Homlok és csuklók

- Fekfelni akavok!

Unottan bámult alattam, hosszan pislantva.

- A világ legrosszabb betege vagy! - közölte végül. Karja fejét keretezte a párnán.
Egy ideig csak nézett, majd folytatta.
- Hét párnát polcoltam fel neked – sóhajtotta -, és mit mondtam?
Nem válaszoltam, csak ugrottam még egyet térdeimmel, közrezárva combjait.
- Na, mit mondtam? Hogy magasan fekszel, és alszol. Hogy nem rohangálsz, nem ugrálsz, és nem hajolgatsz. Erre most mi van? - Még mindig nem mosolygott.
- Kiföktem a pafimhov!
- Mi? Én nem a pasid vagyok, hanem az orvos, aki megtiltotta ezeket! - mondta közömbösen.
- De memjójuvtam!
- Ccchha – ciccent felháborodva, és legurult velem az ágyról. A vállamat tartva lábra állított. - Jó, ha már amúgy sem alszol, akkor cseréljük ki a gézt – fújtatott, aztán visszacitált a kórterembe. - Fekszik! - szólt, miután fényt kapcsolt, aztán az orvosi szekrényből hozott egy egész csomag gézlapot.

- A világ legrosszabb betege vagy – ismételte, a számból kihalászott tampont bámulva -, nem megmondtam, hogy tartsd a helyén?!
- De hát ott volt! Két csomag tampont toltál a torkomba, mit gondolsz, hova mozdulhatott az el, ha nem nyeltem le?! - vitatkoztam felülve, és akkor én is láttam az összegöngyölt, nedves anyagon, hogy egyáltalán nincs rajta vér.
- Picsába, Norci, ha most újra össze kell varrnom, én nem... - morgott, miközben átráncigált a kis műtőbe.
Még az ajtó előtt felém fordult.
- Ugye, nem azért nem ömlik belőled a szó, mert a nyelveddel piszkálod?
Elrántottam a nyelvem a sebről, és szorgalmasan rázni kezdtem a fejem.
- A világ legrosszabb betege vagy – sóhajtotta, és végre átfutott az arcán a mosoly.

