A bűnök sötét kamrája és Jézus patakzó vére

 

Hova futhattam volna ezután? Fogalmam sem volt, céltalanul rohantam. A tüdőm megállt, csak cipőtalpam csapdosott villámgyorsan a földúton. Ki kellett jutnom onnan.

Hova mehettem volna? Nem volt múltam, és már jövőm sem maradt. Jobbra fordultam, fel a dombra, engedve, hogy az út vigyen, hogy ne én válasszak. De a faluban minden út a templomhoz vezetett...

Lélekszakadva torpantam meg hatalmassága előtt. Akkor végre eleredt az eső, az ég sürgetve bekergetett az ódon, nehéz kapun. A hűs, áhítatillatú rést lágy zenére nyitottam. Dávid a főoltárnál állt, és ministránsruhában hallelujázott. Visszafojtott kuncogással bújtam be a legutolsó bal oldali padsorba. Sípcsontom nyomta a kényelmetlen térdeplő, ahogy próbáltam minél lejjebb csúszva elrejtőzni.

Öt „halleluja” után azonban állam az ölembe zuhant. Gyönyörű hangja volt! Mély, kissé rezes és olyan szívbélien őszinte, hogy egy pillanatra még én is elkezdtem hinni Istenben.

A megdöbbenéstől térdeim egyre lejjebb csúsztak, majd lezuhanva nagyot dobbantak a kemény fatérdeplőn. A robaj hallatán Dávid felém fordult. Felismert. Az én világos hajam a legsötétebb sarokban is virított. Hangját azonban még ez sem törte meg, egész testével felém fordult, és mélyen rám nézve énekelt. A szavak, a dal, a hangja... Csak nekem szólt. Belevörösödtem.

 

„Tudod, jártam már régen itt,

ismerem szobádnak sarkait,

magányon át vitt hozzád a véletlen útja.

A díszkapun láttam a címeredet,

de a szerelem nem dicső fáklyásmenet,

csak egy fázós, kicsit fáradt: Halleluja."*

 

Aztán hirtelen abbahagyta, és átkiabálta az egyre halkuló, majd megálló aláfestő zenét.

– Nocsak, a mi elveszett báránykánk! – A hangja elsötétedett, újra ő volt, a kegyetlen Dávid.

Aztán Ferenc Atya hirtelen előbukkant. Annyira elámultam Dávid éneklésétől, hogy egészen addig észre sem vettem, hogy ő is ott van a főoltár környékén. A korosodó pap lábujjhegyre állt, vaksin pásztázta a sorokat – a legutolsóig nyilván már el sem látott.

Előmásztam, és hozzájuk sétáltam.

– Dávid, tök jól énekelsz – próbálkoztam.

– Igen? – sóhajtotta flegmán, majd felém lépkedett, le a főoltárról. – Hát, akkor nagy kár, hogy nem én fogok énekelni szombaton...

– Lányom, jól vagy? – lépett hozzám az Atya, és magához vette a kezemet. – Úgy aggódtam érted, ez a lehetetlen műtét, a kórház, a fogászat, túl vagy mindenen épségben?

– Jaj, Atyám... – sóhajtottam. És mivel robbanásig volt tele a fejem további gondokkal, inkább bele sem kezdtem.

Dávid felé fordultam.

– Miért nem te énekled? Tényleg jó hangod van!

– Na, mégis mit gondolsz, királykisasszony?! – húzta grimaszra színtelen ajkait.

– Lányom, te fogsz énekelni! – vágott közbe az Atya. – Ádám nem adta át a módosításokat, melyeket küldtem?

Nagyot nyeltem, és rémülten dadogni kezdtem.

– Ferenc Atya, azonnal gyónnom kell...

– Ó, lányom, akkor valami igazán nagy baj lehet – mormolta, lévén, hogy még soha nem gyóntam neki...

– Atyám! ÉN NEM TUDOK ÉNEKELNI! – bukott ki belőlem.

