Hózárlat

Még sosem jártam azelőtt a másik oldalon. Autóval öt kilométer, a mezőn átvágva viszont csak másfél. A ház cseppet sem volt otthonos. Lezárt szobák, lepedővel takart bútorok tették rideggé, mintha senki sem lakott volna itt. Vagy... És akkor döbbentem rá, lehet, hogy épp kiköltözés alatt állt a ház.
– Szóval nem mi megyünk el, hanem Zsolti – leheltem bele a lámpafény sárga porszemeibe.
Ádám rám nézett. Szeme a reszkető testemet vizslatta, emlékeztetve a tényre, hogy a lázam még mindig nem csillapodott. Nem szólt, csak behúzott a nappalinak tűnő helyiségbe, és lerángatta a kanapékról a lepedőket. Az egyikről felemelt egy plédet, rám terítette, és leültetett.
– Jól vagy?
– Jobban lennék, ha elmondanál mindent – válaszoltam.
– Engedek fürdővizet, csupa sár vagy, és le kell vinnünk a lázadat – sóhajtotta.
Majd eltűnt. Hát persze. Lefeküdtem, fejemet a díszpárnára hajtva, és hagytam, hogy a kismillió kérdés, ami kavargott bennem, egyetlen homálymasszává sűrűsödve álomba nyomjon.

Hónapokat aludtam át... A nyarat szinte teljes egészében itt, ugyanezen a kanapén.
A szüleim eltűntek, ahogy Dávid is a családjával. És eltűnt ő is. Ádám szép lassan átpakolta a cuccainkat Zsolti házába. Nem nyaggatott a hazaköltözéssel, ahogy én sem őt válaszokért.
Néha be kellett mennem a kórházba egy-egy vizsgálatra, de végül semmi kórosat nem találtak a testemben. Néha bent maradtam egész napokat, segítettem kórlapokat rendezgetni, írogatni, kávét főzni, ilyesmi. Bár a feneketlenül mély melankóliámból néha kizökkentett Tamás örök derűje, de ez néhány percnél nem tartott tovább. Ha hazaértünk, lefeküdtem és aludtam. Volt, hogy csak délután ébredtem fel, amikor a bátyám már hazaért a munkából.
Az idő nyálkásan folyt mezőnk szikkadtra száradt kóróin át. Az ősz eljövetele megbetegítette az én drága jó Ferenc Atyámat. Elkezdődött az iskola is, és a tanórák után egyből hozzásiettem. Bevásároltam neki, segítettem a templomban és a kertben. Jó pár hétig ment ez így, pedig tudtam, hogy már rég meggyógyult és kutya baja, mégis képes volt náthát színlelni, csak hogy vele töltsek egy kis időt. Nem bántam. A munka segített abban, hogy ne gondoljak Zsoltira a nap huszonnégy órájában.
Anyáméktól ősszel sem érkezett távirat. Nem csak tőlük, senkitől. Senkiről semmi hír. Ádám majdnem minden hétvégén ügyelt. Általában vele tartottam, és ha túl fáradt voltam kötszereket adogatni neki, akkor is bent aludtam.

