Egy kellemes nap

Jó volt a reggel. Szeretem a redőny résein átszűrődő fénypöttyöket. Ettől más hangulatot kap a szoba.

Elnézegettem a fényképeket a falon. Anna: ez a kicsi lány hogy megváltoztatta az életünket, érzelmeinket! Jó vele lenni, a tiszta gyermeki bizalom felszabadítóan hat ránk.

Óvatosan nyújtózkodtam, kellemesen éreztem magam. Bár a „lepkéim” verdestek (így nevezte a főorvos a pánikkal járó mellkasi remegést), de ez már így van minden reggel. Néha egész nap velem vannak, olykor megpihennek, majd ismét izgatottan csapkodnak szárnyaikkal.

Felkeltem, elszöszmötöltem a fürdőszobában. Élveztem a csendet, a nyugalmat.

Míg a reggel kávét kortyolgattam a rózsás csészéből (persze gabonából, hiszen izgatottság van bennem bőven), végiggondoltam a napomat: talpmasszázs, majd Annával kastélytúra.

Melegséggel töltött el a gondolat, előre élveztem a sétát a csacsogó unokámmal.

A temető! Tényleg, arról megfeledkeztem, pedig már hetek óta járt a fejemben, hogy kimegyek anyuék sírjához. Tegnap este meg is beszéltük a húgommal, hogy ott találkozunk 11 körül.

Szaporábbra fogtam a készülődést.  A napsütéses, csípős - szeles idő már a tavasz illatát terítette szét a levegőben. Lépteim könnyűek voltak, gondolataim nyugodtak.

Útközben kedvenc helyemre érve, a kupolaként összeboruló fák alatt elmondtam szokásos imámat a családomért, magamért és mindenkiért, aki segítségre szorul.

A temetőben már messziről láttam húgom alakját, amint a sír körül gereblyézett. Ritkán tudunk együtt kijönni szüleink sírjához, ezért szinte ünnepi volt a találkozás. A virágok beültetése után még beszélgettünk egy kicsit. Olyanok voltunk akkor, mint egy család: szülők és gyermekeik együtt. Igaz, hogy más idősíkban, de ezt mi nem érzékeltük.

Aztán sietősen elbúcsúztunk.

Éppen csak odaértem a talpmasszázsra. Nem baj, majd itt pihenek egy kicsit és megnyugszom. Szeretek itt lenni. Szeretem a félhomályt. Csak egy sólámpa világít, s miközben a masszőr szorgalmasan dolgozik a lábamon, csendesen beszélgetünk.

Olykor megfeszül a testem a fájdalomtól, erősen kapaszkodok az ágy oldalába, de utána mindez oldódik a simító – gyúró mozdulatok hatására.

Kevéssé ismerjük még egymást, de a kölcsönös szimpátia, a meghittség mégis barátivá teszi ezt az egy órát.

Vidáman sétálok hazafelé, készülve a délutánra. Gyorsan bekapom az ebédet és már látom is Annát, ahogyan anyjával sietősen lépdelnek a járdán az elmaradhatatlan kismotorral.

Hármasban indulunk el, hogy meghallgassuk az „Egérherceg” meséit a kastély lakóinak életéről.

Anna ismerősként közlekedik a kastélyban, sokat volt már itt velünk. Figyelmesen hallgatja a mesét. Hogy mennyit fog fel belőle az ő kis három éves értelmével, nem tudom, de Erzsébet királynét mindenhol felismeri. A gyerekszámítógépnél először messziről figyeli a többieket, mit is lehet ezzel csinálni, aztán ő is felbátorodik. Együtt színezzük ki a képet: a kastélyt kékre (ez a kedvenc színe), a fákat, bokrokat zöldre, a hintót a lovakkal feketére.

Érdekes, hogy ma vonzza a fekete szín. Az előbb is a fekete legyezőt választotta kipróbálásra.

Lassan véget ér a mese – túra. Minden résztvevő megkapja a jutalmát: egy aranytallért és egy oklevelet. Cinkosan összenézünk. – Az ajándék! – súgom neki, - add oda az ajándékot! És ő boldogan nyújtja át a selyemzacskóban lapuló kockasajtot, mert hát minek is örülne jobban egy kisegér!

Hazafelé a parkon át sétálunk. Lassan, ráérősen, hiszen annyi felfedezni való van itt egy hároméves számára: kavicsok, kis ágacskák. Aztán virágmagot szedünk a kertészetnél a kerítésre felfutott hajnalkából. Gyermekkorom kedvenc virága: különösen a halványkék, nagytölcsérűt szerettem.

A Lovarda utcán végighaladva megállunk kedvenc kiskutyánknál, „akit” minden alkalommal meg kell simogatni (ettől nem fél Anna, de mióta egy nagy kutya kedvességből fellökte és végignyalta az arcát, még a fejét is az ölünkbe fúrja, ha nagyobb kutya közeledik).

Utolsó állomás a szomszéd néni libáinak hangos gágogását meghallgatni és már itthon is vagyunk.

Nyugalommal a szívünkben, a naptól és az örömteli élményektől pirosló arccal nyitunk be a kiskapun.

Gödöllő, 2012.március 05.