I. 1988

1. Szorít az idő

*

John

Rá sem merek nézni a karórámra – közben pedig egyre jobban szorítja csuklómat a szíja. Jobb kezem elemelem a kormányról, hogy megigazítsam, de nem lesz jobb.

Szorít az idő, szorul a gyomrom, néhány órája még farkaséhes voltam, mostanra azonban már ez is elmúlt. Most már csak szorongok.
Ma még a közlekedés is ellenem van. Röpke negyed óra lenne csupán az út, de csak míg ráfordultam a déli főútról Chatham nyolcvanhetedik utcájára, a háromszorosa telt el.

Szemem akaratlanul azonban mégis a műszerfal gyengén vibráló számjegyeire téved: 9:48 am. A látvány elkapja a gyomrom, kicsavarja, akár egy vizes rongyot, talpam megrándul a gázpedál felett. Beletaposnék már nagyon.

Persze, nem most kellene behozni a késést. Egész nap Dee járt a fejemben, az unokahúgom, amióta csak megláttuk Michelle-lel fel-alá járkálni a kórház épülete előtt. Minden egyes beteg után megígértem magamnak, hogy most már akármi is lesz, otthagyok csapot-papot, és lemegyek hozzá. Ám amint ezt eldöntöttem, egymás csengésébe vágtak a mentőtelefonok. Mire Michelle-t sikerült volna kiküldenem hozzá, addigra már eltűnt.

Aggodalmam egyre feszülő hasbilincseit mentősziréna oldotta most is. Hátrapillantottam, aztán előre, de az este feketeségét nem törte meg semmilyen vészjelzőfény.
Újra várakoznom kellett.

A műszak végén legalább felhívhattam volna – kezdett bennem újra lüktetni a bűntudat –, de egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne nézzek be Ava-hoz.
Azok a hosszú, vékony combok… Sejtelmes fekete csipkébe rejtve, és kerek csípőjén a szűk miniszoknya gyengéd feszülése…

Mellkasomba vágott a rémület, amint hatalmas robaj rázta meg mellettem az ablak üvegét. Gyorsan letekertem: Nate, az unokaöcsém állt ott, tetőtől talpig vérben ázva. Valahogy mégsem gondoltam volna, hogy ő vérzik.

- Orvos kellett volna ott elöl! - förmedt rám csalódott zihálással.
- Te nem voltál elég? - kérdeztem vissza, mire nyakát hátrarántva gyerekes sértődöttséggel toppantott egyet. - Na, mi történt? - Erőt véve magamon úgy döntöttem, érdeklődést tanúsítok, még ha nem is egészen őszintén.
- Egy nyanya eltaknyolt a cangájával – adta elő magát drámaian.
- Igen, és? Artériás vérzés? - Muszáj volt tovább faggatnom, mert nagyon szűkre fogta, és azért kicsit mégis motoszkált bennem, hogy talán ő is megsérült.
- Nem – rántotta meg a vállait.
- Te jól vagy? - Belső türelmetlenségemet igyekeztem minél észrevétlenebb sóhajba fojtani.
- Nem fogta fel, hogy akár agyvérzése is lehet! Bevágta a fejét az Isten szerelmére! - fakadt ki, miközben az ablakkeretre könyökölt. Kék szeme együttérzésemért rebbent, de figyelmem vér-maszatos arca kötötte le. - De nem akart orvosi ellátást! Felpattant egyből és…

Csak mondta, mondta és mondta. Én pedig igazán nem akartam megkérdezni, hogy akkor hogy lett ennyire véres. Míg felháborodása érzelmei legmélyét zendítették, lopva a karórámra néztem, aztán újra rá.

- Mindegy! - kiáltotta színpadiasan legyintve, aztán ott hagyott.
- Nate! - szóltam utána kihajolva az ablakon. - Hazajössz?

Távolodó alakja újabb legyintését igennek vettem, aztán felhúztam az ablakot.

A nyakamba zúduló novemberi hideg, vagy mégis inkább az unokaöcsém megdöbbentően furcsa – ám tőle abszolút megszokott - viselkedése az agyamat is lefagyasztotta. Szemem akaratlanul meredt görcsös karikába, aztán bent tartva a levegőt egymáshoz préseltem szemhéjaimat.

