Tisztítótűz

Gyönyörű volt az ősz. A nap bronz színnel süllyedt a lankák közé. Lépteink lehullt, papírsárga juharfa-termésleplet hasítottak, a napnyugta fénye karamellként ömlött a távol lágy buckáin.

- Ez, Jay – szóltam Jani felé -, itt én semmi halálosan veszélyeset nem látok.

Nem válaszolt. Ránéztem, épp akkor nyelt egy nagyot, majd aggódva nézett a szemembe.

- Nem? Te hogy látod? - faggattam.

Kellemes langyossággal font körbe minket a nap. Jani kézen fogott, és úgy mentünk tovább. Értetlenül néztem az összefonódott ujjainkra.

- Félsz, Jay? - vigyorogtam rá. Ajka félmosolyra húzódott, majd szigorúan pillantott rám.
- Halálosan rémisztő, ahogy minden szabályt áthágsz. Ez valami kényszer nálad? Hát, semmit sem jelentett neked Ádi levele? - dörmögte.
- Nem írt semmit a hágóról! - vitatkoztam.
Feszülten szorította meg a kezem.
- Hárman mondtuk azt, hogy semmi keresnivalód itt. Hárman! Miért üldözöd a veszélyt állandóan, Norci?
Akkor megálltam. Szembefordultam vele, és a másik kezét is megfogtam.
- Nem vagyok már kicsi, nyugodtan megvárhatsz itt, csak egy kicsit megyek még beljebb. - A távol felé mutattam, elengedve a kezét. - Csak oda, ahol egészen elfogynak a juharfák.
Jani a távolba nézett, aztán újra rám.
- Miért?
- Nem tudom, miért, csak... Egyszerűen csak körül kell néznem itt.
- Olvastad a naplókat? - kérdezte.
Nagyot lendítve téptem ki kezem az övéből.
- A rohadt életbe, Jani! Na, te... Te mit tudsz az én dédmamám naplóiról? Te... – mutattam felé. – Ti honnan tudtok róla, amikor még Ádi sem olvasta?
- Ádi olvasta. Természetesen. Hogyne olvasta volna. Mit gondolsz, miért halt meg?
- Na, ne már! - forgattam a szemem. - Mindenki meghal. Az élet csak egy szaros időhúzás.
- Mondd el nekem, kicsim, hogy mit gondolsz a nagy egészről. – Értetlenül ráncolódott az arcom, ezért folytatta. - Miért vagyunk itt? Miért hezitálsz az esküvővel kapcsolatban? Miért vagy vérzékeny, máskor meg, miért nem? Miért rettegsz attól, hogy bárki megismerjen, és főleg... - Megsimította az arcom. - Miért félsz attól, hogy bárki megszeressen. Beszélj! - kérte.

Hozzábújtam, és megöleltem.
- Miért teszed fel ezeket a kérdéseket, amikor pontosan tudod mindegyikre a választ?
Bólintott, majd mély levegőt vett. Nyaka megfeszült, miközben lassan kilélegzett.
- Segíteni szeretnék. Csak mondd meg, hogyan – rázta a fejét újra a szemembe nézve.
- Jay. Erre is tudod a választ – ingattam a fejem fintorogva.
- Az nem lehet, Norci! Az nem lehet, hogy tíz év alatt semmit sem változtál! - meredt rám.
Megvontam a vállam.
- És Tamás? Ő majdnem ötven volt, amikor felakasztotta magát – suttogtam felé. - Mi van, ha ezt is örököltem, ahogy a hemofíliát?
Akkor elkattant az agya, megragadta a felkarom, és magával húzott – ki a hágóról, és vonszolt egészen a hegy széléig. A szakadékhoz tolt. Behunytam a szemem, ahogy a mélyből feltörő, pudvás szagú szél arcon csapott. A vállaimat tartotta, miközben szorosan mögöttem állt. Aztán a nyakamhoz hajolt, és ajka mentolillattal suttogott felém.
- Ha ezt akarod, segítek. De valóban ezt akarod-e? - kérdezte a mondat végére felemelt hangerővel, és maga felé perdített.
Bólintottam.
- Mondd meg, hogy miért. Mondd meg, aztán lelöklek – sziszegte.
- Te miért? - kérdeztem vissza.
- Én?! - döbbent meg, ujjai aprókat reszkettek a vállamon.
- Te miért szeretsz élni?