Már akkor furcsán nézett, amikor kinyitottam a számat.
- El is múlt a szájzár? - döbbent meg, aztán elmélázva nézett a szemembe.
- Hm – mosolyodtam el. - Ez már tetszik, mi? - búgtam.
Ismét fapofa, amit értetlen vonások ráncoltak. Lassú mozdulatokkal nyúlt aztán bele a számba.
Az arcát néztem. Akkor még meglepettsége is kezdett lefagyni, míg végül szinte teljesen szoborrá vált.
- He? - nyökögtem, miközben turkált a számban.
Rám nézett, aztán lerogyott a székre.
- Mi van? - sikoltottam. - Nekrózis? Meg fogok halni?
- Jaj, nem, cica – szedte össze magát azonnal. - Minden a legnagyobb rendben van! - esett ismét valami transzféle másállapotba.
- És az nem jó? - kérdeztem. Lassan rázni kezdte a fejét.
- Ezt nem értem! - bökte ki. - Se vér, se genny, se fájdalom... Nem fájt, ahogy hozzáértem?
- Nem...
- Talán mégis rosszul mérték a véralvadásodat! - jutott eszébe, és kezébe vette a bőrfertőtlenítőt.
- Mit csinálsz? - rivalltam rá, elrántva a kezem.
- Leellenőrzöm!
- Nem! - szorítottam össze karjaimat a hasamon. - Ha orvos kell, majd szólok először egy nővérnek. Én téged akarlak! Most már eleget szurkáltál, nem?
- Muszáj megnéznem, én ezt nem hiszem el! - sipította. - Magyarázd már el, hogy miért nem vérzett egy hajszálnyit sem a seb, miután kivettem a fogadat?
- Mert ennyi thrombocytától olyan lehet a vérem, mint a kása! - vitatkoztam.
- Norci, kérlek-kérlek, csak egy picit legyél még orvos, és segíts nekem! Tudnom kell, mi van ennek a lánynak a véralvadásával!
- Ez a lány nem akar több orvost. A pasiját akarja, fehér köpeny és tűk nélkül - szorítottam össze makacsul az ajkam.
Egy pillanatra félrenézett, aztán higgadtságot erőltetve légzésére, folytatta.
- Egy percet kérek tőled, mint orvostól, aztán megultrahangozhatnánk a pocidat! - csillant fel a szeme.
Csalódottan ráztam felé a fejem, és kifordultam a székből.
- Nem tudnál csak egy percre átölelni? Napokig basztattad a számat, és a vénáimat! Mikor értél hozzám utoljára úgy, mint férfi a nőhöz?
Székével közel gurult, térdünk összeért, kezével megszorította a combom.
- El kell magyaráznod, hogy mi van a véreddel – szajkózta suttogva.
- Vége! - buktam ki. - Kiszedted a fogam, meggyógyul a csont. Ennyi. Úgyis tudod, hogy néhány hét múlva új bajom lesz, amit majd kedvedre elemezhetsz! De most? Csak, kérlek... - szorítottam meg combomat tartó kezét. - Ölelj át!
- Most kell látnom, hogy mi van a véralvadásoddal, miért nem bírsz ki plusz egy szurit? - Aztán felállt. - Mit is csinálok, Norc... Mit is vitatkozok. Azt csinálod, amit mondok, akár tetszik, akár nem! - sziszegte a szavakat fogai között, aztán megragadta a karomat.
Hatalmas daccal rántottam el. Zsolti rémülten nézett a karom után, mindketten tudtuk, hogy ennek nyoma marad.
- Mit művelsz? Én nem bántani akarlak!
- Pedig azt teszed – álltam fel, mire ő is felállt.
- Norci, kérlek, szedd már össze magadban az orvost, és segíts nekem! Csak egy utolsó vérvételt! - kérte.
- Úgyis tudod, hogy nem lenne az utolsó – sóhajtottam. - Ha mégis ötös, vagy azóta már több az INR?
- De olyan nincs! - vágta rá.
- Olyan sincs, hogy a napokban mind a húsz tesztemet elkeverték!
- Akkor magyarázd meg! - kiáltott rám szigorúan.
- Nem vagyok hematológus. Aki a legjobban értett hozzá, már rég halott! - kiabáltam túl.
- Jácint – jutott eszébe. - Ő biztos sokat tanult mellette!
- Elegem van, Zsolti! - suttogtam erőtlenül. Aztán az ajtó felé indultam.
- Hé... - lépett utánam, és megszorította a karom.
Reménykedve fordultam vissza felé.
- Légy szíves... - kérte százhuszonnyolcadszorra...

Szememből könnyek buggyantak, és visszamentem a szobámba. Befeküdtem az ágyba, és a plafont bámultam. Néhány perc múlva besietett. Nagy hévvel torpant meg mellettem. Karjait mellkasa előtt feszítette egymásba.
- Miért? - kérdezte végül.
- Hogy miért hiányzik a Zsoltim ekkora kurva nagy horror közepette? - morogtam felé.
- Hát, itt vagyok! El sem mozdultam mellőled tegnap reggel óta! - lépett az ágyamhoz.
- Az nem a Zsoltim, hanem Hercegh doktor... Vagy még ő sem, mert ő meg a jó fej főnököm. És egyik sincs itt.
- Ilyen rossz a betegemnek lenni? - futott át arcán végre valami megértésféle.
- Nem! - ültem fel. - Csak most már elmehetne a dokim aludni, és mellém bújhatna a Zsoltim.
- Hű, mindjárt skizó leszek, Norc, ha ezt követni akarom – rázta meg a fejét értetlenül, aztán bebújt mellém.
- Na, állj- állj-állj-állj! - húzódtam el tőle. - Ezt tűntesd el! - csíptem meg a köpenye vállát.
- Ja, igen, ő a doki, ő elmegy szépen aludni – nevette el magát, miközben ledobta a köpenyt a padlóra.
- Na, nem. A zöld póló is félelmetes! - szóltam rá.
- Rajtad is az van – szusszant.
- Ó, igaz! - bólintottam, aztán lerántottam magamról.
Elnevette magát, aztán megcsikizte a hasamat a takaró alatt.
- Hogy lehet az, hogy állandóan te győzöl? - suttogta a nyakamba.
- Na, nem, nem! Én csak tudom, hogy valójában mit szeretnél – nevettem.
- Lópikulát! - nevetett, miközben fölém hajolt, és hátára terítve a takarót, hozzám bújt. - Én munkamániás vagyok, te vagy a fekfmániás!
- Majd megemlítem doktor hálivúdnak a feltevésed – nevettem.
Visszahőkölve dermedt meg felettem.
- Nem fogom engedni, hogy kettesben legyél vele!
- Jaj, te! - húztam újra magamhoz.

