Genesis

Karomat egymáshoz szorítva siettem vissza a kastélyhoz. Tüdőmet lenyugtatta egy sokkal fontosabb küldetés, minthogy megöltem Ferenc Atya öccsét… Zsolti. Minél előbb el kellett magyaráznom neki, hogy nem az esküvőnk elől akartam elporsézni, csak… Csak… Mindegy is, ő volt a fontos.

A közvetlen közelébe érve egyszerűen hátat fordított, és sietni kezdett előlem. A piros Marlboro füstje a hideg pára súlya alatt mozdulatlanul ült – és én megtorpantam benne.
Ha nem áll meg, akkor vége – döbbentem rá, és csak álltam ott megrendülve bámulva a távolodó hátát.

Aztán egy pillanatra megállt, majd újra elindult. A másodpercek nyekeregve loholtak őutána, mindhiába. Nyakamban minden távolodó lépésével egyre sorvadt az artéria, lüktetése a párába olvadó dohányfüsttel egyre gyengült. És gyengült minden izmom, már alig bírtam állva maradni a kétségbeeséstől.

Halál. A halál kergetett pánikba, és akkor az életet láttam, ahogy elhagy. És azt is tudtam, hogy nem én döntök, csakis ő. Amikor lépcsőzni kezdett, Dávid hangját hallottam meg a halántékomhoz suttogni.

- Szerelmes beléd.

Oldalra fordultam, aztán hátra. Dávid még a kocsinál állt, onnan figyelt.

- És sosem leszünk boldogok – suttogtam felé, amikor eszembe jutottak szavai arról az estéről, amikor Zsolti hazavitt a bronchoskopia után.
- Szüksége van rád.

Amikor újra Zsolti felé néztem, hirtelen állt meg már majdnem a lépcsők legtetején. Megfordult, és futni kezdett felém. A szemem sírt, az arcom mosolygott. Dühösen fújtatott, amikor odaért.

- Mi van Dávid és közted? - dörrent rám.
- Legfőképp Isten – válaszoltam, de szeme villámokkal szikrázott, így közel léptem, és megérintettem a kezét. Elrántotta.
- Megöltem Gárdonyi Leót – léptem még közelebb, de még dühösebb lett.

- Érdekel téged bármi a szaros kórházon kívül? - kiabált rám, aztán köhögni kezdett.
- Menjünk be, jó? Oltárira beteg leszel így… - könyörögtem.

Akkor abbahagyta a köhögést, de mint ha mit sem mondtam volna folytatta.

- És hogy a faszba jut eszedbe épp most egy beteg?!

- Most tudtam meg, hogy Ferenc Atya öccse volt, és hogy Olga dédmamám fogadta örökbe őket, vagyis valahogy magához vette őket egy árvaházból.
- Ááá, Romanovok… A másik rögeszméd! - kiabálta még hangosabban. - Mikor szállsz már le a témáról végleg?
És akkor úgy éreztem, hogy hiába áll előttem, még távolabb került, mint amikor a megannyi lépcsőn sietett felfelé.
- És ha sosem? - kérdeztem. - És ha balesetsebész szeretnék lenni? És ha sosem fogom feldolgozni a halálokat? És ha leáll a másik vesém is, vagy hipsz-hopsz elvérzem a jövő héten? Nem fogsz tudni megváltoztatni, akármennyi szereped is van az életemben – hadartam a szavakat sírva.
- Jó, és most ez mi? - kérdezte higgadtabban. - Most azért, mert megtudtad ezt a szerencsétlen véletlent, most mit akartál tenni? Mi van, ha megölöd magad a következő szar eset után? Vagy most? Vagy most akkor miért jöttél vissza? A kocsikulcsért? - emelte fel ismét a hangját.
- Érted. Miattad. Csak miattad… Te az élet vagy...

Ajka szeglete egy pillanatra lágy mosolyba rezzent, aztán arca újra megszigorodott.

- Szóval végre legyőztél egy pánikrohamot megfulladás meg elrohanás nélkül? - És akkor már nem bírt nem mosolyogni.

