0.Fejezet

1.rész: Arany homok és vér vörös

Arany homok és vér vörös. Ezeket a színeket festette fel az égre a szunnyadó nap. Nyugaton készült a horizont alá bukni, s keletről már jött a sötétség. Keletről, ahol a sivatag fekszik. Minden reggel ott kel fel a nap és hozza a sivatag forróságát, majd mikor aludni tér, a sötét világ felfalja a meleget és a hideg birodalma lesz. Ilyen a világ a sivatagtól nem messze. Szárazabb mint máshol, fáradt föld, eltévedt felhők. Csoda még, hogy zöld is terem e vidéken. Fák ugyan nincsenek, de a fű és kisebb növények még-még megélnek. Ezekkel és a marhákkal élik túl napjaikat a falusiak. Alacsony agyagházaikban laknak, melyből esténként a tűz melege ereget füstöt. Ilyenkor az ablakokból gyertyák fénye világít és tartja távol a sötétet.

Amíg a nap nyugodni tért, még meleggel látta el a tájat. Az emberek állataikat terelték, földjüket öntözték, abból a vízből amit aznap teremtettek a kutakból. Áldás és szerencse kellett egy-egy kúthoz, de a falu bölcsei értették a dolgukat. Vizet találni, elosztani a terményt, párokat összeadni, írni, olvasni, számolni és efféléket műveltek.

A nap lassan tűnt el, míg izzadság cseppek gurultak a dolgos emberek homlokairól.

Csatt! Egy koppanás és még egy. Két fadarab hirtelen találkozása fent és lent. Egy suhintás és megint csatt!

A kisfiú meggörnyedve lihegett. Félre húzta szemébe lógó vörös tincseit, majd kiegyenesedett.

 - Még ma legyőzöl? – kérdezte ellenfele.

A piros haj megrázta fejét és az égre meredt tekintete. Jöttek a csillagok, tehát nem sok ideje maradt.

 - Gyerünk! – indult meg a másik fiú.

Ismét koppanások hangja verte fel a falucska nyugodt menetét. A két gyermek ádáz kardcsatát vívott. Már mindketten elfáradtak. Kezük is lassan csúszott a szálkamentes markolaton. És egy pillanatnyi szünet.

 - Csak ennyit tudsz? – kapkodta a levegőt az ellenség.

 - Mutassak valamit? – fújtatott a vörös bozont.

 - Csak bátran!

Egy csattanás fent amint a két fakard összeért, majd egy hirtelen rántás. Az egyik kard a másik fölé került és egy erőteljes csapással az alsó fa a földre kényszerült. Egy pillanat alatt az ellenfél mellkasához szegeződött a győztes kard.

- Ez meg mi volt? – csodálkozott.

 - Még a papámtól láttam. – kacagott Keeda

Pár lépést hátráltak egymástól, s fáradtságot fújtak a levegőbe.

 - Ő mutatta neked? – mosolygott a legyőzött ellenfél.

 - Bizony. És azt mesélte, hogy ha vissza jön akkor még többet tanít, de csak egy feltétellel.

 - És mi az?

 - „Le kell győznöd egy barátod.” És látod? Végre legyőztelek.

 - Csak mert hagytam magam. Ha nem hagyom, még este is itt kardozunk , és a végén megfagyunk!

 - Megfagyunk, persze. Valld csak be, hogy a sötéttől félsz!

 - Fél a marha a sötéttől, nem én!

 - Persze-persze! Lényeg a lényeg, én nyertem. – diadalmaskodott egy kikandikáló nyelvvel.

Egy pillanatig egymást nézték, majd nem bírták a komolyságot és földre ültek nevetve.

 - És mikor jön vissza a papád? – kérdezte miközben az ölébe helyezte a földre hullott fakardot.

 - Pont ma este! – vigyorgott Keeda.

 - Jó sokáig volt megint messze. Az én apám is távol szokott lenni, mikor az öregek üzeneteit szállítja a városba. De ő pár nap alatt visszaér.

 - Tudom. Van amikor napokig, de van amikor sokkal de sokkal tovább van távol. De ilyen a munkája. Nem véletlenül van neki kardja. Tudod ő használni is szokta!

 - Biztos nagyon ügyes.

 - Az. Őt is a papája tanította meg kardozni, és azt mondta, hogy nem sokára engem is megtanít.

 - Rád férne. Engem az egyik öreg tanítgat, azt mondta, ha én is hírvivő akarok lenni, meg kell majd védenem magam.

 - Rám férne? Épp most győztelek le te marha!

 - Mondtam már, hogy hagytam magam! – és nevettek megint.

A háttérből egy kiáltás hallatszott. Az este hívó szava.

 - Ideje mennem. – nézett hátra a csata vesztese.