Másnap sikerült leállamvizsgáznom, de nyilván csak azért, mert szájsebészetet húztam. A porcelánok anyagtanáról fogalmam sem volt például, azt sem tudtam pontosan, hogy a fehér tömést kompozitnak hívják. Gondolom, ultra ciki, de ez volt a maximum, amennyit akkor, ott teljesíteni tudtam.

A véralvadásom hirtelen és csupán átmeneti normalizálódását senki sem értette, vagy talán el sem hitték nekünk. Nem volt rá magyarázat, ahogy arra sem, ha a vérem semmilyen kezelésre nem alvadt. Elképzelésünk sem maradt, hogy mi befolyásolja. De teljesen függetlennek bizonyult mindkétféle fehérje pótlásra – amelyek hiányoztak a véremből.
Én, személy szerint igyekeztem soha többet nem gondolni ezekre az iszonyú napokra, de Zsolti és Jácint azért előszeretettel kísérletezgetett rajtam. Már amikor jobb passzban voltam. És engedtem nekik.

Egyre többet gondoltam Dávidra, a régi, full-őrültnek és zavarodottnak tűnő szentbeszédei valahogy napról napra erősebben motoszkáltak bennem. De nem bírtam felhívni. Ő mindig is többet látott mindenkinél. Nálam főként, de az orvosaimnál is. Féltem, hogy esetleg megmondja a halálom időpontját, és attól rettegtem, hogy az korábban lesz, mint a szülés tervezett időpontja.

A szülés... Ikreket vártam. És nagyon sokat imádkoztam értük. Lányoknak kellett lenniük. Mindkettőnek, egyszerűen muszáj lett volna. Fiú ugyanúgy vérzékeny lett volna, mint Tamás. De lányok csak hordozók lettek volna, mint Ruszlana.
Rengeteget hánytam, talán hét-nyolc hetet zsinórban, a kórház összes szemetese naponta kapott belőle, mert általában a legközelebbi vécét sem értem el. Enci azt mondta, ez csak jót jelenthet. Mindenféle népi bölcsességet bevetett rajtam, de semmi sem használt. Azt sem tudtam sokszor, mi a jó fene locsoghat belőlem, amikor már rég kihánytam mindent, amit csak magamhoz vettem.

Zsolti szerette a terveket. Talán ezért is utálta annyira az SB-t, mert ott sosem tudtuk előre, mi esik be. Szerette tudni a játékszabályokat, és ha ez nem is volt lehetséges, őrködött, figyelt, és készen állt a legkisebb jelnél is, hogy minél hamarabb újratervezze a dolgokat. Műteni szeretett. Úgy láttam, édes mindegy, hogy az arc-állcsont-, vagy az általános sebészeten, csak a balesetin utált lenni. Pont ott, ahová pedig én tartoztam. A műtőkben pontosan tudta, mit, mikor kell tennie. Az SB-n... Na, és főleg velem? A pokolhoz nem volt menetrend. És ezt utálta.