- Van még valami, amit muszáj elmondanom, hogy ha már úgyis ki vagy akadva… - haraptam ajkamba, és igyekeztem a legbűnbánóbb tekintettel nézni a szemébe.
- Inkább menjünk be… - sóhajtott, aztán magával húzott. - Na? Mi az? - kérdezte mégis néhány lépés után.
- Hát, mégis érdekel? - nevettem felé, miközben siettünk a kastélykapu felé.
- Hát, most mondd el, vagy hallgasd el örökre – nevetett, majd köhögni kezdett.

Az utolsó lépcsőn is felérve megtorpantam a kapu előtt. Néma csend volt, egy hang sem szűrődött ki azon, én mégis átláttam rajta. Ott tobzódott mindenki, és aki eddig arra fogadott, hogy összeházasodunk, most megváltoztatta a véleményét…

- Hallgatlak – szólt kizökkentve a rám tört látomásból.
- Ferenc Atyának adtam a Porsche-t – fordultam vissza felé.
Megkönnyebbülten mosolyogta el magát, és utáltam Janit, amiért Zsoltinak is hófehérek lettek a fogai. Magához húzott, és átölelt.

- Mínusz egy potenciális halálok – nevette a nyakamba.
- Úristen – húzódtam el tőle. - Mit tettem?! Most majd az Atyát nyírom ki ezzel.
- Hagyd már abba – szusszant vigyorogva. - Össze kellene számolnod, hány embert hoztál vissza az életbe… Talán a számok felnyitnák a szemedet… angyalka…
- Khm – kerregtem közbe, de nagy hévvel folytatta.

- És a számok nem csak számok. Köztük volt Jani az appendicitis-szel...
- Áh – legyintettem közbe, és ki akartam fejteni, hogy egy appendectomia mennyire banális dolog, egyáltalán nem számít életmentő műtétnek, de nem hagyta.
- Jácint a ketoacidózissal, Ferenc Atya resuscitatio-ja, és… Talán én is.
- Te? Neked meg mi bajod van? - meredtem rá.
- Hm – nézett félre egy pillanatra, aztán újra rám –, apró hólyagú szörtyzörej… Diffúz crepitatio… Igazad volt… - sorolta a tüdőgyulladás fizikális tüneteit.
Először köpni-nyelni nem tudtam, aztán csak megragadtam a karját, és teljes testemmel nekivágódva az ajtónak húztam be magammal.

Nem törődtem a bálterem méretű előteret betöltő tömeggel, nem néztem senkire. A hangzavar körülöttünk koncentrikus körben, endémia szerűen némult el. Aztán valaki mégis átdörmögte a csendet…
- Most akkor lesz esküvő, vagy sem, húgom?
- Áááh – dermedtem meg.

Ádám hangja. Rémülten kapkodtam a fejem az emberek arca között, de nem láttam sokáig. A lépcsőre ugorva próbáltam kihasználni a magasság nyújtotta kilátást, de úgy is hiába pásztáztam a tömeget.

Akkor Zsolti rángatott tovább, és húzott vissza a hallucinációmból, csak ezután kezdtem préselni felé a szavakat.
- Miért nem ezzel kezdted? Mit ácsorogtunk még felesleges perceket az öt fokban? Hogy gondoltad, hogy pólóban rohangálsz kint, meg CIGIZEL???
Nem álltam meg, nem néztem rá, csak besiettem vele a szobám melletti fürdőszobába, és bezártam mögöttünk az ajtót. Ott elengedtem, és a kádhoz léptem, majd megengedtem a csapot.
- Mert azt hittem, elmész – válaszolta.
A szemeibe néztem, aztán lehúztam a pólóját, ő meg folytatta a cipőivel, nadrágjával.
- Be a kádba! - szóltam rá.
- Te is jössz? - kérdezte elvigyorodva.
- Na, gondolom, mi a protokoll az esküvő előtti szexről… - mosolyodtam el. - Lázcsillapító, antibiotikum? - kérdeztem.
- Jácint elment az összes kütyüért, Azitromicint hoz, Ibut vettem be.
- Jó, akkor melegedj egy kicsit, míg hozok teát, aztán rád hűtöm a vizet – hadartam az ajtóhoz lépve.
- Rumot is szerezz! - szólt utánam.