Magához húzott, elfordított a szakadéktól, és lenyomott a fűbe.
- Én szeretem az életemet – kezdte. - Jácinttal élni. Hallgatni a gondolatait, ha elmeséli a napját. Együtt létezni vele otthon, és mindenhol. Szeretem a tökfej unokaöcsémet – nevette el magát, tekerve a fejét. - Akit úgy kell irányítgatni az élet rögös útján, hogy közben meg legyen győződve arról, hogy ő hozza a döntéseket mindannyiunk felett.
- A falkavezér főorvos – bólintottam elmosolyodva.
- És szeretlek téged! - szorította meg a kezeim. - Mert téged nem lehet nem szeretni! Egy angyal vagy, aki mindannyiunk terheit a szívén viseli.
- Egy önző, elkényeztetett hisztipók vagyok, Jay. Örökké gondot okozok mindenkinek!
Mosolyogva rázta meg a fejét, majd tenyerével homlokon billentett.
- Én talán nem okozok gondot? - kérdezett vissza nevetve. - Nem tehetek róla, jobb vagy minden masszőrnél. Kihasználom a tehetséges kis kezeidet!
- Szívesen gyűrlek – ráztam meg a fejem.
- Én is szívesen gondozom a kis lelkedet – rántotta meg a vállát. - Nem okozol gondot! Családtag vagy. Ami a te bajod, az az enyém is, a miénk is. Unalmas lenne az élet a drámáid nélkül.
Grimaszoltam.
- Nem gondolom, Jani...
- Itt van a legnagyobb gond, Norci – bökött ismét homlokon. - Honnan ez az állandó szégyenérzés?
- Gondolom, anyám...
- Ki-pur-cant! - darabolta nyomatékosítva a szót. - Vége! Kampec! Kampó-basszó!
Ökölbe szorult kezemet mellkasomhoz ütöttem.
- Bennem van!
- NINCS! - hajolt közel hozzám. - Nincs – suttogta még egyszer rám meresztve barna szemét. - Miért gondolod? Csak a tested van tőle, a lelked Olgáé.
- Nagyszerű, Jay – forgattam a szemem. - Még tisztán emlékszem arra a napra, amikor azt mondtad, hogy a ti családotok nem hisz Olga dédmamámnak.
Értetlenül ráncolta a homlokát.
- A bál után – sóhajtottam -, amikor végre te és Jácint visszajöttetek, és áh... - Lazán karon vágtam az öklömmel – Akkor is gyökérkezeltél valamit a számban!
- Ja, igen! A jobb alsó hetesedet! - jutott eszébe.
- Nem tök mindegy, Jani?! - dörrentem rá, miközben felálltam.
Rémülten nézte mozdulataimat.
- Azt mondtam, hogy a mi családunk csak egy dologban hisz. És azért nem folytattam, mert nem jártál vissza a többi fogaddal, ejnye-bejnye.
- Jani! Ha a történetünk egy film lenne, a néző már a falnak menne a fogaimtól!
Elnevette magát, aztán ő is felállt.
- És az öngyilkos gondolataidtól! - kontrázott rá.
- Ja! - szusszantam, miközben a mély felé néztem. - Akkor mondd meg, mi lesz a film vége? - fordultam felé. - Mondd el, hogy végződik a történetünk!
- Ádám már megtette. Megírta a levelében. Anya kinyiffan, elvégzed az orvosit, és hozzámész Zsoltihoz – közölte.
- Happy end, Jay?
- Happy end, Norc – bólintott.

A szakadék szélére léptem. Bűzlött a levegő. A nyugovóra tért nap csak néhány fényvonalat hagyott búcsúzóul, a menny felől a sötétség függönye kezdett alágördülni.
- Tényleg leugrott? - fordultam Jani felé, aggódó arca kérdően fürkészett. - A dédmamám.
- Igen – sóhajtotta.
- Miért?
Jani némán döntötte tekintetét a mély felé.
- Na, ne szórakozz Jay! A harminckét fogamat százszor fúrtad szét, úgyhogy most már...
- Most már rend van, Norc – válaszolta hirtelen. - Hidd el, hogy nincs több teendő, kicsim. Ahogy Ádi is kérte, a saját életedet kell élned. Hagyd a Romanovokat, a háborút, a szüleidet és a holtakat. Maradj velem! Maradj velünk!
Eljöttem a szélről, és hozzá léptem.
- Azt érzem, hogy le kell ásnom a legmélyére, hogy igazán kitisztulhasson.
Jani megtekerte a fejét.
- Minél mélyebbre mész, annál nehezebb visszajönni. Mint a mocsár, Norc, magával ragadhat. Neked repülnöd kell! - Elmosolyodott. - Na, de nem itt – mutatott a szél felé -, nem zuhanni, hanem repülni – ismételte.