Tudtam azt is, hogy a lánykéréshez is pontos tervet fog kidolgozni, mivel mély traumát okoztam neki anno, azon a gyönyöröktől terhes, spontán szeretkezős hajnalon, amikor kibukkant belőle először a kérdés. De még várt valamire. Talán arra várt, hogy bejelentem, megcsaltam őt Barnával, vagy hogy Dávid újra része lett az életemnek, vagy nem is tudom, talán csak a bipoláris depresszió tüneteit mérlegelte a pszichémben. Nem tudom, de abban biztos voltam, hogy még egyszer orvosi környezetben nem tenné. Tudta, mennyire utáltam, amikor orvosi cucc volt rajta. És a kénytelen-kelletlen rivaldafényért sem voltunk oda.
Én pedig tudtam, hogy újra össze fog omlani az életem. Hogy miért? Mert az élet ilyen. Mindig is ilyen volt. Amikor a legnagyobb játék közepén, önfeledten kacagtunk egymással Ádival, a legfelhőtlenebb pillanatra zuhant rá egyből valami oltári nagy gebasz. A mérhetetlen testvéri szeretetet egyből szeletelte valami verés vagy öldöklés, mindenesetre vér, vér, és vér.

Beteljesült szerelmünk Zsoltival, erre meghalt Ádám. Abbahagytam a heroint, erre szívrohamot kapott az Atya. Rájöttem, hogy a világ legjobb embere az apám, aztán amint megkapom, meghal ő is.

Tudtam, hogy nincs vége. Néha kínomban Zsoltit vizsgálgattam, nem ő következik-e a halállistámon... De nem tudhattam, ki lesz a következő. Encit sejtettem, hogy kiújul testében a rák, így aztán őt is állandóan addig CT-zgettem, mígnem világított már a sötétben. Ferenc Atya is elég koros volt már, a beteg szív- érrendszerével. Rettenetesen féltettem az öt tesómat, és a két magzatot a méhemben.

És akkor, azon a rettenetesen forró augusztusi délutánon, beütött... Anna...
- Norci, itt a húgod! - lihegte felém az egyik nővér, majd rohant is tovább. Szokás szerint tombolt a nyári hőség, ami kihozta az ismert betegségek súlyosbodását, az ismeretlenek megjelenését. Az emberiség rosszul volt, haldoklott, kettőt látott az egy helyett, tehát karamboloztak. Túl sok sört ittak a forróságban, tehát csonttörésig verték egymást. A hőség feltüzelte a házaspárok indulatait, tehát konyhakéses támadások jöttek... Nemi erőszak nyáron mindig több volt.
És én javában várandós voltam. Ha nem ettem, akkor hánytam. Ha nem hánytam, akkor pisiltem, ha azt nem, akkor rikácsoltam a hormonjaim miatt. Tehát Anna... Fogva a falat lépkedtem felé, és tudtam, hogy el fogok ájulni, ha közli, a pokol újra betört a családomba.

- Mi a baj? - reszkettem felé tátogva.
- Csak, gondoltam, ha van időd, kiszúrod végre a fülemet.
- De valójában, mi a baj? - hörögtem, tartva a falat, az émelygéssel harcolva.
- Jézus, jól vagy? Menjünk oda, ahol le tudsz ülni! - fogott meg a tizenöt éves.

Minden szúrásnál azt vártam, mikor bukik ki belőle valami szörnyűség. A barátaim nem igazán zaklattak a munkahelyemen, egyrészt nem akartak szembesülni a pokollal, másrészt pontosan tudták, hogy a felfokozott idegállapotom miatt egyből nekik esnék egy szikével, hogy júj-úristen, mijüket kell megműteni. Még Zsolti sem szívesen volt jelen. Azt mondta, képtelen az SB beteganyagát szeretni. Csak akkor segített, amikor muszáj volt.

És szerinte pontosan akkor volt rá a legnagyobb szükség, amikor új elsős rezidenst kaptunk. Mármint, én, és nem ő. És biztos vagyok abban, hogy nem fáradt volna le közénk ismét, egyre többször a balesetire, ha az új elsős teszem azt, szintén lány lett volna. A biztosítékot az verte ki nála végleg, amikor egy új ápoló érkezett. Természetesen azért, mert ő is fiú volt.
Így aztán hagyta az egész „fenti” hivatástudatát pamlagon, és többnyire újra lent volt velünk.

Így aztán megint kezdtem úgy érezni magam, mint azokban az időkben, amikor anyám állandóan megfigyelés alatt tartott. Persze Zsolti akkor is a testőrség éléhez tartozott.
Szóval ott ültünk a húgommal, én fülbevalókhoz szurkáltam szérum-egyes tűket a fülébe - amit úgy tűrt, mint egy fakír -, ahelyett, hogy életeket mentettem volna... De nem rázhattam le őt ismét, mert a végén még őt is elkergettem volna otthonról, ahogy Tomit is.

