A vidéki ember tudja, miért jó vidéken lakni. A béke, a nyugalom, a jó levegő, a sok növény olyan dolgok, amikről egy városi, szmogban és zajban nevelkedett, illetve – élő ember csak álmodozhat. Mondom is mindig: a vidéki élet megfizethetetlen. Különösen a csend. Különösen hétvégén.

  Egyenesen paradicsomi állapot volt a múltkori kellemes, kora nyári délután, amikor a vasárnapi ebédtől elnehezült pillákkal kifeküdtem a függőágyba, és élveztem a madárcsicsergős csendet. Egészen kettő percig. Akkor ugyanis kertszomszédunk, Marika néni valami különös késztetéstől vezérelve kibattyogott a veteményesébe. A legnagyobb melegben! Marika néni egyedül él, de ez a tény egyáltalán nem zavarja őt a társalgásban. Szerintem parafenomén, bár ezt még nem sikerült bizonyítanom, mindenesetre különös képességgel rendelkezik az állatokkal-, növényekkel-, és az önmagával való beszélgetés terén. Kis ideig motyogott, ami még nem is zavaró, sőt, ha elég sokáig teszi, szinte álomba ringat, de aztán egyszer csak szembe találta magát a répákkal. Ez kiválthatott belőle valamit, talán anyai ösztönöket, esetleg azt gondolta, a répák süketek, mert hirtelen felhangosította magát: „Meg kell, kapáljalak még kettő-háromszor, ühüm… Aztán kiritkítalak, ühüm… Ha megnőlsz, majd viszlek befele, ühüm…”

Minden mondata után helyeselt, aminek azért örültem, mert legalább nem vesztek össze.

„Látod, milyen szép az ott, ni? Ühüm… A hagyma meg má’ virágzik. Egy, kettő, három, négy… hat hagyma virágzik, ühüm…”

Innen egy sor értelmetlen dünnyögés következett, mire megkönnyebbült sóhajjal lehunytam a szemem, ám ekkor hirtelen egymásra találtak a karalábékkal, aminek valószínűleg nagyon megörült, mert ismét sikerült néhány decibelt tekernie hangerején: „Na, ti is, hát de szépek vattok! Igaz-e, érdemes vót locsolni? Ühüm…”

Újabb tompa mormogás, aztán egyszemélyes felmentő seregként megérkezett az unoka, így legnagyobb sajnálatomra vége szakadt felhőtlen szórakozásomnak.

  Semmi baj, még egy pillanat sem telt bele, a távolabbi szomszéd sűrű kurjongatások közepette beindította még az előző évezredből itt maradt kistraktorját. Tratatatatatatata-tata-tata-ta…-ta…-ta… Csend. Na még egyszer! Tratatatatatatatatatatatata! – cirka háromnegyed óra alatt elpöfékelt vele. Mire eltávolodott, és csak messziről hallottam a csörömpölését, a jobb szemem is abbahagyta a tikkelést, így hát megpróbáltam ismét lehunyni. Ez a kísérletem is kudarcot vallott, mert az én jólnevelt, ám teljesen szocializálatlan Bütyök kutyám furcsa hangra lett figyelmes, és nekifogott vadul csaholni. A kutya hallása köztudottan jobb, mint az emberé, így megvártam, mi következik, még rövid időre elhalasztva a szemlehunyást.

  Marika néni unokájának az apukája következett ( szóval a veje ), akinek a saját apukája valószínűleg sosem mutatta meg, hogy kell megolajozni a bicikli láncát, mert minden tekerésnél felsírt a szerencsétlen. Mármint a lánc. Kis híján én is, mert az ebemmel közösen egy beakadt magnószalag hangját imitálták, kifejezetten élethűen. Ez nem volt elég, ugyanis apuka egy utolsó, hangos nyííííííííkkel megállt, majd elkezdett torkaszakadtából üvölteni, hogy előcsalogassa egyetlen szeme fényét: „Mónikaaaaaaaaaa!  Mónikaaaaaaaa! Móóóóniiiiikaaaaaaaaaaaaa!”