Elmosolyodtam, és átöleltem őt.
- Gyere, menjünk! - mondta. - Szállítsuk haza az eperöntetet.
- És a glükózt.
A visszaúton Jani ment elől. Már javában sötétedett. A gondolataimban szavai ismétlődtek: „Én szeretek élni.” A szívemet megkönnyítette életigenlése. Azon agyaltam, hogy vajon hogy lehet szeretni az életet.
Az élet... Amit életnek hívtok, az maga a rettegés. Minden nap szörnyű borzalmakat hoz, és fogalmam sem volt arról, hogy lehet élni ennek a közepén. Szerettem volna tudni, hogy ő hogy csinálja. Hogy lehet a szerelemre koncentrálni, a barátságra, a családra akkor, amikor a világom többnyire vérben és gennyben úszik. Az élet maga a fájdalom, vagy az attól való masszív reszketés.

Míg Jani gondolatain töprengtem, a hátát figyeltem, ahogy előttem haladt. Egyszer csak észrevettem, hogy egyre többször fordul felém hátra. Nem értettem. Majd úgy húzta be a féket, hogy el kellett kapnom a kormányt. Mellé érkezve tudtam csak én is megállni. Csak egy pillanatig hezitáltam azon, hogy levegyem a bukósisakom, megkérdezve tőle, hogy mi a baj – a következőben már tudtam.

Füstfelhő tört közénk, ahogy a völgy szélén toporogtunk. Tekintetem előre fordítottam. Koromlelkek imbolyogtak előttem, egészen Zsolti házáig, ahol Jácintot hagytuk. Hol magasabb, testesebb szellemek, hol teljesen áttetszőek lengtek egymásba, hol feketén buggyanva takarva előlem a völgy mélyén lévő házat, hol tisztán látva, ahogy az lángokban áll.
Amint rárúgtam a motorra, hirtelen a földön találtam magam, aztán hallottam, ahogy néhány méterre tőlem a gép eldőlve nagyot csattan.

Jani magasodott fölöttem. Lehúzta a sisakját, aztán az enyémet. Rajtam feküdt, a talajhoz ragasztva minden porcikám.

- Most segíts! - szóltam rá. - Most engedj el, most lökj, mert most akarom! Igazán, Jay!
Szemében a távoli tűznyalábok reszketve tükröződtek. Nem bólintott, megdermedt arccal, lélegzet nélkül nézte a szemem. Aztán elengedett.
- Hívd a mentőket, a tűzoltókat! - kiáltottam magam elé, miközben belerohantam a füstbe.

Az élet azon pillanatai, amikor más életéért indultam rohamra, mind tökéletes pillanatok voltak. Mintha a darabokra törött univerzum utolsó darabkáját illesztettem volna, kézremegés nélkül a helyére. Olyankor erős voltam. Bátor, tele szívvel, hittel, eltökélt akarattal. Olyankor sosem féltem. Hiába volt Jácint még legalább két kilométerre, az élete akkor már a kezemben volt.
És nekem nem kellett még csak oxigén sem ahhoz akkor, hogy tenni tudjak. Talán nem is önmagam voltam ezekben a pillanatokban, talán valóban valami őrangyal gyorsította motoromat kettőhatvan fölé – mert ennyivel amúgy sosem ment volna.

Fogalmam sem volt, mikor érek a házhoz, mert semmit nem lehetett látni. A domboldalon úgy szaladt tova a lángtenger, ahogy ömlik a dagály – duzzasztva, árasztva maga körül mindent: élőt, élettelent.
Mégis tudtam. Befékeztem, és úgy emlékszem, átugrottam a kormány fölött, valahogy, valamimre ráesve, majd rohanva gyalog tovább, még kettőhatvannál is gyorsabban... Repültem...

De a ház ablaküvegei pont akkor robbantak, amikor a legközelebb jártam. Úgy szúródtak belém a szilánkok, hogy testem minden porcikája azoktól ragyogott. Jácint a verandán feküdt. Gyönyörű volt. Márványbőre mozdulatlanul izzott a forróság egyenletes hevében. Vérszomjasan lángolt körülötte a ház, mögötte pedig az egész mező. A kormot öklendező tűzorkán nem nyalta meg hibátlan bőrét. Az arcához hajoltam, és szédülni kezdtem a levegőtlenségtől. Alig lélegzett, de egyből tudtam, hogy mi történt. Be kellett jutnom a házba tűért.
Felálltam, de akkor újra a földön találtam magam.