Egy novemberi éjszakán épp gumikesztyűlufikat fújkáltam és rajzoltam tele a gyerekeknek, Ádám pedig írogatta az elmaradt adminisztrációit, amikor végre történt valami.
Fehér köpeny volt rajta és fekete fonendoszkóp lógott a nyakában. Szőke haja kócosra zselézve, arca ragyogott a vigyortól.
– Na, srácok! – perdült be a kezelőbe. – Amerikából jöttem, mesterségem címere... Ööö... A fonendoszkóp!
Felugrottam, lesöpörve lendületemmel a lufi-kezeket, hozzá rohantam, és a nyakába ugrottam. Nevetett.
– Merthogy hallom, valakinek már nagyon elege van az ügyeleteim helyettesítéséből. Aztán hallom még, hogy angyali segítséggel megy a gyógyítás?!
– Jani is itt van? – kérdeztem, amikor elengedtem a nyakát. – Azonnal látni akarom!
– Zsolti? – lépett oda Ádám, és lepacsizott Jácinttal.
Kikerekedett szemekkel bámultam a bátyámat. Én végig azt hittem, mindenkiről tud mindent, csak engem nem avat be...
– Jani-mackó is igen – mosolygott rám. – Az igazak álmát alussza épp. Holnap vár a rendelőjében.
Néhány másodpercnyi síri csend szállt ránk. Feszült hallgatásunkkal lefagyasztottuk Jácint arcáról a mosolyt. Végül megrázta a fejét. Szédülni kezdtem.
– A bál után láttuk utoljára – válaszolta végül, szinte suttogva.
– Megsérült? – kérdezte Ádi. Jácint a halálsápadt arcomra pillantott, majd legyintett.
– Pár karcolás.
Ádám vette a lapot, majd megérintette a vállamat.
– Ideje lefeküdnöd, Norc!
– Na, azt aztán nem! Tudni akarom, mi történt! Hol van mindenki?
Jácint a bátyámra nézett, majd rám. Megérintette a karomat.
– Most már mindenki hazaszállingózik lassan! – válaszolta nyugtatóan, majd Ádi sürgetve toloncolni kezdett az ajtó irányába.
– Jól van, megyek már – morogtam, és Jácint még utánam szólt.
– Édes álmokat, királylány!
Visszafordultam, és újra a nyakába ugrottam.
– Ugye... Ugye megmondanád, ha... – suttogtam a fülébe. Jácint megfogott és eltolt magától.
– Fogalmad sincs, hogy mire képes, ugye? – tekintett mélyre a szememben, majd elnevette magát. – Egyedül is képes lenne leverni a világháborút!
– Világháború?! – kérdeztem vissza döbbenten, mire kihúzta magát, és a bátyámra nézett.
– Jó éjt, Norc! – nyögte a bátyám, majd ismét az ajtó felé tolt.
Kicammogtam, és elindultam az orvosi szoba felé. A folyosó kihalt volt, üres és csendes, csak a két fiú hangjának morajlását hallottam. Megtorpantam. Lábujjhegyen osonva visszalépdeltem az ajtóhoz hallgatózni.
– Bostonnál nem jutottunk tovább.
– Anyáék?
– Az összes hírvivőt elvesztettük.
– Jézusom. Megsérültetek?
– A védvonalban senki.
– Többiek?
– Csak Zsolti maradt a tűzvonalban. A vállát több golyó is súrolta, a nyakát el is találták.
– Rendben van? El tudtátok látni?
– Tudod, milyen.
– Nyugatra mennyit vesztettünk?
– Százezreket...
És akkor hirtelen kinyílt az ajtó. Jácint meredt rám döbbenten, majd biccentett lágy mosollyal az arcán, hogy iszkoljak, ha nem akarok szembesülni a testvéri haraggal.