- AB vs rum? Ejnye, főorvos úr… - hagytam ott, aztán alig vártam, hogy piához jussak én is.

A folyosóra kilépve egyből hasra is estem… Egy tálca keveredett a lábam alá, és inkább átugrani próbáltam, mint széttiporni. Rajta volt minden kívánságom: a gyógyszerek, egy kancsó tea, méz, citrom, rum, vitamin. Aztán az orvosi táska… Nem kellett megnéznem a rácsatolt bilétát ahhoz, hogy tudjam, kié… Minden gyűrődése, a fekete bőr minden hajlata és sebes törése élénken élt az emlékezetemben. A kíváncsiságom késztetett arra, hogy odakússzak, és megérintsem az apró réz-szín bilétát.

„Á.R.”

Ledermedtem. A hasi aortám dübörgött a padlóhoz nyomódva, aztán mindenem reszketni kezdett. A reszketés aztán bénulásba torkollt, ahogy a táskába fehéredő ujjakkal kapaszkodtam.
Nem hallottam, mikor lépett mellém, már csak könyökét éreztem, ahogy az enyém mellé simul a padlón.

- Itt van – mondta.
Bólintottam, és testem újra kezdte a reszketést. Akkor kezét a táskán görbülő ujjaim közé fonta, azonnal nyugalomba érintve csontjaim.
- Akarod látni? - suttogta.
Tekintetem felé fordítottam. Fekete szemében a végtelen univerzum mélyült, és vonzott magához. Elhalkult az idő, apró csillagok kavarogtak a sötét távolban. Titok-cseppek. Csodák éji tengere.
- Igen – válaszoltam aztán, bár még a kérdést sem értettem, ahogy a válaszomat sem.
- Akkor gyere, a szobádban vár – állt fel, és nyújtotta felém a kezét.
Akkor már biztos voltam benne, hogy valaki másról van szó, mint a bátyámról.
- Ki? - kérdeztem, miközben felálltam.
A kezem úgy pihent érintésében, mintha közös testünk lett volna. Nem éreztem kültakaróm határát, ahogy az övét sem.
- Aki a tálcát ide készítette – válaszolta, aztán kérdőn nézett rám.

Dávid magassága még mindig szokatlan volt. Azelőtt mindig alacsonyabb volt nálam, mostanra olyan fél fejjel hagyott le.
Tanácstalanul bólintottam, aztán elindultunk. Az ajtó elé már egyedül léptem. Nem éreztem, mikor engedte el a kezem, rémülten néztem körül a folyosón, de sehol sem láttam.

A folyosó végtelen hosszúságúra nyúlt, a végeken féreglyukakká pontozódva. Az ajtó előttem óriássá magasodott, a kilincs tőlem öt méternyi messzire került, majd résnyire nyílva nyikorgott.
Hófehér fény folyt a folyosó feketeségébe karamellszínné színezve előttem a padlót, aztán csak nyílt és nyílt az ajtó. Akkor újra azt éreztem, amit életmentéskor – nem kellett oxigén a tüdőmnek, és a szívem is leállhatott, akkor is életben tartott valami… Valami, ami segített.

Csupán arcom facsarta a rettenetes fájdalom, amikor megláttam őt. Az ablaknál állt, nekem háttal. Minden porcikáját ismertem, minden izomdomborulata mélyen az enyém volt. Betűket rajzolt az ablak párájára…
A küszöb a cipőm előtt a mélybe süllyedt, a tér addig zsugorodott, míg közvetlen közelébe kerültem. Alig láttam élesen a könnyfüggönyön át. Így hát csak lehunytam szemem, és arcom a hátához simítottam. Felnevetett. Valóban ő volt. Ádi.
Rettentő gyorsasággal fordult meg, és zárt a karjaiba. Én azt kívántam, hogy soha többé ne szeressek senkit, inkább éljek tovább kőszívvel zöldségként, mint hogy újra és újra szétnyíljon fájdalmában a szívem.

- Még mindig nem olvastad el a levelem – szólalt meg.

És én csak zokogtam tiszta erőmmel átfogva testét.

- Nooorc?! - tolt el magától a vállaimnál fogva.