- Eszedbe ne jusson – sziszegte Zsolti, amikor hátrahúzott, majd eltűnt a lángok között.

Mire újra Jácinthoz hajoltam, már az a kevés, aceton szagú pihegés is megszűnt. Percei voltak hátra. Már alig láttam valamit a szédüléstől. Próbáltam felállni, de lábaim erőtlenül hulltak Jácint teste mellé. Nem tudom, hogyan, de valahogy előszedtem a táskámból a glükóz oldatot – óráknak tűnt, és azt is tudtam, hogy már Zsolti sem jut ki a házból. Ott ájult el ő is a füstmérgezéstől. Másodperceink voltak hátra. Jácint lassan visszafordíthatatlan ketoacidotikus kómába esik, mi meg egész egyszerűen megfulladunk. A vörösvérsejtek oxigén helyett füst molekulákkal mérgezik agyon Zsolti, és az én testem. Akkor ismét robbant a ház.

Zsolti meghalt – vágott mellkason a gondolat. Felálltam, és valahogy beszédültem a lángkeretes ajtón. Nem éreztem a forróságot, már semmit sem éreztem, de meg kellett mentenem őket Janinak. Őket, akiket annyira szeretett.

- Ha megvan a tű, gyere ki azonnal! - krákogtam a konyha felé, miután mozgást véltem kivenni a szekrények felől.
- Kifelé! Infúzió kell! Meg... - köhögte vissza Zsolti.
A szememet meresztettem felé, aztán azt is csípni kezdte a forróság.
- Hypoglycaemia – kerregtem égő szemekkel. - Van nálam glükóz! - Aztán Zsolti orrba vágott egy vizes ruhával, amit az arcomra tapasztott, majd felkapott, és kirohant velem.

Amikor letett, elterültem a földön, csak annyi erőm maradt, hogy megfogjam Jácint karját, és hozzábújjak.
- Norci! Ne aludj el! Nyisd ki a szemed! - kiabálta Zsolti, miközben vadul köhögött.
Ahogy egyre szorosabban öleltem Jácintot, kezemmel ujjai közt csúszós lapokat tapintottam ki. Nem kellett megnéznem ahhoz, hogy tudjam, a Menyasszony magazint szorongatja még kóma közeli állapotban is.
- Norc! Nézz rám! Hallod a szirénát? Jani hol van?
- Beadtad neki? - kérdeztem, és kinyitottam a szemem.
- Be! Hol van Jay?
- Ne félj, messze...

Bólintott, aztán négykézlábra fordult, és úgy tűnt, a tüdejét is menten kiköhögi. Jácint fölé hajolt, aztán kezét arcára tette, majd rám nézett. Szeme sötétszürkére mérgeződött. Bőre koromszürkén foltozódott. Átnyúlt Jácint testén, aztán megfogta a kezemet. Már egyikünk sem lélegzett.
- Zsolti – fulladoztam a nevét.
- Hm? - Arca mosolyogni próbált. Tekintete el-elhomályosult.
- Nem hallom a szirénákat.
- Figyelj jobban – suttogta.

Jácint mellé feküdt, fejét a mellkasára hajtotta, és egymást néztük.
- Hozzám jössz? - tátogta.
- Igen.

Miután lehunyta szemét, reszketni kezdtem. Már csak én voltam eszméletemnél, de éreztem, hogy Jácint kezd felébredni, ahogy egyre többet mozdult mellettem. Próbáltam figyelni, távoli szirénahangért imádkozni, de akkor hirtelen havazni kezdett.

Az október esti tűznyelvek torkából hókása szóródott körénk, és azonnal tél éjszaka lett. Rettenetesen fáztam, és nem értettem, miért fekszünk hárman, egymás mellett a hóban. És hogy miért jönnek emberek, és miért szakítanak szét minket. Próbáltam figyelni, hogy melyik férfit merre viszik, de nagyon hamar beraktak egy autóba.