  Az események ezen részét már a többi kutya sem tűrhette tétlenül, és Bütyök vezénylésével ők is rázendítettek. Még szerencse, hogy ahány ház, annyiféle négylábú, így nem vált egyhangúvá az egész utcát betöltő ária. Volt abban mély komondorbasszus, ez adta az alapot, erre jött néhány bariton, a traktoros pulija meg szopránban kontrázott. Elnyomtam magamban néhány káromkodást, na meg a vágyat, hogy bekapcsolódva a pompás hangzásba én is vonyítani kezdjek, és inkább bekaptam egy Frontint.

 Ezt követően Mónikáék hazanyekergették kerékpárjukat, lecsillapodtak a kedélyek és megállapítottam, hogy szép az idő, jó a levegő, és a vidéki élet megfizethetetlen. Kényelmesen elhelyezkedtem, a Frontin is hatni kezdett, így szinte már meg se rezdültem, amikor egy férfi elfutott a házunk előtt, amit Bütyök és társai újfent hangos kornyikálással jutalmaztak.

   Miután ez lecsengett, egy srác a másik utcában épp befejezhette feltuningolt Ladája szerelését és úgy döntött, kipróbálja. Végighasított saját-, majd a mi utcánkon, és vissza. Úgy tízszer, bár ki számolja… Aki hallott már rally autót döngetni, az gondolom sejti, hogy a bal fülem dobhártyaszakadást szenvedett, és csak az egyensúly kedvéért a jobb szemem újra nekilátott tikkelni. Még egy Frontin.

   Az orvosom szerint környezetváltozásra van szükségem, talán beköltözöm valamelyik nagyvárosba. Próbáltam elképzelni, milyen lehet egy zajos, nyüzsgő helyen élni, de nem hallottam a saját gondolataimat, mert a bal fülemre ugye megsüketültem, a jobbal pedig már Attiláék jobb sorsra érdemes fűnyírójának krákogását fogadtam be. Ettől függetlenül még mindig tartottam magam ahhoz a szilárd elhatározásomhoz, hogy pihenni fogok.

   Célomtól még az a Mókus Őrsre emlékeztető, éneklő turistacsoport sem tudott eltántorítani, akik szép, kettes sorban meneteltek ki a Mátrába. Csak a rend kedvéért, ha még nem mondtam volna, a mi utcánk egy csodálatos turistaútvonal része, amin keresztül egészen Ágasvárig ki lehet mászni, ha elég elvetemült az ember.

   Akkortól, hogy a csapat, élükön a nótafával elvonult, a hangulat teljesen megváltozott. Az történt ugyanis, hogy nem messze tőlünk egy házban - vagy annak udvarán - üzembe helyeztek több, fene tudja hány megawattos hangszórót, aminek következtében egész völgyecskénket beterítette a hamisítatlan, tradicionális népzene, hogy azt mondja: „Én vagyok a környéken a dzsigolóóóóóóóóóóóóóóóóóóó…”

 Az időközben feltámadt szél szárnyára kapta a csodálatos dallamot, a szövegről nem is beszélve, és hordta magával. Közben a kistraktor is visszaért kurjongató gazdájával – tratatatatatatatatatatatatatatata -, a fűnyíró már a benzint köpködte, és miután elunokátlanodott, Marika néni is visszatért, komoly vitába keveredve egy kruplibogárral. A Ladás fel-alá cikázott, Pista bácsi bekapcsolta a Kossuth rádiót, megpróbálva túlharsogni a dzsigolót, így a hírek is repkedtek a széllel, Bütyök és bandája pedig csendben hangoltak egy újabb koncertre.  Utolsó emlékem egy lódarázs volt, aki kitartó zümmögéssel szeretett volna tudtomra adni valamit, de átküldtem Marika nénihez, beszéljék meg. Végül a kiürült Frontinos üvegcsém hatására lassan sikerült álomba szenderülnöm, és már csak az egyik lábam rángatózott…

  Mire felébredtem, csend volt, béke és nyugalom, a csillagok gyönyörűen és némán villództak az égbolton. Egyenesen paradicsomi állapot. Nem hiába mondom mindig: a vidéki élet megfizethetetlen.