Másnap iskolába kellett mennem. Dávid helye még mindig üresen tátongott. Egész nap bámultam az osztálytársaimat, a tanárokat, hogy egy-egy magukról megfeledkezett pillanatban vajon felfedezem-e arcukon a rémületet. Ha világháború lenne, nyilván minden anyám által megparancsolt, színészi képesség csorbát szenvedne, de ennek senki, semmi jelét nem mutatta. Minden olyan volt, mint szokott: unalmas.
A padra strigulákat húztam minden tanóra végeztével. Alig vártam már, hogy eljussak Janihoz, remélve, hogy Ádám jelenléte nélkül többet megtudhatok majd.
Ültem a váróban, és reszkető kézzel kapcsolgattam a tévét. Ha háború dúlta volna fel világunkat, nyilván másról sem szólnának a műsorok, mint a hírekről. De semmi. Úgy éreztem, mintha két dimenzióban léteztem volna egy időben. A távirányítót idegesen ejtettem a kanapéra, és reszkető izgalommal ugrottam fel, ahogy Jani megjelent a kezelő épp kinyíló ajtajában.
– A kedvenc betegem! – vigyorgott rám whitening mosollyal. Odarohantam hozzá, és szorosan átöleltem. – Óha, valakinek nagyon hiányoztam! – nevetett.
– Anyám és a bátyám keze az orvosi titoktartásba is belenyúl? – hadartam felé, miközben sietve berántottam magam után az ajtón. Hezitált.
– Mindent el kell mondanod! – könyörögtem könnybe lábadt szemmel. – A bátyám elzárt a világtól! Lezárták a hírcsatornákat! Eltűntetek!
Kínosan mosolyogva felém lépett, vállon simított, és a szék felé tolt.
– Zsolti szakított velem! Szakított, érted? Miért? Miért gondolja úgy, hogy nem lehetünk együtt? És megsérült? Ugye nem halt meg?
Leültem, majd leült ő is, és mellém gurult a székével. Gondterhelten rázta a fejét, ajkába harapva.
– Figyelj, Jani! Tudod, hogy mennyire utállak... – Megráztam a fejem. – Mármint, hogy fogorvos vagy, ettől itt mindentől kitör a frász – mutattam a széket körülvevő eszközökre, ő elnevette magát, és megfogta a kezem – , de mint a beteged, kérlek... Mert csak van... Lennie kell köztünk valamiféle bizalmi kapcsolatnak, ami fontosabb anyám politizálásánál és a bátyám zsarnokoskodásánál!
Bólintott.
– Okos érvek, kicsilány! – Megszorította a kezem. – De Ádi az eljövendő világ királya. Császár lesz! Ez merőben felülír minden orvos-beteg bizalmi kapcsolatot.
Lehidaltam.
– Mi?! – meredtem rá döbbenten.
Fújtatva forgatta a szemeit, miközben az arcomra kapcsolta a fogászati lámpát, és közel húzta a műszereit.
– Most meg mit csinálsz? – rémüldöztem felé.
– Szóval semmit sem tudsz – sóhajtotta. – Így hát már akaratlanul is elszóltam magam. Tiszteletben kell tartanunk Ádi akaratát.
Egész közel gurult és a kezébe vette az eszközeit.
– És most épp azt akarja, hogy megkínozz? – pánikoltam. Elnevette magát.
– Mondta, hogy egyre többet nyafizol esténként – válaszolta a számra irányítva a lámpát.
– Jó, de ez nem jelenti azt... – dadogtam –, hogy most azonnal... Én erre nem készültem fel... Csak most jöttetek vissza!
Kérdően mosolygott. Sóhajtottam.
– Gondolom, akkor ez császári rendelet – nyögtem.
Nevetett, és belemászott a számba.
– Na jó, cica... – kezdte, miközben piszkálta a fogaimat. – Köthetünk alkut. Te elmondod, mit tudsz...
– Ááá – ugrottam ki a kezei közül, de nem szállt ki a számból.
– És ha jó kislány leszel, esetleg kiegészíthetem egy-két infóval.
És akkor nagyon beletalált a fájós fogamba.
– ÁÁÁ!!! – sikítottam, és megdöbbenve kihátrált a számból.
– Na, ehhez szinte hozzá sem értem!
– Akkor talán ne matass többet! – nyafogtam. – Mmm, utálom az egészet! Visszavonom az ölelkezést!
Feszülten szusszant.

– Most még jobban fogsz utáni... – mondta, még inkább rám hozva a frászt.
– Ki fogod húzni? – fintorogtam. – Nincs nálam faktor! Én nem... Én nem akartam fogorvoshoz jönni!
– Nem – sóhajtotta– , nem akarom kihúzni. Csak azért mondta, amit mondott, hogy biztosan kimenj utána a terepre.
– Zsolti?
– Nem! Az Úristen öreganyja! Ki másról beszélnénk?!
– Jó, csak – hebegtem –, most nagyon fáj, amit megpiszkáltál, és legszívesebben...
– Kiugranál az ablakon, mi?! – állt fel kínosan mosolyogva, hogy szurit hozzon.

– Meddig fogtok még ezzel szívatni? Hát nincs elég bajom?! – dőltek a könnyek a szememből, ahogy újra mellém lépett a tűvel.

