Az egyetem

– Mormonok?! – kérdeztem vissza fennakadt szemekkel.

Elnevette magát, ahogy megkerülte az íróasztalt – széthányva tornyosodott tetején a kartonom, megannyi vizsgálati eredménnyel, nyomtatott lapokkal és előhívott filmekkel.

– HÖ-hormonok – ismételte elém lépve.

– Ja, hormonok! Azt hittem hirtelen, hogy már te is az ateizmusomat firtatod.

Nevetése kételyekkel teli mosolyba csitult. Szemét némán ragasztotta az enyémbe. Tenyere combom mellett támaszkodott, miközben a vizsgálóágyon ücsörögtem.

– Hormonok. Ha nincs több infó, amiről tudnom kellene – meredt a szemembe.

Mögöttünk, az ablaknál Jácint ácsorgott, félig a párkányon ülve. Kezében még legalább annyi lap zizegett, mint amennyi az asztalon volt.

– Nem – szólalt meg.

Én felkaptam a fejem, de Tamás továbbra is az arcomat vizslatta. Jácint felállt, elvett egy lapocot a műszerasztalról, és elém lépett vele, Tamás mellé.

– Mondd Á! – kérte, majd a faeszközzel lenyomta a nyelvem és mindketten belenéztek a számba. – Megint lángvörös – közölte Jácint.

– Még mindig – bólintott felé Tamás.

– Szedjük ki a manduláit! – közölte, és ijedtemben megugrottam a nyakamat nyomogató keze alatt.

Lesápadva tekintettem Tamás felé. A fejét csóválta.

– Nem mikrobiális, inkább iatrogén.

– Na jó, akkor mi az, amit nem mondasz el? – kérdezte Jácint elemelve kezeit rólam, mellém támaszkodva.

– Egy szavatokat sem értem – hebegtem.

– Mondd, te lány! Eszel egyáltalán? – faggatott tovább Jácint, mire Tamás lopva megszorította a karját, maga felé rántva figyelmét.

– Várjunk most egy kicsit! Hadd tanuljon, hadd kezdjen új életet – mosolygott felé Tamás. – Hadd élvezze, hogy mindenki odavan érte – kacsintott rám.

– Halljuk ám, hogy minden ZH-d hibátlan – rázta meg a térdeimet Jácint. – Ez még Ádinak sem sikerült anno.

– Nekünk, halandóknak meg pláne nem – nevetett Tamás.

– Nem a tanulással van bajom, hanem hogy... – fordult egyet a gyomrom, és leugrottam az asztalról. Kérdően néztek rám. – Jövő héten jön a gyilkolás, ahogy Zsolti fogalmazott.

Felnevettek.

– Szegény patkányok, igen. Azoknak annyi! – vigyorgott Jácint. – Ne vedd a szívedre! Senki nem lesz orvos, mielőtt ne nyírt volna ki egypárat közülük. A tied túlélte anno, Tamás?

– Á, én nem nyúltam hozzá! Kaszaboljon az, aki sebész akar lenni.

– Vagy állatorvos – tette hozzá Jácint.

De képtelen voltam a gyilkolás szót ilyen könnyedén venni. Még akkor is halálfélelmem lett volna, ha pókot kell műteni, amit amúgy az ember otthon simán agyoncsap.

– Szóval az sem baj, ha nem állsz neki! Végülis belgyógyász vér kering benned – vigyorgott rám Tamás.

Próbáltam mosolyogni, de belső rettegésem nem igazán tette őszintévé az arcom.

– Egyébként meg a patkánnyal van bajod, vagy hogy Zsolti lesz a gyakorlatvezető? – bökte ki Jácint.

– Tényleg, mi van Zsoltival? – vonta össze szemöldökét Tamás.

Mindketten hatalmas szemekkel bámultak rám.

– Lilla van vele – közöltem, hangomra erőltetve a legnagyobb közömbösséget.

– Milyen Lilla? – fintorgott Jácint. Tamás felé fordult.

– Az a vörös! Harmadéves és... Vörös. Nagyon vörös.

– Jaj, Jézusom! – horkant fel Jácint rám nézve. – A vörös kígyó. Csak így hívják a háta mögött. Az még rám is rám mászott. Azt mondta, nincs az a pasi, aki neki ellen tudna állni, akár hetero, akár nem...

– Mindenkit elneveznek a háta mögött? – kérdeztem közbe.

Összenézve bólogattak.

– Ez a hely rosszabb, mint a pokol – buktam ki összerezzenve. – Rám mit mondanak?

– Angyalka – bökte ki Jácint, mire Tamás pisszegve vállon csapta.

– Szeretnek téged! – folytatta. – Nézzél körül! Minden csaj az öri barid akar lenni, a pasik meg... Ömlik utánad a nyáluk! – mondta lelkesen.