Dávid belehahotázott a képembe... Ferenc Atya értetlenül pislantott egyik szememből a másikba.

– De hát, lányom, egy éve énekelsz a kórusunkban?!

Dávid a térdeit csapkodta, úgy röhögött.

– Haló! Atyám, ébresztő! Tátogtam!

– Miért nem lepődök meg? – vihogta a főministránsfiú.

Az Atya térdei kissé megrogytak, halkabb hangon folytatta.

– Gyermekem, akkor is neked kell énekelned! – reszketett a hangja, mire Dávid kiborult.

– Miért, Atyám, miért?! Miért ő a sztár mindig, mindenhol? Miért kell folyton őt ajnározni, meg babusgatni?! Csak egy önző, elkényeztetett, tiszteletlen...

– Jól van, fiam, jól van – csitította őt nyugalomra intő kézmozdulatokkal, aztán újra felém fordult.– Nora, az anyád...

– Ja, hogy az anyám! – vágtam közbe miután leesett a tantusz. – Dávid, tégy meg egy szívességet! Vágd el a torkom, mindkettőnknek az lesz a legjobb!

Néhány pillanatig megdermedve bámultak rám. Kissé túllőttem a templomi etikett amúgy is szűk határain.

– Ketten énekeltek! – emelte mutatóujját Ferenc Atya az ég felé.

– Azt már nem! Én nem égek be miatta! – dühöngött Dávid.

– Na, gyere ide! – fogott karon az Atya, és felhúzott a szent főoltár elé.

A mi templomunk nem csak berendezés tekintetében volt szegényes. Máshol a névadó szentek képe szokott lógni a főoltáron. Nálunk csak a szokásos Jézus szobor díszelgett, vérfestékkel áztatva a koszorúja alatt, az összeszegezett végtagjain és az átszúrt mellkasán. A templom neve is baromi kreatívan: „Isten háza” volt.

– Tessék, itt a kotta, nézzük, hogy megy ez, lányom! – adta a kezembe Dávid papírjait, ami a szószéken hevert.

A szobor felé mutattam.

– Újra indul a vérzés, Atyám! – És ezt már ő sem bírta ki nevetés nélkül.

Dávid bekapcsolta a magnót, és jelzett, amikor el kellett kezdenem énekelni.

 

„Hallom létezett egykor egy titkos akkord,

amit Dávid játszott s az Úr kedvére volt”

 

– Dávid? – röhögtem el magam. – Atyám, ez tényleg az ő dala!

– Hahaha, aranytorok! – forgatta a szemét a fiú.

– Csitt! Norci, jól megy ez! – biztatott Ferenc Atya – kezdjük még egyszer!

– Atyám, jól van... De ha nem akar tetőt cseréltetni, akkor a „lúú-úú-ú-úja” – k hadd maradjanak a mélyben – alkudoztam.

Ferenc Atya bólintott, majd komolyan elgondolkozott a tető állapotán, ahogy felfele pillantott.

– Jaj – ciccegte a ministránsfiú –, az olyan, mint csokifagyiból kihagyni a csokit!

– Inkább, mint hogy visszanyaljon a fagyi, Dávid...

És akkor egyszerre szélesre nyílt a templom ajtó mindkét szárnya.

– EZ HEROIN VOLT, BAZD MEG!!!

Hát, Ádám megtalált.

– Atyám, ha nem jön be velem most azonnal a gyóntatószékbe, bízz Isten, többet nem lát sem gyónni, sem járni, sem lélegezni!

– Menj, lányom, megyek mindjárt! – válaszolta, értve a helyzet súlyosságát.

Villámgyorsan slisszoltam be a bűnök sötét kamrájába, majd hangtalanul nyitottam résnyire mögöttem az ajtót, hogy halljam a történteket.

– Dávid, menj kérlek az öltözőbe – küldte ki az Atya a ministránsfiút.

– Ádámkám, drog ütötte fel a fejét a faluban?