És három férfi figyelte ezt a megrettentően bonyolult beavatkozást... A rezidensem, Peti azért, mert neki tök újként egyelőre azt kellett tennie. Az ápolófiú, Imre azért, mert neki is az volt a dolga, hogy nekem segítsen. De a három szakvizsgás főnököm, Zsolti? Ő nem minket figyelt, hanem a két pasit, ahogy azok minket figyelnek.
- Ööö, te Norci! - szólalt meg végül Anna, a pillantások kereszttüzében. Fejét felém fordította, és halkan súgni kezdte: - Én is sebész leszek!
- Jaj, csak azt ne! - tátogtam vissza rémülten. - Ez a hely maga a pokol!
Mozdulatom megdermedt, míg az arcát fürkésztem, aztán Imrére néztem, az ápolóra, aki halkan elnevette magát. Csak ő hallott minket, a másik két pasi távolabb állt, Zsolti az ajtó torkában.
- Viccelsz?! - folytatta még halkabban. - Három bombapasi bámul téged!
Imre lesütött szemekkel somolygott maga elé.
Elnevettem magam, aztán a másik kettőre néztem. Tekintetük rám tapadt.
- Hercegh doktor, nincs semmi dolga? Hogy így unatkozik?
- Hm – mozdult meg végre, aztán köhintett egyet. - Nem, nincs.
- Nagyszerű – fintorogtam, aztán kezembe vettem Anna fülét, és az utolsó tűvel is átszúrtam azt. Fejemet rázva néztem a húgom arcát, ami meg sem rándult. - Pedig jó lenne, ha eltakarítanád a betegeket, mire végzek Annával – sóhajtottam. - Viheted Petit is!
- Oké, legyen! - Az ötletre, hogy elviheti magával legalább az egyik pasit, felcsillant a szeme.
A rezidensem laza, világosbarna, hullámos fürtjei rettenve rázkódtak meg a fején. Rémülten rázta felém a fejét.
- Engem nem érdekel a szájsebészet – mondta végül.
- Zsolti nem csak szájsebész, az csak a harmadik szakvizsgája, és szerintem amúgy még le sem vizsgázott belőle... - válaszoltam felé, miközben áttoltam az utolsó fülbevalót is Anna fülén. Ismét meg sem rezzent.
- De levizsgáztam. Aznap, amikor te fogászatból – közölte.
- Miért nem mondtad? - kérdeztem, miközben beragasztottam Anna füleit.
- Fogászatból? Az meg mihez kell? - kérdezte Peti.
Aztán berohant értünk Erika, a sebészeti főnővér.
- Gyerekek, nagy baj van! Gyertek gyorsan! - kurjantotta, aztán eltűnt.

Mindannyian futni kezdtek Era után. Még Anna is. Kisvártatva én is felriadtam megrémülésemből, és elkaptam a húgom karját.
- Te ne! - szóltam rá. - Maradj itt! - léptem néhányat, aztán visszafordultam. - Jesszus, itt sem maradhatsz! Menj haza, jó?
- Jó – válaszolta csalódottan. - Azért gondold át a férjhez menetelt, ez a Peti doki annyira édes!

Lemaradtam. Mégis pontosan követhető volt a zsivaj forrása. A harmadikról jött, a kórtermek felől. Az utolsó lépcsőfordulóban egy pillanatra megszédültem, aztán erősen megszorítva a korlátot, felkaptattam az utolsó fokokon. Aztán a folyosó kezdetén lévő betegvécébe siettem, és gyorsan kidobtam a taccsot. Az öblítőzsinórral húztam fel magam, aminek a hirtelen elszakadó vége homlokon csapott. Jajgatva siettem a csaphoz, aztán kiestem a folyosóra.
Talán a homlokomat ért ütéstől, talán a sietségtől, de megtorpantam a pillanatnyi csendtől, ami a folyosón fogadott. A következő másodperc szerencsére útmutatással szolgált, ahogy távolabb a főnök hangját ismertem fel.
Ismét loholni kezdtem, be-bekukkantva a betegszobákba, melyek ajtaja mindig nyitva állt. Az arcok rémülten pillantottak rám vissza. Az egyik ajtó előtt akkor éles fájdalom vágott fejbe. A földön találtam magam. Hirtelen zavaromból a hozzám siető Zsolti zökkentett ki. Az előttünk heverő kórlap halom az én véremtől pecsételődött. Era is mellém huppant, gézlapokat tolva a homlokomhoz. Amikor kezem rászorítottam a sérülést fedő anyagra, Zsoltit találta nyakon a kígyóként tekeredő, repülő fonendoszkóp, majd azonnal Era guggoló lényét a hosszúreptű fehér köpeny.