Ava-ra akartam gondolni. A rébuszokba költött titkos üzeneteire, a narancsillatú hajára, szemtelenül kihívó éjfekete pillantására. De Angie jutott eszembe.
Kinyitottam a szememet. Talán segített volna, ha megindul a kocsisor, de az előttem lévő tűzpiros autó is Angie egyazon színű csizmáit juttatta eszembe.

A nővérem emléke felengedte gyomrom szorítását. Haja lágy hullámait láttam. Piros csizmáiban ugrált körbe-körbe táncolva, fürtjeinek iramával pörgetve az őszi levelek szállingózását. Aztán karjait is kitárta, csizmáival egyre hevesebben forgatva az avart. Nem is értem, hogy láthattam olyan pontosan, olyan közelről a szemeit, fintorgón mosolygó arcán az apró, réz-szín szeplőket.

Duda hangja hasított dobhártyán. A tűzpiros csomagtartó észrevétlenül tűnt el előlem maga után hagyva az üres utca esti képét. Az öreg Saab mély hangon morgott, ahogy gyorsítottam utolérve a sort. Néhány autó lefordult a nyolcvanhetes utat keresztező sugárutakra, így közvetlenül Nate mögé értem. Valószínűleg ő is észrevett, mert azonnal őrült gyorsításba kezdett. Nem próbáltam meg utolérni, viszont gyomorégésig hergelte ezzel az idegeimet.

Az Avalon parki Dante úton laktunk. Már hosszú ideje, amióta meghaltak a szüleim.

Az utca ilyenkorra már valóságos parkoló övezet. Sosem találok szabad helyet, ha Nate nem foglal a saját autójával kettőt. Amint mellé érek, egy mozdulattal siklik előrébb, így pont mögé tudok tolatni.

Mire kiszállok, felveszem a kabátom, és kiveszem a táskámat, Nate már mögöttem áll. Dohányzik. Amikor szürke, vérfoltos szövetkabátja gallérját szorítja a nyakához, a hideg akkor az én csontjaimba is belehasít.

- Utálom, ha ezt csinálod! - szólaltam meg.
Merengő tekintetét az öreg Saab-omról felém fordítja.

- Én is – válaszolta elpöccintve a cigarettát.
- A gyorshajtásról beszélek.

- Ez kétszázhetvenhat lóerő, John – emelte arcát a fekete Buick GNX felé –, nem gyorshajtás!
- Aha.
- Új kocsit kéne venned. Mit szólsz egy Chevy eldorado-hoz?
- Valakinek a villanyszámlát is ki kell fizetnie – morogtam, aztán a házunk bejáratához vezető lépcsőhöz siettem.

- Milyen napod volt? - kérdeztem.

Ujjam a kaputelefonhoz közelít, majd mégis visszarántom – lehet, hogy Dee már alszik -, és kulcsért fordítom magam elé a hátizsákom.
Nate a nyomomban áll, némán nyújtja felém a kulcscsomóját.
- Köszi!
- Jó kis nap volt ez az életmentésre – válaszolta határtalan büszke vigyorral az arcán.

A kapu bronz gömbkilincséhez nyúlok, ami úgy néz ki, mintha egy madár minden nap telibe találná ürülékével: zöldes fehér homályok az apró, sérült rajzolaton. Miközben elfordítom a kulcsot, Nate-re nézek.
- Te emlékszel még, hogy milyen ábra volt a kilincsen? - kérdeztem közel hajolva a gömbhöz. Doh szagot érzek ürülék helyett: korrózió.
Nem válaszol. A zár kattanása visszhanggal kongatja a lépcsőházat. Nate úgy húz el mellettem, mintha az utcáról támadás fenyegetne minket. Szinte ráugrik a falra, hogy fényt gyújtson, aztán sprintel tovább, hármasával szelve a fokokat.
Már épp belenyugodnék, hogy még a végén valóban sikerül hazaérnünk, amikor a kiabálására kapom fel a fejem.

A lépcsőfordulóban áll, és teli torokkal üvölt felém. Szuper – szusszanok. Az egész napos szorongás, amit az unokahúgom fel-alá járkálása keltett bennem az este közeledtével merőben enyhült, de most, hogy Nate kiborult… Most már nem csak a hasam fáj, hanem a vesémet is összerántja a görcs.

