csak értené, mennyire imádok a magasban lenni, és onnan alázuhanni. Fellendített, majd elengedett és csak a szabadesés végén kapott el. Nevetve öleltem meg, majd újra eszembe jutott az ablak.

– Ha nincs büszkeség, akkor nincs balítélet sem – súgta a fülembe. Ránéztem, majd az ajtót helyettesítő hatalmas boltív felé.

– Szerinted még itt van?

– Menj, nekem úgyis ki kell engesztelnem anyádat, na aztán meg a feleségemet! – nevetett.

És most nem követtem el a hibát, hogy rohanni kezdtem volna. Óvatosan kioldalogtam a tömegből, láthatatlanná válva a ruhám színével egyező díszletben. Az előtérbe érve mint forgalmas úttesten át, sietve ugráltam a suhanó személyzet tagjai között. Mikor már csak pár lépésre voltam a kaputól, amikor Dávid hangja állított meg. A fülembe suttogott.

– Bátorság!

Megpördültem, de Dávid nem volt sehol. Tekintetem a karzat felé emeltem, a tetején ácsorgott. Összenéztünk, majd elindult felfelé. Néhány pillanatig még ácsorogtam ott, reszketve a hallucinációnak tűnő valós intelemtől, majd attól, hogy valaki mégis megállít. De senki, még csak rám sem nézett.

 

Dobogó torokkal léptem ki a rózsaszín fényben úszó verandára. Lépcsőzni kezdtem le, egyre gyorsabb tempóban. Az előkertben átrohantam a megszámlálhatatlan autó között, melyek színezése a kastélyhoz közel, még visszaverte a veranda fényeit. Hamarosan, már csak a homályos szürkület tátongott előttem. Bizonytalanul lépdeltem, míg szemem hozzá nem szokott a sötéthez. És akkor, mint számtalan óriás kobra a fűből, emelkedtek felém terepszínmintás katonák. Hátrahőkölve megbotlottam, sikolyomat az arcomra húzott zsák tompította. Felkaptak a földről, miközben végtagjaimat villámgyorsan csatolták egymáshoz. Egy autóba tettek, ami azonnal elindult, ahogy elengedtek. Hosszú percekig tartott, mire torkom belerekedt a sikolyba, és testem kimerült a vonaglásban. Pánikzihálásom közepette, akkor felfigyeltem a beszédhangokra. Nem ismertem a nyelvet, csak délszláv eredetét sejtettem.

És akkor képszakadás. Elájulhattam, mert a következő snitt, amire emlékeztem, hogy az autó ajtaja óriási robajjal szakad fel mellettem. Nyomban kikaptak onnan, idegennyelvű üvöltözés közepette leszabták fejemről a zsákot, és ide-oda lökdöstek. Az egyikük végül felkapott, néhány méternyit futott velem, majd az ég felé fordított.

Lövöldözéshanggal robbantak felettem a csillagok, miközben autófékek csikorgása üvöltötte túl a hangzavart. Szemembe reflektorfordulások villantak, majd hátrahajoltam, amennyire csak hajlott derekam. A kéz jobban szorította hasam. Feneketlen mélység felett lógtam. Újra felemeltem mellkasom, és próbáltam megnézni fogva tartóm, de az autófényben zajló tűzharc teljesen leárnyékolta. Kezemmel megragadtam ujjait, és próbáltam kibontani magam a szorításából, hogy minél hamarabb túl legyek a zuhanáson. Akkor levágott a talajra, és ülepével a csípőmre ült. Feljebb küzdöttem magam, combommal érzékeny ponton rúgva. A szakadék széléhez kúsztam ezután, hogy levessem magam. Az utolsó rugaszkodásom előtt elkapta a bokám, és visszahúzott. Kibontotta csuklómon a szorítást, majd a hátamra fordított. Akkor ismertem fel a hangját – még mindig fájdalmasan nyöszörgött.

– Zsolti? – meredtem rá, de sötét sziluettjén kívül semmit sem láthattam az arcából.

Akkor elszakítottak minket. Éreztem, ahogy nagy lendülettel gurul távol tőlem, mintha megrúgták volna, és más kapott el, aki felemelve megpörgetett. A kocsi reflektorok párájában anyámat pillantottam meg, ahogy egyesével lövöldözi a katonákat. Az emberek agya úgy placcsant szét, mint vízzel telt lufik, ha földet érnek.

És akkor megsüketültem. A lövés a fülem mellett dörrent, mozdulatlanná esett össze a fogva tartóm, de újra elkaptak. A földre nyomott, és újra rám feküdt.

– Te vagy az? – suttogtam reszketve.

– Én, maradj csendben – válaszolta.

 

Lassan csend lett. Legurult rólam, és fekvő helyzetben, egyik kezében Taurus-szal a tűzharc felé célzott, másik kezével nyomta a hátam a talajhoz. Reszketve néztem felé. Tényleg ő volt.

Hamarosan mozdulatlan némaságban füstölgött az Olga-hegy teteje.

– Senki nem mozdul! – hallottam meg Ádám halk kiáltását. – A szakadékhoz megyek!

– Jól vagytok? – suttogta guggolva mellettünk.

– Jól! Mehettek! – válaszolta Zsolti.

– Te mész, én tisztítok! – szólt vissza a bátyám.

– Ádám, ne felejtsd el, ki vagy... Mennetek kell!

– Csak te tudod megvédeni! Megváltoztatom a tervet! – vitatkozott Ádám.

– Rád nagyobb szüksége van! Induljatok! – mondta Zsolti, és simítva engedte el a hátam.

Ádám felkapott. Ugyanabban a pillanatban záródott a többi autó ajtaja is. Engem betett a fehér Volvóba, bekötött, majd őrült tempóban száguldani kezdtünk.

– Jól vagy?

Nem válaszoltam. Tudtam, hogy menekülünk. Megint.