Mire Zsolti felocsúdott, és odébb tolt minket a veszélyzónából, golyóstoll-sortűz hullt a helyünkre. A főnökünk meghazudtolva önnön százhatvan kilóját pattogott a kórterem kellős közepén, toporzékolva, nyálat fröcskölve, tépve a haját. Alig hallottunk értelmes szót tőle, artikulálatlan üvöltés, morgás, kétségbeesett siránkozás hagyta el a tüdejét. Néha körbe-körbe forgott, aztán meg ide-oda ugrált, mint egy betöretlen vadló. És közben hajigált. Mindent, mindenkihez. Bent, a kollégáim, a betegek ágya mellé bújtak, karjukkal védve szerencsétlen ágyban fekvőket, de mindhiába. A tárgyak vészterhesen repkedtek a levegőben a főnök őrült ámokfutása közepette. Tartva a homlokomat, felálltam, és berohantam a terembe.

- Norci! - sziszegett utánam Zsolti, aztán azonnal követett is, testével védve az enyémet, míg felszívtam egy nyugtató szurit. Amint elkészültem, Zsolti kikapta a kezemből, és miután a főnök ökle erősen állon vágta, újult erővel felé lépett, és oda szúrta, ahol csak érte.
Jó néhány másodperc kellett még, míg a főnök kidőlt. Először csak meg-megremegve ült le a talajra, hátát egy betegágyhoz támasztva.

- Nem bírom, nem bírom, ezt már nem bírom – dőltek belőle sírva a szavak. - A sok, idióta, balfasz beteg, és a még idiótább orvosaim... Én ezt már nem... - És akkor elaludt. Feje hátrabicsaklott, és hangja erőteljes horkolásba váltott.

Még sokáig nem mert megmozdulni senki sem. Ahogy végignéztem a kollégáim riadt arcán, a nyitott szájjal horkoló főnökön, egyszer csak kitört belőlem a röhögés. Akkor minden rémült arc rám vetült. Az ajkamba haraptam, és Zsolti dühös arcára pillantottam, de nem bírtam abbahagyni. Olyan érzés volt, mint amikor még kiskoromban anyám mellett ültem a templomban, és csak azért, mert síri csendben kellett lenni az istentisztelet alatt, belőlem újra és újra feltört valami ördögi kacaj. Nem tehettem róla, és ellene sem semmit.

Hamarosan már mindenki vihogni kezdett, a betegek is. A szoba dőlt a röhögéstől. Zsolti vigyorogva nézett a többiekre.

- Gyere, összevarrom a homlokodat! - szólalt meg mellettem Peti.
Zsolti karja közénk hasított.
- El a kezekkel tőle, én varrom össze! - morgott rá, majd felállt. - Ki sérült még meg? - kérdezte, átvágva a nevetéshullámot.
- Csak Norci – mondogatták.
- Jellemző... - sóhajtottam, aztán felálltam én is.
- Hívjátok a pszichiátriát – mondta Zsolti. - Összevarrom Norcit, aztán beszélek a felsőbb vezetéssel, hogy most mi legyen, addig mindenki tegye úgy a dolgát, ahogy szoktuk!

Bólintottak még mindig pukkadozva a röhögéstől.
Ahogy kiléptünk az ajtón, a pszichiátria már meg is jelent. A főorvos és Barna.
- Na, doktor Hálivúd – morogta mellettem Zsolti.
Amint Barna meglátott, futni kezdett felém.
- Norci! - Erika nyomott homlokon akkor még egy köteg gézzel.
- Áú – szisszentem fel, de inkább csak a meglepődéstől.