– Ameddig nem fejezed be az öngyilkos merényleteidet – válaszolta halk hangon. – Most pedig nyiss, hadd adjam be a szurit!
– Nem akarom! Utálom! – hisztiztem reszketve. Félretette a fecskendőt, és leült mellém.
– Pedig jobb lesz, kislány, ha hozzászoksz – mondta tényszerűen –, mert komoly lyukak vannak mindenhol. Holnap is jössz, meg azután is. Legalább életed végéig! – közölte szigorúan.
– Nagyon hiányzik! – bőgtem el magam. Jani értetlenül pislantott.
– Zsolti?
Akkor akaratlanul elvigyorodtam.
– Nem! Az Úristen öreganyja! – vágtam rá.
– Semmit sem változtál – sóhajtotta mosolyogva. Újra a kezébe vette a tűt, mire dacosan megráztam a fejem. Elnevette magát. – Na figyelj, tuti üzletet ajánlok – kezdte, majd egy pici tégelyt adott a kezembe. – Van kókuszos zselém. És elmondok mindent, amit tudni akarsz.
– Mindent? – kérdeztem vissza felcsillanó szemekkel.
– Minden kezelésnél kérdezhetsz, és én válaszolok. – bólogatott.

– Hű! Nem hangzik olyan nagyon rosszul!
– Vagy marad a kétely, na meg a fogfájás...
– Jól van – döntöttem végre, és a kezébe adtam a zselét.

Miután beadta a szurit, még pár percig szipogtam. Megpróbáltam úrrá lenni a reszketésemen, és ránéztem.
– Nem fáj már? – kérdezte mosolyogva. Megráztam a fejem. – Azért ne híreszteld a mi kis egyezségünket, hadd higgye Ádi, hogy végre felelősségteljes, bátor nő lett a húga – vigyorgott. Grimaszoltam.
– Hogy értetted azt, hogy csak azért mondta, amit mondott? – értetlenkedtem.
Jani a föld felé hajtotta a fejét, majd újra rám nézett.
– Ha minden rendben lett volna, akkor talán tudod – nyökögött –, akkor talán sosem jössz ki a házból, csak eltáncolgatsz ott egészen hajnalig. És akkor a bolsevikok végül beözönlöttek volna a bálozó tömegbe, ott pedig nem tudtunk volna megvédeni sem téged, sem senkit. Lemészárolták volna a két királyi családot.
– Hazudott nekem. Én voltam a csali...
Bólintott.
– Kérlek, ne haragudj rá! Minden, amit tesz, csak érted teszi. Hogy megvédjen!
– Akkor nem hisz a jóslatban sem? Olga naplójának jövendölésében?
Jani elmosolyogta magát.
– A mi családunk csak egy dologban hisz.
Kérdően néztem rá.
– Na jó, hagyjunk legközelebbre is! Zsibbadsz már?
– Várj! – ragadtam meg a kezét. – Ha ez igaz, akkor a bátyám miért hagyta, hogy hosszú hónapokig azt higgyem, vége köztünk mindennek?
– Ádi nem tudhatott erről! Nem bírt volna ellenállni a kishúga könnyeinek és tuti, elszúrt volna mindent. Ki sem engedett volna Dávidék házából! Hiába volt Zsolti kettős ügynök, azért ez egész más, mint amikor motorozni engedett vele.
– Kettős ügynök?
– Igen, ő mindig az! – vágta rá. – Jézusom, te semmit sem tudsz! És ennyi infóért cserébe, már öt fogadat is megcsinálhattam volna – rázta a fejét.
– Szóval, ott volt velem, amikor elraboltak?
– Hát persze! – válaszolta a legnagyobb természetességgel.
– De most hol van?
– Oka van rá, hogy nem akar üzenni, hidd el!
– Mi van Dávidékkal? Anyámék? – faggattam.
– Elég! – nevette el magát. – Jössz holnap? – kérdezte, majd újra rám kapcsolta a lámpát, és kezébe vette a fúrót.
– Holnap? – fintorogtam. – Ahhoz minimum pisztolyt kell szorítanod a fejemhez – sóhajtottam.
– Az megoldható – nevetett.
Jani és Jácint hazaérkeztével a hetek sokkal hamarabb teltek. Bár életnek nem nevezhető vonszolást jelentettek a napok így is. Hamarosan a tél is elérkezett. Óriási hó szakadt a falura. A városvezetés szünetet rendelt el az iskolákban, így aztán még nagyobb csend szállt üres óráimra. A templomig sem tudtam eljutni, Ferenc Atyával csupán telefonon tudtunk érintkezni, azt is csak addig, míg a hóhelyzet minden kommunikációs csatornát meg nem bénított végleg.
És akkor újra lecsapott rám a rejtélyes kór. Furcsa bizsergéssel kezdődött. Szúrt a ruha, égetett a fürdővíz, villámló érzést keltett, ha bármi a bőrömhöz ért. Nem bírtam aludni. Ahogy az ágynemű hozzányomta testemhez a ruhát, borzalmasan égett, mintha a puha pamut smirglipapírral sikálta volna le bőrömet, egészen a csontomig hatolva. És nem múlt. Egyre erősödött. A bizsergő lüktetés fej- és hasfájásba csapott, az ízületeim villogtak, a csontjaimat mintha klopfolóval csapkodták volna.