– Nem, nem Atyám, csak megdöbbentő, hogy újabban mennyi a drogos az ambulancián. A húgom meg csak úgy elrohan otthonról, még a végén a vénájába akad egy aids-es tű, ahogy sprintel ide-oda. Képtelen vagyok vigyázni rá!

– Hát, itt van, és jól van – válaszolt bizonytalanul a pap. – Ne szidd össze, ha Isten házába menekül. Fiam, itt mindannyian menedékre lelhetünk.

– Atyám, nagyon kérem, beszéljen vele, talán maga az egyetlen, akit még tisztel!

– Ádámkám, de könyörögve kérlek...

– Tudom, sajnálom, bocsánat, hogy megint átkozódni hallott.

Néhány néma másodperc múlva mozgolódást hallottam a gyóntatószék másik oldaláról, majd el is húzódott a kis ablak.

– Dicsértessék Atyám, a bocsánatát kérem, mert vétkeztem – kezdtem úgy, ahogy tanultam.

– Sorold gyermekem a bűneid!

– Az összeset, Atyám?

– Igen, gyermekem, amire emlékszel az utolsó gyónásod óta.

– Ez most komoly? Mert még sosem gyóntam, és remélem, ebédelt... Elájul itt nekem majd étlen-szomjan.

– Lányom, nem szabadna nevetnem, de állandóan a kísértésbe viszel – kuncogott. – Sorold hát!

– Oké. Hazudtam.

– Hányszor? – kérdezte automatikusan.

– Óránként három-négyszer. Súlyosan megbántottam azokat, akiket szeretek...

– Igen.

– Loptam.

– Kitől és mit?

– Anyámtól, kábítószert.

– Hányszor? – kérdezte elhaló hangon.

– Hetente három-négyszer, használtam, és eladtam belőle a többi balerinának.

– Édes Istenem! – bukott ki belőle.

– Atyám?

– Hm?

– Hogy áll a vérnyomása?

– Még bírom, gyermekem... Folytasd!

– Gyűlöletet érzek a szüleim iránt, és a halálukat kívánom.

Valami nagy robaj rémisztett meg Ferenc Atya oldaláról. Azt hittem, elájult, de végül megszólalt reszkető hangon.

– Még valami, gyermekem, amit megosztanál velem?

És akkor kibukott belőlem.

– Megöltem valakit...

 

A héten már nem mentem suliba. Már nem érdekelt. Tudtam, hogy a töriért úgyis kicsinál az anyám, akkor meg tök mindegy. Így is ötös lettem a tárgyból, de ez nem menthetett fel a kegyetlen büntetés alól. Szerencsére a kórházi vizsgálatokat is halaszthattuk, és Ádám nem szólt senkinek a hernyóról. Csak Ferenc Atya tudta, hiszen összeállt neki a kép. Minden este átjöttek, hallelujáztunk, amitől több ízben megpattantak az ablakok. Tudtam, hogy szombaton meghalok. Anyám megérkezik, meghallja, hogy nem tudok énekelni, majd kiszimatolja, hogy szinte semmi mást nem teljesítettem a héten.

Ferenc Atya profi pap volt, a vallomásom óta egy fikarcnyit sem változott meg a felém irányuló szeretete, talán tudta is. Talán még ő is többet tudott nálam.

Minden éjjel az ablakomban lógtam, várva őt, de nem jött. Így úgy döntöttem, akkor átmegyek én... Már a csillagesős rét közepéről láttam őt az emeleti kivilágított szobájában, ahogy egy barna hajúval röhögcsél...

Eldöntöttem, hogy szombat lesz a nap, amikor megölöm magam. Arra tartogattam a legalább egy grammnyi adagot, amit sikerült Ádám elől elcsennem, miután drogmentesítette a házat.

Eljött a szombat. Felszabadult megkönnyebbülést éreztem, ahogy a tükörben végignéztem magamon, indulásra készen. Ádám jelent meg mögöttem. Ő volt az egyetlen, akiért még maradtam volna, de tudtam, vagy én ölöm meg magam, vagy anyám engem. Az édes lebegést választottam a brutális halálra verés helyett.