Amint az arcomra került az oxigén maszk, le is emeltem magamról.
- Feri! - szóltam a mentős felé.
Kivette kezemből a maszkot, és közelebb hajolt hozzám.
- Jani is itt van valahol, meg kell keresnetek! - suttogtam.
- Hol? - ugrott fel rémülten, aztán elfordult, hogy szóljon a többieknek.
- A hegy felé, nyugatra, nem tudom...
Bólintott, visszatette az arcomra a maszkot, aztán eltűnt mellőlem.
- Vigyázz már! - Peti ült mellém, odébb préselve a mentőst.
Akkor megint levettem az oxigént. Megragadta azt, és visszanyomta az arcomra.
- Az ott marad, és most alszol egy kicsit – mondta, de én erősebb voltam.
- Ne merészelj elkábítani! Látnom kell, hogy mi van a többiekkel!
- Tele vagy üvegszilánkkal, úgyis a műtőbe viszlek azonnal!
- Lófaszt! - ütöttem el a kezét. - Már jól vagyok!
- Mit nem értesz azon, hogy tele vagy üveggel? - meredt rám.
- Akkor így szeded ki, esküszöm, kirúglak, ha el mersz altatni!
- Jó – szusszant, aztán visszanyomta a fejem.
Megfogta a csuklóm, és kiegyenesítette a karom, majd maga mögé fordult. Akkor a másik kezemmel lassan leemeltem arcomról a maszkot, és néztem, ahogy a vénámba szúrja a tűt.
- Ez az, ügyes volt – kommentáltam automatikusan, ahogy a kórházban szoktam.
Felkapta a fejét, és dühösen nézett a szemembe.
- Jesszus, Norci! - förmedt rám. - Én meg esküszöm, hogy mégis elaltatlak, ha a maszkot nem bírod az arcodon tartani. Füstmérgezésed van!
- Á, nem nagyon lélegeztem be... - nyavalyogtam, aztán újra feltettem az oxigént.
De ismét le is kaptam.
- Aú! - sikítottam felé.
- Ez egy volt. Van még körülbelül kilencvenkilenc – fintorgott rám, miközben a kezében lévő csipesz végén az üveget nézegette. - Nem injekciózhatom be az egész testedet pontról pontra?!
- Jaj, ne... De ez így nagyon fáj, Peti! - nyávogtam.
- Hát, látom, nem úgy alakult a szabi, ahogy terveztétek... - nyögte, aztán a másik karom fölé hajolt, és elaltatott.