– Ha Zsoltinkra ráférne az agyátültetés, amilyen tökkel ütött, hogy ezt a... – fintorgott Tamás. – Akkor? Élj egy kicsit!

– A végén még átkeresztelünk savanyú ubira – nevetett Jácint.

Néhány pillanatnyi csend után Tamás elküldte Jácintot, és kérte, hogy még üljek vissza a vizsgálóasztalra.

– Szerinted tényleg szeretnek?! A gimiben is utáltak. Azt sem tudom elképzelni, hogy engem lehet szeretni...

– Én pedig azt nem tudom elképzelni, hogy nem lehet téged szeretni! – válaszolta. – És azt sem, hogy a Lilla-ügy létezik-e egyáltalán. Az a kislány úgy tekeredik mindenkire, mint egy...

– Kígyó – fejeztem be a mondatot helyette.

– A torkodat szeretném megnézni még egyszer!

– Oké – rántottam meg a vállam.

Kinyitottam a számat, ő pedig belevilágított egy kislámpával.

– És – kezdte, mikor végzett – , hogy megy az osztályos gyakorlat?

Felrántott szemöldökökkel mosolyogtam rá.

– Ha azt tudjátok, hogy kinek mi a gúnyneve, hogy hány pontosak a ZH-im, na nehogy már, ne legyél képben, hogy mit művelek a kórházban! Az igazgatóhelyettes vagy!

Arca komoly maradt.

– Tudom, hogy ügyes vagy. Engem az aggaszt, hogy túlságosan is.

Döbbenten meredtem zöld szemeibe.

– Az ápolási osztály főnővére örökbe akar fogadni – mosolygott rám, majd arca újra elkomorodott. – Többet vagy bent bárkinél. Puszta önszorgalomból.

Szünetet tartva várta, hogy válaszoljak.

– Többet kell bent lennem bárkinél. A patkány még csak hagyján, de aztán jön a holttestboncolás. A többiek nem lesznek rosszul egy csepp vértől, én meg még mindig.

Bólintott.

– Hogy hat ez az egész az étvágyadra?

– Az sosem volt – vágtam rá kínos mosollyal.

– És hánysz is. Ezért vörös állandóan a torkod.

A torkomnál akkor csak a fejem lett vörösebb. Megszorította a kezem.

– Ez a te döntésed volt, kicsim, vagy...?

Ránéztem, és folytatta.

– Vagy Ádié? – sóhajtott. – Na, meg Zsoltié, Jácinté, Janié és az enyém?

– Döntés? Én nem döntöttem el semmit. Egyszerűen csak megtörtént.

Megrázta a fejét.

– Nagyon tehetségesnek tart mindenki. Komolyan, bámulatos agyad van. De van szíved hozzá, kislányom? Szíved és gyomrod?!

– Nem tudom – válaszoltam a padlónak. – Egyébként meg pont te hajtogattad, hogy majd megszokom! Most akkor? Megváltozott a véleményed? – rivalltam rá. – Már nem bízol bennem?

Lehúzott az ágyról, és átölelt.

– Ha megbetegít, akkor nem éri meg. Elvárások kényszere alatt, kicsi, nem fogod bírni!

Felnéztem rá.

– Így nem fogom bírni, Tamás, ha nem támogatsz...

Akkor egy nővér futott be.

– Mindjárt megyek – szólt neki.

– Öhm, Norci kéne, főorvos úr...

– Túlterhelitek – közölte, majd elengedett. – Ő orvostanhallgató, nem nővér tanonc!

A nő elvörösödött.

– Főorvos úr – szusszantam Tamásra – , ők segítenek nekem, és nem fordítva!

Tamás a nővér felé tekintett.

– Legalább figyeljetek rá, hogy egyen, különben foglalhatunk egy ágyat neki is.

– Tudok menni, kettőig nincs órám – válaszoltam. Mosolygott, aztán kiment.

– Költözz hozzánk – mondta Tamás hirtelen.

– Átgondolom...

– Hónapok óta ezt hajtogatod. Még hány év kell, mire eldöntöd? – Ajka gúnyos mosolyra húzódott. – Na, gyere át vacsira legalább!

– Nem megy, nyolckor még biofizika előadás van.

A színház méretű előadóban évfolyamunk cirka kétszáz medikusából, körülbelül a tizede tartózkodott, lévén, hogy az előadások látogatása nem volt kötelező.

Elszórva ültünk a nézőtéren. Abból a húsz orvostanhallgatóból, akik megjelentünk, néhányan az első sorokban ülve jegyzeteltek, én középtájon, de a legtöbben valami egész mással foglalkoztak – néhányan már aludtak.