Akkor újra élővé vált a megannyi fotó, melyeket lapozgatva élt az emlékeimben. Élessé minden arcrándulás, mosolyának ragyogása. És most én váltam mozdulatlan, néma fényképpé.

- Itt vagy? - kérdezte ő, és kezével az arcom előtt intve feloldotta tekintetem megrendült görcsét.
- Elolvastam – válaszoltam tátogva.
- Nem olvastad el – rázta a fejét mosolyogva.
- De, és mindent meg is tettem, amit kértél – daraboltam súgva a szavakat.
- Egyet kivéve – vágta rá, miközben forró érintése még mindig a vállaimat tartotta.
- Igen, de ma lesz az esküvőnk.
- Nem fogadnék rá! – nevette el magát.

Aztán faképnél hagyott, és egy magazint tett a fésülködőasztalra. Úgy gázolt át az tükörszilánkokkal teli menyasszonyi ruhán, hogy az meg sem mozdult.

- Ádám! - szóltam rá, mert egyszerre tört rám a millió kérdés, melyekre egész életemben a válaszokat kutattam.

Akkor eltűnt. Hűlt helyére döbbentem rá a bronz-szín asztalt bámulva.

- Norc? - ugrottam meg hangjától, ami már a kanapéról szólt, amin kényelmesen üldögélt, és vigyorgott a zavaromon.
Odasiettem, feltérdeltem mellé, és átfogtam a kezeit.

- Mégsem haltál meg? Itt vagy, fogom a kezed, ugye te is csak bujkálsz, és sosem mentél el? Végig itt voltál, ugye?
- Nem maradhatok sokáig – komolyodott el világoskék tekintete. - Vigyázok az ikrekre – mosolyodott el megint.
- Ők is élnek, ugye? Zsolti valamiért elvette a babáimat, és neked adta. Mert nálad jobb helyen vannak.

Bólintott.

Kellett jó néhány másodperc, hogy megértsem, csak az utolsó mondat kapcsán teszi ezt. Nagyot sóhajtottam, és folytattam.

- Tamás is veled van?

- Igen – válaszolta.

- Miért tette…? - súgtam a kérdést.

- Nélküle kellett folytatnod az utadat.
- De miért? - sírtam el magam. - És nélküled is miért? Én miért nem lehetek veletek?

Feljebb ült, megszorította a kezemet, és közel hajolt. Szemhéjamat majd« szétszaggatta az Ádi-illat.
- Már mondtam, kicsim. Be kell teljesítened a jóslatot. A levelem. El kell olvasnod, és meg kell tenned.
- A jóslat ennyi? - próbáltam összeszedni magam. - Elégtek a naplók, és Zsolti nem akar beszélni róla… Konkrétan ő gyújtotta fel anyával együtt azokat – nyeltem egyet, és folytattam a hadarást. - Ruszlana is veletek van?

- Újjá fog születni, Norc! - vágta rá. Szeme kérdőn szűkült résnyire. - Ha nem teljesíted a leírtakat, újra megszületik, és újra meg akar majd ölni téged!
- Miből gondolod, hogy meg akart ölni? Jó, elcsépelt nem egyszer, nem kétszer, de Tamás szerint szüksége volt rám a világ leigázásához.
- Igen – bólintott. - Csak aztán ölt volna meg. De megkértelek, hogy ne vond kétségbe a szavaimat! - emelte fel a hangját.

- Hű… Ádi, azt hittem, az angyalok nem üvöltöznek – vigyorodtam el.
- Tökfej, nem vagyok angyal! - morogta. - És nem bájologni jöttem, húgom, arra nincs időm – húzott hirtelen az ölelésébe.

- Ki nem ad elég időt? - húzódtam el tőle. - Tényleg van Isten?

- Van – válaszolta.
- Akkor miért ilyen szemét, aljas, kegyetlen és igazságtalan? - vágtam rá.
- Na, ha sejtenéd, ki az, leharapnád most a nyelvedet, drága húgom – vigyorodott el.

- Te vagy Isten? - döbbentem rá.

Komoly tekintettel bólintott. Akkor szemem majd« kiesett a helyéről, aztán kitört rajta a röhögés.