Csattanásra ébredtem. Fekete-fehér mozaikkockák remegtek a szemem előtt: lapok a fehér éjjeli szekrényen, előtte Dávid ült, fekete pulcsiban, egyik lábát a másikon támasztva, karjai is egymást keresztezve pihentek a combjain. Fekete szeméből semmit nem bírtam kiolvasni, teljesen közömbösen figyelt.
- Szia – szóltam hozzá mosolyogva, aztán örömöm egy pillanat alatt váltott át aggodalomba. - Most nincs erőm ahhoz, hogy kettőtök közé ugorjak...
Akkor végre mozdult. Kihúzta magát, nyelt egyet, aztán előredőlve könyökeit a térdére támasztotta.
- Nem baj. Azt hiszem, műt – válaszolta.
- Igen? - döbbentem meg a tényen, de valójában nem tartottam kizártnak a dolgot. Aztán eszembe jutott a két dzsí áj dzsó. - Kit műt, nem tudod? - ültem fel, és akkor mintha száz kés szúródott volna belém mindenütt. Sziszegve feküdtem vissza, és felé fordultam.
Kezével felém nyúlt, majd tétován visszarántotta.
- Ne félj, mindenki jól van már! - mondta, szemében aggodalommal.
- Jó – nyögtem.
Aztán csak néztük egymást, és ezennel ő mosolyodott el.
- Mi az? - kérdeztem.
Arca megfeszült, majd elnevette magát.
- Te még mindig, állandóan kórházban vagy?
- Itt dolgozom – vontam meg a vállam. Szeme csillogott, fejét kissé oldalra fordította.
- Jó, de, most is betegként fekszel itt.
- Hát, igen. Előfordul – sóhajtottam.
- Na, és hogy megy? Mindig is rosszul voltál a vértől – mosolygott. - Most meg sebész vagy? Hogy?
- Megszoktam - biggyesztettem ajkam -, mindig a vérzés mögé kell nézni, így nem arra koncentrálok.
- Aha – széles mosolya ellágyult. - Hiányoztál – mondta.
- Te is! - vágtam rá, és próbáltam megint felülni, ezennel túllendülve a fájdalmon, és az ágytámlának dőltem. - Hova tűntél? Mi lett veletek? Szóval pap lettél? - kérdeztem.
- Nem egészen – mosolygott. - Teológiát végeztem – bólintott -, és pszichológiát. Lelkigondozó vagyok.
- Agyturkász? - meredtem rá rémülten.
- Mondom, lelki! Nem agy.
- Ó, aha – bólintottam.
- Fogalmad sincs, mit jelent, mi? - nevetett ki. - Egy sebész nem hihet a lélek jelenlétében. Vagy, ha hisz is, ha valaha hitt is... Nem foglalkoztok vele. Elfelejtitek. Még azt is, mit jelent embernek lenni – rám mutatott -, hogy ember az orvos, és a beteg is. Nem csak testtel, hanem lélekkel.
- Szóval valamiféle ápoló vagy? - kérdeztem óvatosan.
- Csak a saját hierarchia rendszeredben tudsz gondolkozni, nem hibáztatlak. De még mindig csak a test dimenziójában kutakodsz. Én a másik oldalon állok. Lelket gyógyítok.
- Hogy lehet meggyógyítani a lelkeket? - kérdeztem őszinte kíváncsisággal. - Hogy betegedhet meg egy lélek?
- És egy test? - Válaszként nagyot fújtam. Évekig tudtam volna sorolni. - Na, látod! Én is évekig tudnám sorolni – látott ismét a gondolataimba.
Ezután megint csak mosolyogtunk egymásra.
- Jöttem, ahogy hívtál – mondta végül.
- Én nem hívtalak... - meredtem rá értetlenül.
- A stigmáid... - A hangja nyugodt volt, természetesen mosolygós. - Én megmondtam neked kilenc éve – sóhajtotta, amikor döbbent tekintetemmel szembesült.
- Mik azok a stigmák? - kérdeztem.
A kezemért nyúlt, és lehúzta azokról a csuklószorítót. A bőröm ép volt – egészen kivételesen.
- Látod? Itt vannak. Jézus sebei. És Norci! - nevetett lazán. - A sebnek van rózsaillata.
A csuklómra néztem, ahogy mutatóujjával kört rajzolt a bőrömre. Aztán őt figyeltem, és megvártam, míg újra rám pillant.
- Nincs ott semmi, Dávid.
- Most is ott van. Persze, egy sebész nem láthatja. De már megmutatta magát. Már láttad, vérzett is sokszor – Megfordította kezem, és bólintva elengedett. - Mondtam neked, hogy hiába varrjátok majd össze, újra és újra vérezni fog. Teljesen hiába magyaráztam neked évekig, tudom...
- Sebek, ahol átütötték a végtagjait, amikor keresztre feszítették?
- Igen. Ezek a stigmák. A babérkoszorú-, a lándzsadöfés helye, vért könnyezés-izzadás...
- De nekem a csuklómon voltak a sebek...
- És a homlokodon – vágott közbe.
- Jézusnak a tenyerét ütötték át – fejeztem be a gondolatot.
- Az csak egy rossz ábrázolás. Valójában a csuklóját szúrták át.
- Nem is hiszek Istenben! - bukott ki belőlem, mire sikerült visszatérnem a katolicizmus útvesztőjéből. - Jézusban sem! - tetéztem. - Az evolúcióban hiszek, a szelekción alapuló egyedfejlődésben. A testben, a matériában. Abban, ami kézzelfogható. A Biblia csak egy rettenetes horrorsztori. Sosem hittem a ti Istenetekben!
- Szerintem csak nem akarsz hinni – válaszolta. - A sebeiddel kapcsolatban biztos vagyok abban, hogy semmi orvosi magyarázatot nem találtatok. Na, és nem csak a sebeid... A vérzések, a fájdalmak... Biztos, hogy még mindig nincs kész diagnózisotok.
- Hát, van egy pár...
- Az Occam borotvája kellene, Norci! - sóhajtotta, aztán felállt.
- Ne menj még! - szusszantam.
- Jön a vőlegényed... - mondta, aztán határozottan kinyílt az ajtó.
- Mi van nyugaton? - suttogtam felé, miközben Zsolti tekintete szíven szúrta Dávidot.
- Az átjáró – válaszolta hangok nélkül.
- Kifelé, Dávid! - ordította Zsolti.
Dávid szó nélkül elindult az ajtó irányába. Amikor Zsolti mellé ért, elakadt a karjában.
- Lelőtted már a lovat? - sziszegte a fülébe Zsolti.
- Nem az én feladatom élet és halál felett dönteni – válaszolta Dávid, mire Zsolti még jobban megszorította.
- Zsolti! - sikítottam felé.
- De nekem igen – morogta Zsolti Dávidnak, aztán ellökte magától.