 - Nekem is. – állt fel Keeda.

 - Mond meg a papádnak, hogy üdvözlöm!

 - Megmondom! – vigyorgott és máris lépdelt haza.

A nap már eltűnt, és a csillagok meg az ablakból pislákoló fények mutattak utat. Keeda gyorsan lépkedett, minél hamarabb haza akart érni. Izgatottan várta, hogy újra lássa édesapját, hogy hallja a csodás történeteit, a kalandját amit legutóbb élt át, és hogy végre megtanítsa rendesen kardozni.

Az agyagház magányosan álldogált, tetején a füst szálldogált. Fénye megvilágította a csupasz utat, és az ajtó lassan kinyílt.

 - Megjöttem! – kiáltott be Keeda.

 - Na végre! Már azt hittem elvittek a sivatagi rémek! – szólalt meg egy női hang az asztalnál.

 - Tudom, hogy azok nem is léteznek.

Az asztal meg volt terítve, és étel volt előkészítve. Középen egy tálban zöldség gőzölgött, mellette pedig hús pihent.

 - Törölj kezet hamar! – intett Kaide néni egy fehér rongyra, ami az asztal szélén hevert.

Itt a sivatagtól nem messze még mindig értékes dolog volt a víz. Így kezet ritkán mostak, inkább egy olyan „tiszta kendő”-ben törölték meg kezüket.

Keeda épp a harctól piszkos kezét törölgette, s közben nézelődött. Kaide néninek, a papa nővérének hosszú fekete haja volt, ami talán háta közepéig is el ért. Szemei közepe pirosak, mint a legtöbbnek a rokonságban, viszont a sivatagi léthez képest sápadt arca ragyogott. Aztán az asztalt szemlélte, mikor szemei felcsillantak.

 - Miért csak két tányér van?

A nő tekintetét a gyermekről az asztalra szegezte.

 - Három tányér kellene. Tudod, a papa... – a kis hang elhallgatott.

A kendő az asztalra lett dobva, s tovább csillogtak a kisfiú szemei.

 - Megígérte, hogy hamar haza jön. – mondta a száj fanyarral a vörös tincsek alól.

 - Úgy tűnik az öcsém még megint késik... – mosolygott a nő.

A gyermek durcásan az asztalhoz ült, s lehajtotta fejét.

 - Akkor holnap jön? – kérdezte reménykedve.

 - Nem tudhatom... – szomorkodott a hangja – Figyelj csak Keeda...

A kisfiú kikandikált a piros hajszálak közül.

 - Holnap elviszlek valahová. – mondta szelíden a nő.

 - Hová?

 - Az még titok.

 - Nem szeretem a titkokat... – bújtatta fejét az asztalra tett karjaiba.

 - De meg kell ígérned valamit!

 - ...ígérni? – jött a halk hang a karok közül.

 - Igen. Ígérd meg nekem, hogy nem fogsz sírni!

 - Nem tudom miért, de nem fogok. – emelte meg fejét.

 - Ígérd meg nekem!

 - Megígérem...

Kaide néni mosolyogva megbiccentette fejét, tudomásul véve, hogy megegyeztek. Szedett az ételből mindkettejüknek, ez után Keeda kíváncsian neki látott az étkezésnek, s némán telt a vacsora.

Az éjszaka folyamán szél jött keletről, s ahol bejutott a házakba, kioltotta a gyertyák fényét. Végig sétált az agyagházak között, s pár pillanat alatt elhagyta a falut. Nem sokan voltak ébren, talán pár álmatlan öreg, de a legtöbben már mind aludtak. Rétegelt takarók és bundás fekhelyek szolgáltak az alvóknak, óvva őket az esti fagytól.

Másnap délelőtt, mikor még csak melegedett a táj, Kaide néni világosba öltöztette Keeda-t, és elvitte a falu szélére. Nem volt határ, hogy meddig tartott a falu, csupán az utolsó épületek jelezték a végét.

A nap ébredezett, lassan hódolni kezdett neki a vidék, amint trónjára emelkedett. Gomolygó sötétszürke füst szállt fel a halovány kék égbe. A földön dobok hangja pumpálta a lángokat, melyek egy kör közepén táncoltak. A kört fehérbe öltözött falusiak alkották, s közepén az egyik fő öreg hümmögött. A nyaldosó lángnyelvek fel-fel csaptak, próbálták ízlelni az édes eget. A szikrázó farakás végül lassan visszahúzta nyelveit, amint a dobok ritmusa is átváltott. Az előző gyors szívverést, most egy nyugalmasabb háttérzajjá varázsolták, s az égő halom előtt álló ősz ember is elkezdett duruzsolni. Mély hangja betöltötte az emberekből álló kört, és lassan elcsitultak a dobok. A moraj is abba maradt, majd kezeit emelve az öreg az égre tekintett és szólt:

   -  Ég veled drága barátunk Ada Dakei…

A dobok ismét játszottak, az emberek pedig vagy a füstöt, vagy a lángokat figyelték.