- Sem angyal, sem Isten nem vagyok, Norc – rázta a fejét vihogva. - Ha én lennék Isten, akkor a szerelmet eltörölném a világról – bukott ki belőle valamiféle elfojtott feszültség. - Isten szentimentális, rohadtul romantikus, aki mindenekfelett hisz a szerelemben. Még akkor is, ha a sors könyve mást ír elő – sóhajtotta.

- Hűha! Bürokrácia a mennyben?! - gúnyoltam ki, aztán átharaptam az ajkam Ádi hirtelen haragú düh-tekintete alatt.

- Nem vicces, Norc. Neked kell beteljesítened, és ebben az életben kell megtenned. Végre győznie kell az egyiknek! Különben minden kezdődik elölről! Minden kín, fájdalom és szenvedés újra ismétli önmagát… És ehhez már nagyon fáradtak vagyunk – sóhajtotta. - Még egyszer nem bírnék az örökkön titkolózós bátyád lenni, amikor minden életben mindent tudok.

- Elmondhattál volna mindent már a kezdetek kezdetén – válaszoltam sértődötten.
- Igen! - helyeselt nagy-bólogatva. - Ha én hoznám a döntéseket. De nem így van. Én csak harcolok. Hol a sátán, hol Isten oldalán. Én a sorskönyv őre vagyok, kicsim! A feladatom az, hogy az élet annak menete szerint történjen, akár szar, akár kevésbé, akár élek, akár nem. Addig kell megtenned, míg a sátán alszik.

- Én ki vagyok? Nekem mi a szerepem? Miért viselem Jézus sebeit? Mit kell tennem?

- Jaj, cica, mondtam már – fújt egy nagyot. - Olga vagy. A sebek a megannyi élet lenyomatai. A kudarcba fulladt háborúk számtalan veresége. Én mindvégig mindig is tudtam. Te érzel. De most csak követned kell az utasításaimat, félretéve az érzelmeidet. Sajnos azt kell, hogy mondjam, Norci, hogy a legvégén mindig miattad vallottunk kudarcot.

- De én szeretném! - vágtam rá, ahogy eszembe jutott Zsolti. - Én most igazán szeretném teljesíteni minden kérésedet.
Bólintott, majd mosolyogva felállt.

- Ne menj még! - ugrottam rá kétségbeesve.
Karja átfogott, és a fülembe suttogott.

- Még találkozunk, hugi!

Talán soha többé nem nyitom fel a szemem, ha nem rontanak be az ajtón, hiszen tudtam: a következő pillanatban megint elveszítem őt. A hirtelen robajtól szemem az ablakra szegeződött. Halványuló pára felhő közepén két egymásra merőleges vonal meredt felém. Egy kereszt.

- Norci! - Jácint hangja.
- Összevesztetek? - Jani.
Mire megpördültem, Jácint már sikítva hüledezett, és tétován térdelt az összerongált menyasszonyi ruha előtt.

- Tönkretetted a ruhát!!! - kiáltotta teljes kétségbeeséssel.
- Szóval, igen – válaszolta meg saját kérdését Jani.
- Igen! - vágtam Jani arcába. - Igen! Vagyis nem lesz esküvő! Mert rájöttem, Jani, hogy sárga fogakkal mégsem mehetek hozzá! - ugrattam tettetett komolysággal.
- Na, nem tolsz ki velem, kicsilány! - mordult rám, és zsebéből előhalászott valami fóliát, amit felém nyújtott. - Mint a cellux olyan, ráragasztod a fogaidra, és néhány perc alatt kifehéredik a zománc.

- Amúgy csak hülyültem, Jay! - nevettem el magam kikapva a kezéből a tasakot.
- Akkor nekünk miért kellett egy órát aszalódnunk a székben? - meredt Janira Jácint.
De Jani csak legyintett.
- Szóval nem? - kérdezte tőlem.
- Lesz esküvő – bólintottam, mire Jani szeme könnybe lábadt.
- Nem lesz esküvő!!! - sikította Jácint feltápászkodva, karját a ruha felé lendítve. - NINCS RUHA!!!

