Visszafelé a borús ösvényen

   Azok az emlékeim, amelyeket nem akartam sokáig megtekinteni, amelyekről nem akartam tudomást venni, olyan elemi erővel törtek elő néha, hogy meg kellett hajolnom igazuk és nagyságuk előtt. Néhány emlékem rendkívül üdvös, boldogsággal tölt el, felvillanyozza elsatnyult kedélyemet, más emlékeim viszont megdöbbentenek, valamiféle büdös, megrohadt almaként pottyannak le arról a fáról, ahová én felaggattam őket, hogy majd a tavaszi szélben kiszellőzzenek, hátha később haraphatok mézédessé szelídült húsukból. Nem szeretem kifejezetten azt a fajta munkát, amikor ki kell ürítenem emlékeim kanálisát, és a fájdalmas fekáliát a felszínre kell hoznom; turkálok az orrfacsaró pépben, cserpákkal merem azokat az én vétkeimet, amelyekre egyszerre vagyok büszke, miközben szeretném elrejteni valahová a szőnyeg alá; büszkeségem abból áll, hogy én azokból a régmúlt idők eseményeiből lettem olyan emberré, amilyen ma vagyok, azon a néhol göröngyös úton értem idáig, hogy ma többségében szeretnek az emberek, megbecsülnek, elismerik munkásságomat, akár még kegyeimet is keresik, főleg a nők, de ugyanakkor azt is el kell ismernem, hogy könnyek szöknek a szemembe, valahányszor felidézem a múltbéli vétkeimet; néha csak zokognék azokon az én hibáimon, melyekből hellyel-közzel tanultam, másokat pedig hagytam megrohadni a napon, nem vagyok büszke minden tettemre, és nem szívesen emlékszem minden cselekedetemre, de azért megvagyok, és semmivel sem vagyok jobb, mint bárki más, de rosszabb sem…

   A jelen pillanatból kiindulva szépen lassan vánszorgok visszafelé az időben, azon a kis ösvényen egyre inkább szédülök, s ahogy elérkezem három-négy évvel ezelőtti önmagamhoz, hát egyenesen elborzadok, hogy micsoda ördögfióka voltam: nem becsültem az életet, a barátságot, a szerelmet, a munkát, csak éltem, mint hal a vízben, és közben vágyaimból és haragos kedveimből valódi szemellenzőket szorítottam a fejemre, amelyek aztán sosem tereltek a helyes irányba, csak előre, mentem és mentem, és közben elfelejtettem szétnézni a világban; nem becsültem meg senkit, és ami legjobban fáj, ami legnagyobb hibám, önmagamat nem becsültem eléggé, ez pedig a legnagyobb dőreség, amit ember elkövethet az életben.

   Jó négy évvel ezelőtt folyton dolgoznom kellett, amit szívből utáltam, egyszersmind nagyon szerettem, hasznosnak éreztem magamat, aki dolgozik, hogy termeljen magának, a szeretteinek, az országnak… hajnalban keltem, talpon voltam egészen este ötig-hatig, hogy aztán az esti fürdésnél úgy észhez térjek és felfrissüljek, hogy egészen éjfélig ne is aludjak el, de reggel ötkor kíméletlenül szólt a vekker, csörömpölt az az átok, én meg nem tehettem egyebet, elindultam munkába; napokon át csak a falat raktam, egyik téglát a másik után, maltert kevertem, talicskában hordtam azt az undorító szürke masszát, szakadt rólam a veríték, és mentem, mint egy bolond, hajnalban el otthonról, este haza, és napjaim olyan eseménytelenül, mély sárba zuhantan teltek, hogy egy idő után nem volt kedvem élni. Két teljes hónapon keresztül bírtam a kiképzést, karjaimban egyetlen ép izmot sem találtam akkoriban, lábaimban lüktetett a fájdalom, és tenyereimben kelések és szúrások emlékeztettek emberi ostobaságomra, hogy hiába rohantam előre, nem a legjobb helyre kerültem; azok a szúrások ordítottak a tenyeremben, röhögtek rajtam, én meg az iszonyattól bepárásodott szemmel bújtam el a pincében arra a helyre, ahová már nem ért el a reflektorok fénye, egy kicsit kidühöngtem magam, kiürítettem azt a bizonyos szemetesládát. Akkoriban hétfőtől péntekig a monoton munka poshadt levében főttem, péntek és szombat este pedig ittam, hogy ellazítsam elmémet, hogy egy kicsit kieresszem a fáradt gőzt, melyet a hétköznapok vén kövét taposva termeltem meg, mint egy elaggott gőzgép; szóval akkoriban ittam, tisztességesen, hogy ne érezzem tehetetlenségemet, addig ittam, amíg teljesen elvesztettem a fonalat, és reggel mindig máshol ébredtem. Szomorú évek voltak azok, egyik nap a magasban szárnyaltam, határtalan jókedvemben valóságos istennek képzeltem magam, de mikor másnap felkeltem, meg akartam halni, nem volt kedvem kikelni az ágyból, nem tudtam a tükörbe nézni, én, aki utáltam önmagamat, ezáltal mindenkit, mert én akkoriban határtalanul utáltam mindenkit körülöttem, azokat is, akiket nem ismertem, mindez a saját magam gyűlöletének terméke volt, amit napról napra szülte meg a krokodilkönnyeimmel együtt, és ócsároltam magam, tuskónak neveztem a tükörképemet, aki pontosan visszamondta nekem, sőt hiába mutattam rá a félhomályban, ő is mutogatott, amivel teljesen felidegesített.