- Gyűlölöm a kibaszott kilincset! Gyűlölöm ezt a rohadt házat, a kurva lépcsőket – a lépcső szónál aprót ugrik, de annál nagyobbat dobbant a sötétszürke kövön.

Vesegörccsel lépkedek felé a lépcsőn, ujjaimmal tartva a derekam. Harmincöt éves létemre mozgásom leginkább egy nyolcvanévesére hajaz.

- Miért lakunk még mindig itt? Miért lakunk még mindig itt? MIÉRT?

Vagy a hangja válik egyre élesebbé, vagy mégis sikerül közelednem hozzá, mindenesetre úgy érzem, hogy lassan az agyam is kezd szétfolyni.

- Beszélgetni szeretnék veled erről – nyögöm, amint elcsípek két szó között egy mondatnyi szünetet.

De Nate legalább annyira gyűlöl lelkizni, mint amennyire itt lakni is. Nem mintha most annyira vágynék erre – leginkább Ava-ra vágyom, még inkább egy görcsoldóra, de kissé megnyugszom, amiért Nate kiborulását sikerül elfojtanom. Aztán hamar kiderül, hogy nem nekem, hanem a szomszéd néninek sikerül.

- Ó, Emma néni, felébresztettük? Ne haragudjon! Hogy érzi magát? Nem szédül? - nyalta körbe az idős, töpörödött nénit Nate egyetlen nyelvfordulással.

Mire én is felérek a lépcsőn, Nate már a pulzusát vizsgálja. Még hogy gyűlöl itt lakni...
- Alig vártam, hogy hazaérjenek – kezdett beszélni Emma néni magas, erőtlen hangján. Tudtam, ha ő is kiabálni kezd, akkor a migrén is rám fog törni.
Elvette a kezét Nate ujjai közül, behajtotta karját, és könyökét felénk mutatta – alig látható horzsolás piroslott fehér, ráncos bőrén.

-Azt a kínt… Azt a fájdalmat, amit át kellett élnem a testvérük miatt ma délután! Egyszerűen csak feltaszajtott! Éppen cipelem fel a dögnehéz szatyrot, amikor egyszer csak mint a szélvihar, úgy vágott neki a korlátnak.

Nate-re pillantok, és azt hiszem leállt a légzése. Aztán a nénire, és azon merengek, hogy miért csak engem tölt el undorral a látvány, hogy az unokaöcsém tetőtől talpig véres.

- Most melyik volt? - Tüdőm akaratlanul is hosszú sóhajba fullad.
A néni tétovázik, így tudom, hogy Scott volt, a kisebbik unokaöcsém. Dee-t jobban szerette piszkálni.

- Scott – válaszolja csendesen, aztán gőzerővel folytatja úgy, hogy a hajcsavarók majd« kipottyannak a hajából. - De Dee lyukas harisnyát viselt és bugyiban volt! - emelte súgásra a kezét, de hangerején ez mit sem változtatott.

- BUGYIBAN??? - ordította Nate. Megfájult a fejem. Összehunyt szemekkel próbálom tudomására juttatni, hogy biztos csak nem látszott ki a szoknya a kabátja alól, vagy valami ilyesmi lehetett. De nem veszi a lapot, vagy csak inkább a hóbortos szomszédunknak hisz.

- Két ilyen fess fiatalembernek, mint maguk, hogy lehet ilyen csélcsap öccsük? És… Na jó, nem szépítem! A húguk akár egy örömlány! Látott az a gyermek valaha fésűt?

A néni zagyvaságai megfullasztják az agyam, Nate pedig új erőre kap. Rohanni kezd a lakásunk felé, és tudom, ennek a napnak sem lesz vége családi dráma nélkül.

*

Scott

Ezerrel tolom a csajt, épp rajtam lovagol, de már kezdem unni a pózt. Kezdem unni a ritmikus nyökögését, amit csak nekem ad elő, érzem, hogy valójában ő is unja, mert olyan száraz, mint a kalahári sivatag. És egyre szárazabb. Váltani kellene, élvezni kellene, most már el kellene élvezni.