De akkor hirtelen eszembe jutott még egy nehezítő tényező… Zsolti és a tüdeje.

- Basszus, csak úgy ott hagytam! - villant belém a gondolat, és a fiúkra néztem. - Rettenetes feleség lesz belőlem, és rettenetes orvos...

Értetlenül viszonozták pillantásom. Úgy tűnt, Jani még mindig a fogaim fehérségén agyalt, Jácint pedig a ruhán.

- Hány óra van? - kérdeztem végül, miközben rohantam volna vissza Zsoltihoz.
Jácint az órájára nézett, aztán rám úgy, mintha szellemet látna – ő is…

- Nyolc húsz! - lihegte reszkető hangon.
- Még csak? - döbbentem meg. Annyi minden történt aznap reggel, hogy leginkább délre saccoltam volna az időt. - Akkor meg minek van itt már mindenki? A tesóimat hogy vette rá Enci, hogy felkeljenek ilyen korán?

A fiúk összenéztek, aztán még bizonytalanabbul fordultak újra felém.

- Édes kiscsillag, kilenckor kezdődik az esküvőd – reszkette Jácint.
- Igen, és?! - bólintottam.

- És??? És-és-és?! Ha már most kész lennél, is késő lenne! - borult ki Jácint végérvényesen.
Fejét lemondóan tekerte, és az ablakhoz sietett, aztán rágyújtott.

- Miről beszélsz? - kérdeztem. - Nemrég fejeztem be a melót, direkt azért tettük estére, hogy még tudjak aludni előtte…
Ahogy felfogta szavaim jelentését, vadul köhögni kezdett immáron ő is. Ahogy az ablakkilincsért nyúlt, szeme megakadt a kereszten – Jácint még láthatta, aztán tűnt csak el nyomtalanul.

Akkor a teljes nyugalom egy pillanat alatt hatalmasodott el lényén. Lassú mozdulatokkal nyomott rá az öngyújtóra, és tartotta a láng fölé a cigi végét. Tekintetét az ablakon hagyta, a párkányra ült, és beszélni kezdett.

- Mert ami régen történt, az egész egyszerűen a semmibe vész… Annyira kevesen maradtunk már, akik emlékezünk.

Jácint idegállapotán aggódva néztem fel Jani arcára. Engem figyelt. Pillantásunk aztán csak a pillanat ezredrészéig kapaszkodott egymásba, mert hirtelen rászólt Jácintra.

- Édes! Csss… Norci nem áll készen erre! Ő nem is emlékszik, és tudod… Tudod, hogy amíg a szív és az ész örök harcot vív, addig nem sikerülhet – hadarta Jani.

- Én már belefáradtam – válaszolta Jácint az ablaknak, aztán beleszívott a cigijébe. - Újra és újra átélni a háborút, harcolni céltalan…

- Tudod, hogy nem céltalan! - vágott közbe Jay. - Az emberek létéért küzdünk.
- De elég! - förmedt rá Janira. Egy pillanatra nézett csak felé, szürke szemei keresztül villantották a reggel sárga lámpafényét. - Elég… - sóhajtotta az ablak felé, aztán felszikrázott a cigi, ahogy beleszívott.
- Hát, nekem nem elég, Jácint – szólalt meg Jani lemondóan. - Újra és újra veled akarok élni, minden életben, akár férfiak vagyunk, akár nők… Én újra és újra szeretni akarlak.

Jácint kezében megállt a cigi, arcát Jay felé fordította, és kissé behajtotta az ablakot. Futólag rám pillantott, arcán egy csepp érzelem sem mutatkozott, pedig már én olvadoztam Jani vallomásától.

- Az már rég volt, szívem – szusszantotta Jácint. - Nyolcezeregyedszerre vagyunk itt. Ugyanitt, és ugyanígy. Pont ebben a lehetetlen felállásban. A Teremtő Isten karjaiként úgy, hogy pont az egyház nem fogadja el a szerelmünket.
- Engem nem érdekel, ki mit fogad el. Nekem kell ez az élet – válaszolta Jani. - Én szeretek élni!
Jácint bólintott, aztán fejével felém biccentett.
- Na, és mennyire? Talán te is átállsz az őt üldözők közé? Talán az öngyilkosságba kergeted, vagy a puszta kezeddel ölöd meg? Nincs szerencsétlennek elég baja?! Látod, hogy még egy életet már nem bír ki a lelke. Most kell megtennie, ebben az életben! - öntötte ránk Jácint a szavakat, melyek bár hideg zuhanyként értek, mégis inkább tornádóként – a kavar miatt, amiért semmit sem értettem belőle.