– Anyáék a templomba mennek? – kérdeztem tükörbéli bátyámtól, aki hátulról megszorította a vállaimat.

– Már négyszer kérdezted meg – sóhajtotta gondterhelten. – Mi van Zsoltival?

– Már négyszer kérdezted meg – ismételtem gúnyolódva. – És negyedszerre is azt válaszolom, hogy...

– Semmi, ja – vágott közbe. – Ha elmondanád, tudnék segíteni.

Várt néhány másodpercet, majd folytatta.

– Egész héten elkerültük egymást a kórházban. Vele sem tudtam beszélni.

– Már nem számít – válaszoltam.

– Mi az, hogy nem számít?! – rivallt rám. – Látom, Norci, hogy néztek egymásra. Majd' felgyújtjátok a szobát, ha egy légtérben vagytok – választ várva bámult. Elvörösödtem. – Szóval az a baj, hogy orvos...? Hogy megműtött?

Megfordultam.

– Ádi, az a lehetőség fel sem merül benned soha, hogy velem van baj? Hogy én taszítom el magamtól az embereket?

Továbbra is kérdően nézett rám.

– Talán anyának van igaza, hogy így bánik velem. Talán mindent megérdemlek!

– Ma nem nyúl hozzád. Esküszöm neked, hogy kitöröm a karját, ha megpróbálja.

– Ha kitöröd a karját, akkor téged öl meg – sóhajtottam, majd újra a tükör felé fordultam – , egyikünk ma így is-úgy is meghal. Hadd legyek én az, te embereket gyógyítasz.

– Nem kell félned, megvédelek – válaszolta, s állát bánatosan a fejtetőmre nyomta. – Indulnunk kell, angyalka.

Angyalka. Fehér lepel és csillámporos szárnyak. Még egy kibaszott glória is tartozott a jelmezhez. Meg mertem volna esküdni rá, hogy a ruha alatt tele lettem skarlát kiütéssel, annyira égetett az angyali lét...

 

A város és vonzáskörzetéhez csupán öt templomi kórus tartozott. Az egyik lemondta, így négy maradt versenyben. Ádám arcon puszilt, amikor elváltunk. Nekem a hátsó bejáraton kellett bemennem, neki a padokhoz a főkapun át. Furcsálltam tőle a puszit. Ha nagy ritkán kaptam tőle mégis, azt a homlokomra kaptam. Talán megöli anyát?! – vágott mellkason a gondolat, ezzel együtt a megőrülésem kezdetének a ténye, amit szintén a jelmezre fogtam.

Még utoljára halkan elénekeltük az öltözőben a dalt. Végül úgy egyeztünk meg, hogy Dávidé egy versszak, egy közös, a többi meg rám marad. Ja, és nincs „lúú-úú-ú-ja” magasan!

– Szép volt, Norci! – dicsért meg a fő-fő-fő-főpróba végén, mire két szemöldököm frontálisan ütközött egymással. – Na, mégsem vagy annyira reménytelen, mint gondoltam!

– Most miért vagy ilyen kedves hozzám? – Norcinak sem hívott még sosem.

– Induljatok! – szólt hirtelen Ferenc Atya. – Ahogy megbeszéltük, először a kar, majd Dávid, végül Norci.

Beálltunk vonulási sorba, majd Dávid hátrafordult felém.

– Ne tedd!

– Ne aggódj, nem próbálkozom a magas „lúú-úú-ú-jákkal”!

Nem reagált. Újra előre fordult, majd közvetlenül az indulás előtt, újra vissza rám.

– Ne öld meg magad! – suttogta.

Dávid kiment, én megtorpantam. Ferenc Atya érintett vállon sürgetően, így aztán követtem én is a kart. Jobbra vonultunk be a kisajtón át.