– Ádi!
– Hm?
A konyhaasztalnál ült, lábait a tetején támasztva hintázott a széken, miközben újságot olvasott. A papírhalmot bámulva nyúlt a bögréért, miközben futólag rám pillantott. És akkor talpait a talajra csattintotta. Egyszerre mindent letett a kezéből, és rám nézett.
– Mi a baj? – kérdezte aggódó arccal.
– Valami nagyon nem stimmel – nyögtem.
– Hát, azt látom, szörnyen nézel ki! – állt fel, és elém lépett, hogy megérintse a homlokom. – Nincs lázad. Fáj valamid?
– Mindenem – válaszoltam fintorogva.
– Jól van, ne ess kétségbe! – próbált nyugtatni, miközben a nyakamat nyomkodta, aztán megnézte a torkomat.
– Biztos csak megfáztál, valami vírus lesz – hadarta, majd a faliórára pillantott. – De nem merlek így itthon hagyni, a telefon sem működik – motyogta maga elé. – Öltözz, bejössz velem!
A faluból beérve a város központjába még a Range Rover is rendesen kifulladt. A parkolóban futottunk össze Tamással.
– Ja, hát így könnyű, kérem szépen! – kiáltott felénk a terepjáróra mutatva.
– Áh – forgatta fejét a bátyám –, hókotróval kellene inkább közlekednünk!
– Milyen igaz! – mosolygott Tamás, majd lefagyott arcáról a derű, amikor rám nézett. – Jaj, te is beteg vagy?
Megvontam a vállam.
– Valami bujkál benne, és kivételesen most nem a kisördög – gúnyolódott a bátyám.
– Nem csoda – sóhajtott Tamás –, ez az időjárás nem fehér embernek való! – És akkor tüsszentett egyet.
– Nem, nem, nem tüsszenthetsz! – morgott rá Ádi. – Te nem dőlhetsz ki! Tamás... Esküdj meg, hogy nem hagysz egyedül, mert megzavarodok!
Tamás elnevette magát, és rám nézett, miközben elindultunk befelé.
– A körzeti rendelők bezártak, csak mi rendelünk, és mindenki beteg. Az egész város nálunk tolong orrcseppért!
– Jácintról tudsz valamit? – kérdezte Ádi.
– Pont ezt akartam kérdezni én is – sóhajtotta, majd újra felém fordult. – És az orvosaim is betegek. Otthon teázgatnak, míg mi a bátyáddal megváltjuk a világot – És akkor újra tüsszentett.
– Nem, nem! Fejezd be a tüsszentést, főorvos úr! – nevette el magát Ádám.
– Jaj, nem akartam gondot okozni még én is – néztem a bátyámra, mire belém karolt.
– Viccelsz, hugi? Most legalább szemmel tarthatlak!
– De Norcit lestoppolom! – nevette el magát Tamás. – Ádámkám, légy jó rezidens, és törődj a többi piros torokkal.
Ádám Tamásra mosolygott.
– Nem tudom, melyikünk jár rosszabbul!
Még csak reggel fél nyolc volt, de már akkor alig lehetett átjutni a sok köhögő-prüszkölő ember között. Beljebb, jobbra a belgyógyászati szárny felé sorakoztak, egyetlen nyüglődő, hatalmas kígyóként. Balra néztem, a sebészet felé. Egy árva lélek sem lézengett arra. Zsoltira gondoltam. Minden nappal egyre jobban vártam őt, hogy ismét felbukkanjon a semmiből. Talán ma, most, mindjárt kilép a sebészet fotocellás ajtaján – gondoltam. Akkor Ádi utánam nyúlt, a tömeg kezdett elsodorni mély álmodozásom közepette.
Néhány perccel később Tamás egy csésze kávéval lépett be a kórterembe. Végül sikerült kiharcolni nekem egy sajátot. Ültem az ágyon, és felé mosolyogtam.
– Képzeld, a sebészek átjöttek segíteni – kezdte, és vigyorogva leült az orvosi székre, amit magával hozott. – Lealacsonyodtak hozzánk – gúnyolódott grimaszolva. – Úgy viselkednek, mintha egyetemistaként kellene általános iskolás dolgozatot írniuk! Majd kíváncsi leszek, hány telefont kapok a gyógyszertártól, hogy nem stimmel a recept...
Erőtlenül mosolyogtam. Én csak egyetlen sebészre tudtam gondolni, és Tamás átlátott rajtam. Mellém gurult a székével.
– Persze tisztelet a kivételnek, akit mindannyian nagyon hiányolunk...
Bólintottam.
– Ne aggódj! Most már bármelyik nap betoppanhat!