Este háromnegyed kilenc után a pokol kapuja csikorogva nyílni kezdett. Bizseregve, bizonytalanul éreztem hasamban a tompán lüktető fájdalmat. Akkor még nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, jegyzeteltem tovább az előadó mondandóit. Ahogy írtam, tekintetem hirtelen a kezemre tapadt.

Fehér bőröm alatt egyre terebélyesebb halványkék folt tűnt fel. Megdöbbenve néztem rá a másik kezemre. Ott akkorra már három-négy püspöklila tócsa igyekezett egymásba folyni.

Be kellett mennem a kórházba. Hangtalanul álltam fel, ám azonnal visszaültetett a hasba rúgó görcs, és éreztem, ahogy alul is vér buggyan ki belőlem...

Görnyedve araszoltam ki a sorból nem törődve az előadó hatásszünetével. Felrohantam a lépcsőn, ki a teremből, aztán be a legközelebbi mellékhelyiségbe.

Locsogott belőlem a vér, és nagyon úgy tűnt, hogy nem csak a menses-nek kijelölt járaton át... Tamponok hada után a parkolóba rohantam.

Tudtam, hogy nagyon nagy baj van, hogy ekkora még sosem volt. Az őszi, hűvös este rám facsarta felhőit. Ömlött az eső, épp úgy, mintha az égnek sem alvadna a vére.

Bedobtam cuccaimat a kocsiba, aztán őrült iramban szeltem át a szinte tök üres parkolót. A portás srác szokásához híven kihajolt hozzám, míg a sorompó felhúzódott, de most nem csak azért, hogy elbúcsúzzon.

– A kórházba mész? – kérdezte az esőfüggönyön át.

– Igen, miért?

– Mert tömegbaleset volt a belvárosban, kerülj fentről!

Még szerencse, hogy nem kértem mentőt – gondoltam, miközben felhajtottam a meredek úton, a hegy felé. Arra is éppen elég nagy volt a forgalom. Szlalomozva előzgetnem kellett, miközben egyre jobban fájt a hasam.

Néha elcsúszott a látásom az esőmaszatos szélvédő, vagy a vérveszteség miatt, mindenesetre már azt sem érdekelt volna, ha én is kigurulok az útról.

A kórház szűk kis utcája tele volt mentővel, és még több szirénát hallottam a tér felől. De az utca már a beszállítás utáni pillanatokat aludta. A mentőautók elvégezve dolgukat az utcalámpák eső-tompította fényében pihegtek.

A másik oldalon sikerült leparkolnom. Kiszálltam, és hosszú másodpercekig méláztam az idős, sárga épület halogénfénytől vibráló ablakai átellenében.

Imádkozni kezdtem. Rettegő sóhajomat fehérre marta a hideg. Csak egy valamit kívántam ott, bőrig ázva a locsogó ég alatt. Hogy Zsolti ne ügyeljen aznap éjjel.

Behunyt szemmel léptem le a járdaszélről. Amikor újra kinyitottam, az utcasarok feketén gyöngyöző nyálkájából egy autó fordult be fék-csikorgatva, és állt meg közvetlenül a combjaim előtt. Felsikoltottam, és hátraugrottam, bele egy bokáig érő tócsába. Amikor újra felnéztem, láttam, ahogy Zsolti száll ki, és meghökkenve lép elém.

– Ugye, nem ütöttelek el? – meredt rám.

– Nem – nyögtem.

– De jó, hogy itt vagy, segítened kell! – zihálta megragadva vállaimat, és a kapu felé tolt maga előtt.

– Csak a miheztartás végett – mormogtam hátra pillantva rá. – Ügyeltél volna ma? – kérdeztem fintorogva az ég felé.

– Nem, amúgy nem – hadarta. – De valami tömegbaleset volt.

Fél karral döntötte be előttem a kaput. Egy pillanatra megszédültem az előtér látványától. Dugig volt sérültekkel. Faltól falig vérzett a tömeg, padlótól plafonig zengett a jajveszékelés.

– Ne félj, csak ne maradj le! – szólt a fülemhez. Aztán megragadta kezem és magával húzott.

Az első néhány lépés után, egyből el is vesztettük egymást. A látásom elhomályosult és éreztem, ahogy az orromból is szivárogni kezd a vér – langyosan csiklandozva ajkam. Odaérintve ujjam, nagyokat pislogtam a szemem előtt duplázódó vérmaszatos kezem felé.

Amikor a tér végre ismét önmaga valóját mutatta, Zsoltit láttam meg magam előtt. Szeme ijedten kerekedett felém, ajka mozgott, talán mondott valamit, aztán felém nyúlt, de a széthúzódó térben soha nem ért el...

Amikor magamhoz tértem, egy nyíló ajtót pillantottam meg. Ő sietett be rajta. Szemem követte mozgását.