- Mi történt? - meredt rám Barna, ahogy az arcomat vizsgálta, ami addigra már vérben úszott. A nyakam is, a mellkasom is...
Zsolti közénk lépett, és magára vonta Barna lilás-kék pillantását.
- Ez van akkor, ha a pszichiátria nem képes tovább látni az orránál – morogta Zsolti. - Nem Norcit kéne nyaggatni a pszicho-halandzsáitokkal, hanem ezt kellett volna megelőzni, okostojás! - mutatott a főnök felé.
Barna benézett a csicsikáló hájkolosszusra, aztán újra rám.
- Mit tett veled? - kérdezte higgadtan.
- Csak rosszkor voltam, rossz helyen – vigyorogtam.
Barna értetlenül bámult, aztán Zsolti elrángatott tőle.

- Balfasz agyturkászok – morogta Zsolti, miközben behúzott az egy szinttel lejjebbi, legközelebbi vizsgálóba.
Erika, Imre és Peti szaporán követtek minket. Zsolti rájuk szusszant.
- Nem kell közönség, köszi! - tessékelte ki őket a szobából.
- Közönség, Zsolti? Csak segíteni akartak volna – meredtem az arcára, miután a csaphoz léptem, hogy a vérmaszat nagy részét letöröljem magamról.
- És szerinted, nekem mióta kell segítség? - szólt, miközben kendőt nyújtott felém, amiben megtöröltem az arcom.

Értetlenül néztem keserű arcát, miközben beszúrta a karomba a faktort, aztán a homlokomhoz nyúlt.
- Zsolti?
- Hm? - kérdezte fölém hajolva, tekintetét a homlokomra tapasztva.
- Mi a baj? - suttogtam.
Rám nézett.
- Hogy minden pasi rád van kattanva!
- A te gyerekeidet várom! Téged szeretlek! Mit kellene még tennem?
- Hogy nem mozgatod a fejed – nyögte. - Hunyd be a szemed! - kérte halkuló hangon.
- Zsolti? - szóltam újra, amikor végzett az érzéstelenítéssel, és kinyitottam a szemem. - Mindig is te voltál a beszéd mániás, de mostanában halványlila gőzöm sincs, hogy mi jár a fejedben.
- Pontosan tudod, hogy mi jár a fejemben – vágta rá.
- Akkor meg miért nem kéred már meg a kezemet?
- Mert csak az ikrek miatt jönnél hozzám – szusszant.
Felültem, és rányomtam egy tapaszt a homlokomra. Majdnem el is rohantam, de a vénám feszülése emlékeztetett az éppen belém csordogáló vérre. Így aztán csak puffogva hátat fordítottam neki, amennyire a felsőtestem ki tudott tekeredni.
- Sőt, Norci, lehet, hogy még így sem jönnél hozzám!
Nem válaszoltam.
- Gyere, feküdj vissza – kérte.
- Másik sebészt akarok – válaszoltam.
- Meg másik pasit, ugye? - szisszent fel, miközben mellém lépett.
- Téged akarlak! - fordultam felé. - De amíg állandóan a beteged vagyok, és a kollégád, teljesen elfelejted, vagy... Talán már nem marad energiád rám.
Értetlenül nézte az arcomat.
- Hozzám akarsz jönni? - döbbent meg. - Azt akarod, hogy megkérjem a kezed? - meredt rám.
- Komor vagy. Folyton ideges, szótlan és fáradt. Idejét sem tudom, mikor láttalak mosolyogni utoljára, és nem értem, mi a bajod. Mit tettem, hogy... Hogy most ez van?
- Féltelek, Norc – sóhajtotta, majd újra leült a székre, és közel húzta magát. - Mik azok a sebek megint a csuklóidon? - mutatott a kezem felé.
- Hm? - néztem a csuklómra, és rémülten távolítottam magamtól, ameddig a vénabranül engedte. - Nem tudom! Nem emlékszem... De, nem én csináltam – fordultam rémülten hitetlenkedő arca felé.