A tizenhét főből álló kórus a szentély távolabbi részén, a nézők baloldalára csoportosult. Dávid egészen lent, jobb oldalon állt, nekem kellett a főoltár elé állnom. Ahogy felléptem a kis lépcsőkön, Jézussal találtam szembe magam. Lassan patakzott sebeiből a friss vér...

Szemem kikerekedve bámulta. Nagyokat pislogtam, hátha helyreáll a valóság, de nem így történt.

A zene viszont elkezdődött, meg kellett fordulnom. Rémülten néztem Dávidra, és láttam, hogy ő is a szobrot bámulja. Már kezdenem kellett volna, de akkor még futólag Jézusra pillantottam – még mindig vérzett.

Végül, néhány ütemmel később Dávid kezdte el énekelni a dalt, miközben fellépett mellém az oltár elé. Arca nem fejezett ki érzelmet, csupán próbálta ébenfekete szemével magához rántani a pillantásom. Sikerült. Mélységesen megbűvölt a hangja, gyönyörűbb volt, mint bármikor.

 

„Hallom létezett egykor egy titkos akkord,

amit Dávid játszott s az Úr kedvére volt

s bár téged nem érdekel, elmondom újra.

Az ötös követte a négyeset, egy moll, egy durr s máris megszületett

a király zavarban súgta: Halleluja

Halleluja, Halleluja, Halleluja, Halleluja.”

 

Magasan énekelte a végét, olyan könnyedén, mintha nem lenne orrvérzően nehéz. Még közelebb lépett és megfogta a kezem. Inkább megszorította, de még mindig dermedten álltam, hol a szemeit, hol az ajkát figyelve.

 

„Bizonyság kellett, bár volt hited,

a háztetőn állt, s hosszan nézhetted,

a hold fényében fürdött, kivirulva.

És megbűvölt, és levágta hajad,

leláncolt, széttörte trónodat,

és ajkadról ellopta végleg: Halleluja.

Halleluja, Halleluja, Halleluja, Halleluja."

 

A hangok eddig szépen búgón hagyták el száját, de most... Most már minden szónak kemény értelmet adott hangosabb hangsúlyozása. Csak most kezdtem felfogni, miről is szólnak a sorok.

Jézusra pillantottam. Zöld szeme az enyémbe meredt. Készen álltam. Együtt énekeltük a következőt.

 

„Tudod, jártam már régen itt

ismerem szobádnak sarkait,

Magányon át vitt hozzád a véletlen útja.”

 

Hangom halk volt, de meglepően tiszta. Az övé is. Mintha ő tisztította volna ki, és csengette volna meg valami varázslattal. Alig láthatóan bólintott felém, és valahogy ének közben hallottam, ahogy gondolattal sugallja: „Szívből”. Szinte tisztán, beszédhanggal hallottam a szót...

 

„A díszkapun láttam a címeredet,

de a szerelem nem dicső fáklyásmenet,

csak egy fázós, kicsit fáradt: Halleluja.

Halleluja, Halleluja, Halleluja, Halleluja.”

 

Mosolygott. Szívből énekeltem, de fogalmam sem volt, hogy nem hamis-e, vagy fülsüketítő. Mégis mit számít – gondoltam. Egyszer csak megéreztem torkomban, tüdőmben, gyomromban és a szívemben is azt a szenvedélyt, amit annyira szerettem a táncban. Erőt, szenvedélyt, érzelmet – mindezen felül a szabadságot – eltáncolni, és most már megénekelni is.

A következő három sort egyedül énekeltem. A templom összes ereklyéje csillogott, a vaskos falak beleragyogtak a hangom tiszta őszinteségébe.

 

„És volt idő, mikor elmondtad még,

hogy ott benn milyen a helyzet épp,

de ezt már sose hallom tőled újra.”

 

Még sohasem láttam Dávidot azelőtt mosolyogni, gyönyörűek voltak a fogai. Majd velem énekelte a versszak végét.

 

„Pedig úgy költöztem én beléd,

hogy galambot hoztam, hogy: nézd, de szép.

És együtt lélegeztük: Halleluja.”