Nem tette. Újabb hetek teltek el nélküle. Szilvi viszont telefonált biztosítva minket arról, hogy minden rendben vele, újra otthon van, az Államokban. Azonban Zsoltiról ő sem tudott semmit. Anyámék is üzentek keletről: „még folyik a munka” – ahogy írták.
Engem pedig újra elnyelt a kórház, ismét teljes körű vizsgálatok végeláthatatlan során estem át, eredménytelenül. Voltak jobb napjaim, amikor a testem minden részére kiterjedő fájdalom tompa, elviselhető szorítássá csitult, ám ez nagyon hamar átcsapott veszettül hasogató kínlódásba. Azt kívántam, bár rákos lennék, hogy kivághassák belőlem, de továbbra sem sejtették a fájdalom okát. A szenvedésem csúcspontja egy december közepei napon ért. Már hajnalban felébresztett az ismerős érzés, mintha ötven emelet magasból ejtettek volna téglát a hasamra. Sikítva ébredtem. Összegömbölyödve adtam át magam a hasamat széttaposó fájdalomnak.
– Norci!
A fájdalom egyre erősödött. Zokogás fojtogatott, az éles, széttépő érzés katatón, görcsös kucorgásba kényszerített.
Akkor egy kéz nyúlt be a takaróm alá, az oldalamon bekúszva a pólómhoz. Perzselve csúszott a köldökömhöz, ahol öt jégvillámot robbantott belém. Sikítva zokogtam fel. A másik keze a hátamat nyomta.
– Csss... Nincsen semmi baj, haldokolsz...
Megszorítottam a hasamon lévő csuklóját, és az iszonyú görcsös, villámló lüktetés az ájulás szélére sodort.

A vár romokban hevert. Óriás mételyek falták nyálkájukkal a falak odvait. Járatokat fúrtak a hegy gyomrába, mélyen fertőzték minden rétegét a gennyköpetben fuldokló hegynek.
Szakadt a tér, sötét rohadásba borult az oszló táj.
Földrengés, hóhideg villámeső rázta elektrosokkal, morzsáit a széteső mélynek. Friss vérpatakok bugyogtak tisztítva a föld közepét, úsztatták folyékonnyá a hegy fertőzött szövetét. Majd megfagyott minden.
Rózsaszín kristályjég dermedt a jégburok alatt.