Apró földrengés rázta meg párnám, ahogy fölém hajolva rátámaszkodott. Olyan közel láttam, mint már nagyon rég. Nem pislogott. Csak ajka rezzent meg, mielőtt megszólalt.

– Mi történt? – kérdezte mozdulatok nélkül.

– Vérezni kezdtem.

Szeme nagyobbra nyílt, aztán megrezzenve összeszűkült.

– Ki volt az?

– Ki?

– Ki bántott? – rezzent meg karja a párnámon.

Nyelni próbáltam, de szám olyan száraz volt, mintha homokkal lett volna tele.

– Senki.

– Norci... – ült le mellém, szeme még mindig szorosan az enyémekbe ragadva.

– Biofizika volt, és fájni kezdett a hasam – úsztak be lassan az emlékképek...

És akkor tűzforróvá vörösödtem. Akkor egyszer csak összeállt a kép, mire gondol, mit akar tőlem hallani. Látta. Ott, alul, látott mindent. Ájuldozva fordítottam el tekintetem róla, orrom előtt a csuklója tartott fogságban, így aztán mégis csak az arca felé néztem.

– Nem értek semmit, kicsi... Ömlött a vér belőled, de mindenhol a világon! Mi a frász történt? – faggatott idegesen, pattogó hangon.

– Meg fogok halni! – reszkettem felé, és elsírtam magam.

– Nem, nem fogsz! – kiabált rám, és kezét az arcomhoz illesztette.

– De sosem véreztem spontán! – borultam ki.

Nyakából a fülébe tolta a fonendoszkópot, a membránt pedig a mellkasomra nyomta.

– Ne sírj, nem hallok semmit! – mondta halkan. – Sóhajts! Mélyeket...

Tudtam, hogy baj van. Láttam a szemében. Én is hallani akartam, amit ő hallott.

– Jó, nyugi – mondta végül, bár úgy tűnt, inkább saját magának.

Újra a nyakába dobta a fonendoszkópot, és ő is mélyet sóhajtott.

– Szóval spontán, ugye? – mászott újra a tekintetembe.

– Igen!

– Meg kell kérdeznem, és neked el kell mondanod, hogy szex...

– Veled. Utoljára veled – vágtam közbe.

Mindketten szénné égtünk a szituáció közepén. Én a szégyentől, ő a rémülettől. Baromi egyszerű lett volna, ha csak szokásos traumatikus vérzésem lett volna. De nem az volt.

– A faktor benned van – mutatott az állványra. – A tüdőd tiszta, normális a légzésed, a szívműködésed. Ha véreznél belül, annak lenne hallható tünete. Ha vér lenne a pleurádban vagy a pericardiumodban, ami a mellhártya és a...

– Zsolti! – érintettem meg a kezét. – Nem kell ezt az éjszaka közepén megtanítanod.

Bólintott.

– Azért rád nyomom az ultrahangot, hogy lássunk is valamit, jó?

– Oké, nyugi... – mosolyogtam.

Akkor vettem észre, hogy az intenzíven vagyok.

– Már megint leállt a szívem? – meresztettem felé a szemem.

– Mit gondolsz, miért vagyok a pánikroham határán?! – mormogta, miközben húzogatta hasamon az érzékelőt. – Szép a pocid – mondta, miközben a képernyőt figyelte.

Lenéztem a hasamra és majd' a plafonig ugrottam.

– Mi a...?! – sikítottam.

– Mi? – fordult felém értetlenül, majd a hasamra nézett, aztán újra rám. – Semmi! Hematómák! Semmi... – válaszolta nyugtatóan.

– Hülyéskedsz? Olyan, mintha egy úthenger ment volna keresztül a testemen! – bőgtem el magam újra.

Elmosolyodott. Letette az érzékelőt, és visszatakarta a hasamat.

– Gyönyörű vagy, érted? Ez csak... – kereste a szavakat. – Csak Tamás! Tőle örökölted. De... – hajolt újra közel. – Nekem a legszebb vagy.

Még mindig homokot nyeldekeltem. És legszívesebben szíven szúrtam volna, hogy mostanság inkább a vörösökre bukik, de inkább eltereltem a szót.

– Ma voltam Tamásnál, szerinte csak a hormonok.

Megrázta a fejét.

– Kérlek, ígérd meg, hogy szólsz, ha bárki bármiért vizsgálgat. Én is ott akarok lenni!

Bólintottam, aztán folytatta.

– Ezután az éjszaka után tuti, hogy megváltozik a véleménye!

– És mi van azzal a rengeteg sebesülttel? Sokan meghaltak?

– Igen – dörzsölte meg az arcát. – Pedig a főnököt is behívtam. Bár talán pont ezért...