 

Majd jött a négy halleluja, és én tudtam, hogy képes leszek kiénekelni a magasat. Visszasétált a helyére, imádkozásra illesztette a kezeit. A lépcső szélére álltam, behunytam a szemem, összeillesztettem én is a tenyeremet. Tűzforrón, mint mágnesek ellentétes pólusai tapadtak egymáshoz. És olyan tisztán, olyan magasan, olyan könnyedén harsogta az üvegfestett mennyezet a halleluja-t, hogy biztosra vettem, valami isteni mágia van a dologban. Lúdbőrzött a testem mindenütt, talán még az álszárnyaim is verdesni kezdtek...

Akkor hirtelen egy füttyentés és hangos taps zengett fel a padok közül. Mosolyogva nyitottam ki a szemem, hát Ádám vigyorgott, és tátogta a felé fordulóknak: „Az én húgom, az én húgom ez az angyal!”

A többit már én énekeltem. Bátran, egyre zengőbben. Erőteljesen, értve és átadva a sorok értelmét.

 

„Mondod, a nevet csak bitorlom,

és én azt a nevet még csak nem is tudom,

de mit számít neked ha bárki tudja.”

 

És akkor mosolyom a vigyorgó bátyámról Zsoltira ugrott. Mellette ült. Jobb keze a mellkasa közepét nyomta, és áhítattal mosolygott. Neki énekeltem ezután, bár nem sokáig...

 

„Mert minden szóban fény ragyog,

És mindegy melyiket hallgatod,”

 

Majd megláttam mellette a barnát, amint a nyakához hajol, hogy súgjon neki valamit.

„Hogy szent vagy összetört a Halleluja.”

 

Az utolsó szót már csak suttogtam. A halleluja összetörött... A többi négy halleluját kihagytam. Amint a csaj újra előre fordult, én már a templomkertet szeltem át, rohanva.

A kórus fejezhette be az utolsó versszakot és a vég-hallelujákat, mert Dávid is elrohant, a kertben utolért.

A derékig érő kertkaput egy sötétbordó, majdnem fekete rózsafa indája szőtte be. Kilépve azon, Dávid a szárnyamnál fogva elkapott, és egy erőteljes mozdulattal letépte a hátamról. Sikítottam, mintha valóban a testrészem lett volna. Térdre estem, és szinte éreztem a gerincem mentén a hosszanti, mély szakadást. Jó pár pillanat kellett, mire felfogtam, hogy nem fájhat, ez csak egy ruha...

Dávid elém térdelt.

– Fogd már fel, hogy szeretlek!

Megdöbbenve bámultam rá, mire ő forgatni kezdte a szemeit.

– Ja, mert azt gondolod, hogy beléd az összes pasi halálosan szerelmes, mi?! Hogy bárhol felbukkansz, a végzet asszonyaként mindenki csak téged akar, nem?! Nem tudom, miből gondolod... Mert tudod, van, aki nem csak a külsőt látja. Én csak a belsődet látom, emiatt aztán sosem szeretnék beléd. Nagyképű vagy, elkényeztetett...

– Tudom, Dávid. Értem – megfogtam a kezét.

Most ő döbbent meg.

– De szeretlek! Ahogy a Megváltót, ahogy Istent. A világom része vagy, és nem szakadhatsz ki belőle! Fontos vagy...

Zsolti jelent meg a kapuban, kezében a szárnyammal.

– Neked fogalmad sincs a szeretetről, Dávid! Aki szeret, az nem gázol bele a másik érzéseibe. Az nem tépi le a szárnyait!

– És ezt pont te mondod?! – villantottam rá a szemem, miközben feltápászkodtunk a földről.

– Én mivel bántottalak meg? – kérdezte döbbenten.

– Van pofád idehozni őt?! – estem neki.

– A nővéremre gondolsz?!

 

Megjegyzés: *Leonard Cohen: Hallelujah, magyarra fordította: Zöldi Gergely, (Ammon meg kicsit átírta)