Az ébresztőórámra pillantok: háromnegyed tíz. A csaj állon ragad, arcomat betolja fogsorom közé, és maga felé feszíti a fejem. Na, ez már tetszik! Csípőmmel dobok rajta egyet, majd felülök, átkarolom a hátát, és az ágyra fektetem. Aztán olyan mélyen megfarkalom, hogy a torkában is érezze. Ez már neki is tetszik.

Tehát ráeszmélek, hogy szorít az idő. Bőre rücskös a borzongástól, egyre remeg, a csúcs közelében mindig roham közeli állapotba jut, és ekkor jön el az én időm. Csak magamra figyelek, ezerrel koncentrálok, hogy a testébe spricceljek. Azt hittem, sikerült, de mire kinyitom a szemem, csak az összegyűrt lepedő figyel rám vissza.

Nem bánom, hiszen szeretem ezt a csajt. Hogy az orgazmus másodpercében mindig köddé válik, olyan nekem, mint kicsi személyes ajándék, amit csak tőle kaphatok.
Kisgatyát húzok, aztán mégis meglep. Ahogy kilépek a folyosóra, kajaszag csap meg a konyha felől. Most az egyszer talán mégis maradt!

Mégsem. A húgom áll a tűzhely előtt. Tök pucér.

*

Dee

Egy pillanatra elfelejtem, miért is sprintelek, aztán a hűtőnek csapódva eszembe jut: a tészta leég, a főzővíz kifut, a szósz felrobban, a reszelt sajt-szálak kukacokká válnak, majd szerteszét másznak mindenhová a padlón.

Szerencsére még idejében kapcsoltam le a tűzhelyet. A fakanál alig jelez akadályt a lábos legmélyén, a szósz épp rottyan, és a sajt… A forró víztől gőzölgő kanállal óvatosan megpiszkálom, és nagyot fújva veszem tudomásul, hogy csak sajt… A sajt csak sajt.

Egyet jobbra lépek, a konyhapult fölötti szekrényből poharat veszek elő, aztán a mosogatóhoz mennék vele, de kezemből kicsúszik az üveg – halálra rémített Scott alakja, ahogy a konyhaajtóban állt, némán, mozdulatlanul.

Apró sikolyomat elnyomta a pohár szétcsattanása.

- Ezt te takarítod fel! - szólalok meg, miután az utolsó üvegszilánk is helyet talált magának, minél távolabb a törésponttól.
- Jó – mondja és vigyorog.

Nem hiszek neki, és ezt látja is rajtam. Hosszan a szemembe néz, majd elrugaszkodva az ajtófélfától vállával a vállamat súrolja, ahogy elsétál mellettem a kamrának használt kis helyiséghez.

Megfordulok, és mennék már. Hogy hova, nem tudom, de valamiért nagyon kényelmetlenül érzem magam. Ám a rengeteg szilánk teljesen körbevesz, egy lépést sem bírok tenni.

Nem hiszek a szememnek, amikor a bátyám söpörni kezd. Körbesöpör. A partvis puha szálaival simogatja lábujjaimat. Gyomrom azonban hirtelen a torkomba ugrik, ahogy tekintetem az alsónadrágjából kikandikáló herezacskójára téved. Amikor végre felocsúdok a sokkból, és az arcára nézek, felröhög.

- Mit bámulod a zacsimat?
Kezem azonnal a szememre tapasztom.
- Miért flangálsz alsógatyában? - nyekeregtem. - És miért szexeltek állandóan a te szobádban?
- Talán a tiédben kellene? - vihogott. - Kinyithatod, visszatűrtem – tette hozzá.
- Nem akarom kinyitni! Meg akarok vakulni!
- Khm – köhintett. - Pedig megnézhetnéd, rajtad mennyi ruha van!
- Ne… - És a nagy sietségben csak akkor tudatosult bennem, hogy épp a fürdőkádból rontottam ki, teljesen meztelenül. - MENJ KI! MENJ KI! - sikítottam, és még inkább szorítottam a szememet.

- Most már befejezem a söprést – válaszolta, és a seprű hangja újra sikamlott a padlón.
- MENJ MÁR KI! - sikítottam rá kinyitva a szemem, egyik kezemmel a melleimet, a másikkal a combom közét takarva.