   A pia volt az én fájdalomcsillapítóm, az segített elfeledni azokat a fájdalmakat, amelyeket önmagamnak okoztam, és amit hébe-hóba mások okoztak, mert én hagytam nekik, csak ittam: söröztem a barátokkal, vagy éppen Peti barátommal boroztam, olykor töményt is ittunk, hogy jobban üssön az a folyékony kalapács, és a végeredmény olyan magas szintű szétesés lett, hogy gyakorta kérdezgettük egymástól, mi történt tegnap éjjel, és próbáltuk előrángatni az elvesztett fonál végét, amely úgy eltűnt a homályban, mintha sosem lett volna meg, és fájt a fejünk, a gyomrunk, és én émelyegtem, és újra kellett innom, hogy ne érezzem a fizikai fájdalmakat sem.

   Veszem a botomat, elindulok visszafelé életem ösvényén; végre ki akarom takarítani azt a sok szemetet, amit felhalmoztam: van ott papírzacskó és rozsdás vas a dőreségeimből, aztán van ott még törött műanyag az elsinkófált szerelmeimből, és a rengeteg fahulladék évek óta ott rohad a bunkóságaimból; azokat is otthagytam, én, aki mindig szeretett tiszta terepen mozogni, úgyhogy a túlzó vágyaim miatt megnövekedett füvet is lekaszálom, megnyírom azokat a kis fácskákat ösvényem két oldalán, hogyha legközelebb erre járok, végre fejet hajtsak magam előtt, hogy na kérem, tisztességes, nagyszerű ember vagy, tudsz te sok mindent, fiam, ha mást nem, rendet rakni, és akkor megsüvegelném az én kis bensőmet, hogy adott elég kitartást a takarításhoz, adott erőt, mert ezek a tevékenységek erő nélkül nem érnek semmit, ugyanis a legnehezebb dolog a világon, önmagunkkal és a múltunkkal szembenézni.

   Az iskola világa annyira távol állt tőlem, valahogy mindig idegesített az a fajta rendszeresség, amelyet megköveteltek a középiskolában; az unalmas órák tömkelegében való poshadás csak fokozta depressziómat, olyannyira, hogy matekóra kellős közepén elaludtam, irodalomórán folytattam a pihenést, mert az irodalom-tanárnő olyan unalmasan és lélektelenül ecsetelte Odüsszeusz kalandjait, hogy én elaludtam, hogy aztán otthon egész délután csak aludjak, egészen reggelig, reggel pedig elölről kezdődött minden: élőhalottként ültem a vonaton, beértem Pestre, beléptem az iskola kapuján, és önmagamra zártam a börtönajtót, amikor beléptem a tanterembe. Annyira izgalmasnak találtam a kilencedik osztályt, hogy kétszer is megpróbálkoztam az elvégzésével, és csak a Jóisten a megmondhatója, miért nem sikerült nekem elvégezni; gondolom, marhára tojtam a tanulásra, csak a zene érdekelt, a haverok meg a sör, a léha életmód minden ízét ki akartam élvezni, az iskola nedvei pedig sokkal inkább keserűek voltak, mint édesek, ezért aztán nyögvenyelősen, szenvedve éltem túl azt a két évet.

   Ó, ifjúságom balgaságai micsoda erővel törnek fel! Ahogy én utáltam, amikor be akartak törni ismeretlen gazemberek, én úgy törtem a világ minden egyes porcikáját, csak a vágyaimnak éltem, a szórakozásnak, és legnagyobb örömöm az volt, hogyha sok pénzt verhettem el sörre, meg azt szerettem, amikor engem szerettek a cimborák, akikkel éjszakákat ittunk át, jó zenét hallgattunk a kocsmában, jó söröket ittunk, és persze a nők is ott voltak, hogy a szemem majd’ kiesett.

   Ahogy lépkedek előre, tehát visszafelé az emlékeim ösvényén, úgy tetszem egyre inkább magamnak, mert akkoriban nem ismertem még a megalkuvást, amit akartam, elértem, akár jót, akár rosszat akartam, pedig én soha nem akartam rosszat, csak magamnak jót, és ebben, azt hiszem, nem különböztem senki mástól, miközben pontosan ki akartam lépni a sorból, mert én utáltam és utálom most is ezeket a sorokat, meg azokat is, akik mindenáron be akarnak kényszeríteni egy ilyen sorba; én nem vagyok annyira közösségi ember, mint amennyire a mai fiatalok azok, akár egész hétvégéket eltöltök egyedül, hűs szobám mélyén heverészve, régi filmjeimet nézem, azokat a filmeket, melyeket ma már alig ismernek az emberek.