Jani rám nézett. Sötétbarna szeme zúdultig telt aggodalommal, féltéssel, szeretettel – aztán a túlcsorduló érzelem könnycseppként gurult végig az arcán. Nem tudtam, mindez mit jelenthet…

- Szereti Zsoltit – válaszolta Jácintnak, miközben engem figyelt.
- A szerelem olykor átok – sziszegte Jácint, és végre felénk fordult. - "Isten szólt: teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá. Ők uralkodjanak a tenger halai, az ég madarai, a háziállatok, a mezei vadak és az összes csúszómászó fölött, amely a földön mozog. Egyszer pára szállt fel a földről és megáztatta a föld egész felszínét. Akkor az Úristen megalkotta Ádámot a föld porából és orrába lehelte az élet leheletét. Így lett az ember élőlénnyé. És az Úristen a földből kisarjasztotta az élet fáját a kert közepén, meg a jó és a rossz tudásának a fáját. Az Úristen parancsot adott az embernek: a kert minden fájáról ehetsz. De a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz.
Azután az Úristen az emberből kivett oldalcsontból megalkotta az asszonyt. A kígyó így beszélt az asszonyhoz: Isten jól tudja, hogy amely napon abból esztek, szemetek felnyílik, olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat."*

És ennél a pontnál Jácint elcsendesedett, jó néhány pillanatig kérdőn meredt rám.

- Aztán mi történt? - kérdezte tőlem.
- Gondolom, ettek belőle, és ezért tudunk különbséget tenni jó és rossz között – válaszoltam halkan.
- Gondolom??? Az Olga-naplók genesis részét ismerhetnéd a Bibliából – az egyetlen igazság, amit megírtunk az embereknek, de minek… Nem hisznek benne… - nyávogta kigúnyolva a hitetleneket. Aztán újra szigorúvá vált.

- Na, és biztos, hogy meg tudjuk különböztetni a jót a rossztól? - folytatta Jácint. - A fény is csak a sötéthez képest világít…
- Ezt már hallottam valahol… - vágtam közbe.
- Én mondtam egyszer… - sóhajtotta Jani. - Amikor épp magadat hibáztattad a háborúért.
- Mindkettőt Isten teremtette – vette át a szót Jácint. - A sötétet elválasztotta a világosságtól, a mindenséget, Norci úgy osztotta fel, ahogy a prizma a fényt. Ahogy a fehér fényben minden szín jelen van, így épül fel a világunk. Ebből adódik, hogy a fekete fényben nincsenek színek. Minden – semmi, sötét – világos, jó – rossz, angyal – démon, Isten – Sátán, genesis – apokalipszis, kezdet és vég. A nagy egész, melyben minden a mindenség része, nagy hiba minősíteni egymás nélkül a darabokat. Félreértéshez, eltévedéshez, zsákutcához vezet.

Jácint kidobta az ablakon a csikket, és becsukta háta mögött az ablakot. Az üveg közepén a kereszt arany színnel villant fel. Janira pillantottam, feszült arckifejezéssel rántotta meg a vállait.

- Az előbb még ki voltál borulva, Jácint, hogy elkésünk, most meg elmeséled az egész Bibliát?
- A szerelem olykor átok – sóhajtotta, aztán felállt, és a ruhára nézett. - Gondolom, fogalmad sincs, hány menyasszonyi ruhát tettél már tönkre…
Továbbra sem értettem az egészből semmit, csak valami oltári rossz előérzetet lehelt belém Jácint, ami miatt aztán még inkább azt kívántam, hogy ne emlékezzek.

- Reggel kilenc, Norci… - fordult végül felém.
- Mi?
- Nem este kilenc, hanem - az órájára nézett – húsz perc múlva...

*Biblia-Teremtés könyve