Az iménti ceremónia nem más volt, mint egy helyi temetés. A kört a gyászolók, a dobosok, és a temetést vezető falu bölcs alkotta. Az elhunyt elégetésével, jelképesen füstként az égbe szállt a lélek, és búcsút intett a halandóknak.

Az egybegyűltek némán vártak, s szótlanul távoztak. Nem csak azért nem beszéltek, mert a gyász lakatot tett mindenki szájára, hanem mert a fő bölcs most ez parancsolta. Több oka is volt ennek az intésnek, s legfőbb talán a nem messze álló három ismeretlen férfi lehetett. Lehajtott kalap takarta az arcukat, s a távolból bámulták az egész temetést. Nem mentek közel az emberekhez, és nem beszéltek senkivel sem.

A temetés nem tartott sokáig. A falusiak mind elindultak, az öregember csatlakozott Keeda-ék menetéhez, és azt súgta Kaide-nek, hogy jobb, ha most haza mennek egyből. A nő megfogta a kisfiú kezét, lágyan megszorította és utuk egyenesen az otthonnak nevezet házba vezetett.

A nyikorgó ajtó elhallgatott, s lassan bezárult. A nő keze megsimította a kisgyermek hátát, s megszólalt:

 - Ügyes voltál...

A csöppnyi test hirtelen remegni kezdett.

 - Most már szabad? - kérdezte Keeda vörös arccal.

 - Most már szabad... - súgta Kaide néni.

A gyermek szemeiből patakzottak a könnyek. Fájdalmas sírása visszhangzott az üres házban.

 - Nyugodtan ad ki magadból. Most már szabad...

A nő leguggolva ölelte át a gyermeket, s forró arcát hajtotta a zokogó s hideg párához.

 - Mi-mi...miért?! - zihálva értetlenkedett a kisfiú.

 - Mit miért?

 - Mih... miért nem mondtad, hogy a pah... a pah... a papa temetésére megyünk?!

A hűvös szoba levegője szinte megfagyott a kérdéstől, melyben harag és keserves szenvedés váltakozott. A hölgy felállt, s hátat fordítva az asztalhoz ment.

„Sajnálom, hogy nem mondhattam el. Az idegenek pont érte jöttek. Ha megtudták volna, hogy a fia vagy...” - gondolta némán.

 - Hmm?! Miért nehm ... nem mondtad?! - remegett hangja.

A vörös hajú gyermek odarohant a néma felnőtthöz, s megfogta annak ruháját.

 - Nézd! Én nehm sírtam! Megígértem!

 - Tessék, itt egy kendő, töröld meg vele az arcodat! - fordult meg és az apró kezekbe nyomta.

A kisfiú ránézett a szövetre, majd a földre hajította.

 - Nehm kell! - s világos ruháját végig simította arcán, megitatva könnyeivel.

Egy pillanatig lesütött szemmel álltak egymás előtt, majd az egyik felvette a rongyot.

 - Nézd Keeda, ezt elejtetted. - mosolygott Kaide néni, mintha csak ez lenne a foglalkozása.

A kisgyermek ekkor a nedves arcát a nő ölébe tolta, s tovább folytatta zokogását.

 - Az papát akahom!

A védő karok nyugalommal fonták körbe a könnyező gyermeket, s halk dallam próbálta álmoba nyugtatni.

„Szép virágok, és vörös tavak

úgy hiányzol, szívem szakad.

Arany homokot fúj a szél,

Szegény ember, mindig él.

Szép felhők és vörös folyók,

úgy örülök, hogy veled vagyok.

Arany homokot hord a szél,

Szegény ember, lassan él.

Szép csillagok és vörös tenger,

úgy álmodok, mint minden ember.

Arany homokot fújt a szél.

Szegény ember, szegényen élt.”

     Ezt a dalt még Keeda anyukája énekelte, mikor a gyermeket várták. Törékeny és gyönyörű nő volt, mindig simogatta hasát, miközben dalolt. Sajnos, még a szülésbe belehalt. Ezért költözött a papa testvére hozzájuk, hogy vigyázzon a kisdedre. Nem sok dolog maradt az anyától, ezért Dakei vitte tovább az éneket. Megemlékezve az anyára, aki életét adta gyermekéért. Minden este mikor a papa otthon volt, egy csodás történetet regélt vagy ezt a dalt mormolta altató gyanánt.  

     Fáradt Keeda-t a néni vigasztalta, mert a kis vörös hajú is tudta, hogy többé se történet, se dal ...