   Ha a középiskolát utáltam, akkor az általánost egyenesen megvetettem, azért vetettem meg, mert féltem tőle, rettegtem, úgyhogy minden módon szembementem tanáraim akaratával, akik jutalomból válogatott jelzőket találtak ki rám, elneveztek mindenféle embernek, én pedig magamban kuncogtam az ostobaságaikon, mert ők valóban ostobák voltak, a jelenből visszatekintve tisztán látom balgaságukat, ez a néhány év igazi nagyítólencseként áll előttem, ami tökéletesen megmutatja az én hibáimat is, de azokét is, akik erőszakot próbáltak ejteni rajtam, akik vérig akartak sérteni.

   A sértettség gyomjait kikapáltam ösvényem mellől, így már sokkal könnyebben lélegzem, egészen könnyű a mellkasom, már nem nyomja a vétkek súlya; tovább is mehetek, visszafelé tovább, egészen óvodáskori önmagamhoz, ahol én egyszerre két barátnőt tartottam, akik mindig puszikat adtak nekem, én pedig nagyon szerettem őket, és amikor untam a két barátnőmet, hát másik mellett kerestem boldogságot, úgyhogy jó hétig egy másik lánnyal játszottam, vele tereltem a műanyagállatokat a szőnyegen, sőt még az autókázásra is rávettem egyik-másik nőszemélyt, hogy aztán visszatérjek mindkét nőhöz, mert hiszen ők igazán szerettek. Gyűjtögettem a játékokat, kaptam is eleget, életem során, a homokban mindenféle alagutakat építettünk, ahol a kisautókat tologattuk, és ha én álltam vesztésre valamelyik játékban, marha gyorsan orrba gyűrtem a játszótársamat, amiért mindig csattanó pofonokat kaptam.

   Ezek a képek még ma is ragyognak előttem, nem szorulnak fényesítésre, sikálásra, ezek örökké létezni fognak, nem fog rajtuk sem a rozsda, sem az idő vasfoga, ezek a képek még mindig fényesek, világítanak, élvezettel is nézem aprócska önmagamat, tiszta tekintetemet, rágózó pufók arcomat, szívesen elhallgatom vidám hangocskámat; mindig énekeltem valami dalt, mert engem mindig is lenyűgözött a zene, anyám pedig éjjel-nappal válogatott muzsikákat hallgatott, amelyeket részben utáltam, de voltak köztük valódi zenék is, amelyeket még ma is szeretek.

   Akármilyen messzire elcsatangolhatok jelenkori önmagamtól, egyszerűen nem találom a választ a kérdéseimre, talán nincs is bennem hiba, valójában lehetségesnek tartom, hogy én úgy éltem, ahogy élnem kellett, ahogy egykoron megszabtam önmagamnak, és az egész tisztítási művelet nem egyéb, mint egyszerű karbantartás, csupán a szemet kiszolgáló játék, hogy emelt fővel mehessek újra végig az én ösvényemen, hogy a szeretett tisztaság meglegyen, és a kosszal együtt el kéne vetnem lehangoltságomat, a negatív érzéseimet, valahogy ki kéne pucolnom elégedetlenségeimet is, akkor egészen más szemmel nézhetném a tájat…

   Már csak lassan tudok araszolni visszafelé, egyre foghíjasabbak az emlékeim, vannak időszakok, amikre egyáltalán nem emlékszem, de arra igen, hogy másfél évesen kitörtem a kiságyam egyik rácsát, hogy ki tudjak szabadulni a ketrecből, ahová anyám a kényelem miatt száműzött, hogy én csak aludjak, pihennem kell, én meg nem akartam aludni, ezért aztán kioperáltam a rácsot, a faltól eltoltam a kiságyat, és kiszöktem a szobából. Anyám is milyen fiatal volt még, alig húsz éves akkoriban, úristen, és nagyszüleim is fiatalabbak voltak, még csak szürke volt a hajuk, később őszültek meg teljesen, és az egész környezetem egészen más volt, még az utcák is, a házak, amelyet közt életem első éveit éltem; minden változott valamicskét, emberek tűntek el: elköltöztek, meghaltak, elnyelte őket a föld… én magam is változtam elég sokat, legalábbis megnőttem, de igyekszem lélekben ugyanolyan kicsike gyermek maradni, mint voltam nagyon régen… bármilyen gyorsan is robogtak el az évek, néhány perc alatt visszarohanhatok életem borús ösvényén egészen születésem pillanatáig, sőt nagyon jó lenne visszabújni az anyaméhbe, abba a kellemes melegbe, ahol nem fázom, szívesen visszakéredzkednék oda, ahonnan jöttem, azonban sajnos előrefelé tartunk mindannyian, előre, mint a szemellenzős lovak, néhányszor újra éljük a régmúlt idők eseményeit, nevetünk, sírunk rajtuk, de élünk… Ösvényem felett az eget egyszer még napfényes égbolttá fogom varázsolni: ez lesz a jövő nagy mutatványa!