Mindenki jól érezte magát, egyedül én voltam végig tiszta ideg. Pedig ez a saját szülinapom, a 19. évfordulója annak, hogy egy június végi estén először sírtam fel. Elbúcsúzom a vendégeimtől és közben apát keresem a tekintetemmel.

Amikor tavaly, tavasszal felhozakodtunk a kéréssel, hogy eljöhess hozzánk, kézzel-lábbal ellenkezett. Neked azzal indokolta, hogy miért várj még egy évet, hogy készülnöm kell az érettségikre. Nekem azt is elmondta, hogy kíváncsi kibírod-e. Azt nem mondtam neki, hogy az első találkozásunk előtt is vártál már másfél évet. Úgyhogy meglepődött, amikor idén tavasszal is szóltam neki, hogy ide akarlak hozni.

Fél tízkor végre úgy dönt, hogy illene elindulni a repülőtérre. Bepattanok az anyósülésre, és öt másodpercenként nézek a karórámra. Csigalassan haladunk, de ha én vezetnék, tuti megállítanának minket a rendőrök.

Akkor érünk be, amikor az utasok megérkeznek. Táblák emelkednek a magasba, de a te neved nem látom sehol. Forgolódom a tömegben, már apát sem találom, és valami fájdalmat érzek a mellkasomban, mintha tőrt döftek volna belém, és véreznék… hol vagy??

Valaki átölel hátulról, és azonnal felismerem az illatod, és a hangod, ahogy a fülembe suttogsz: - Lamazi gogo! – a hangod olyan édes, hogy úgy érzem, mindjárt elolvadok. Szembe fordulok veled, és átölellek.

- Hiányoztál!

- Te is, drágám – hirtelen engedsz el, először ötletem sincs, hogy miért, de aztán meglátom apát mellettünk. Barátságos a mosolya, de a szeméből tisztán kiolvasható az üzenet: „Ha hozzáérsz a lányomhoz, egy pillanat alatt kitekerem a nyakad”

Vigyázol, hogy ne lépd át még egyszer a határt, amit apa szó nélkül megszabott közénk mára. A fociról kezdünk beszélgetni, oda-vissza fordítok közöttetek, és megnyugszom, amiért már nem neheztel rád az ölelés miatt.

- Be kell mennünk Pestre – mondja apa, amikor letér a főváros felé. – Találkoznom kell egy munkatársammal. Addig leraklak titeket a Városligetben, oké?

Fordítok, és látom, hogy próbálod leplezni azt a huncut mosolyt, amit a séta gondolata gerjesztett. Persze, hogy nem haragszol! Figyeled a várost, és azt mondod, tetszik. Apa leparkol a Városliget előtt és kiszállunk.

Zsebre vágott kézzel állsz mellettem, amíg még az utolsó utasításokat hallgatom. Apa megesket, hogy nem rosszalkodunk… aztán elhajt, és megvárjuk, hogy eltűnjön szem elől. Sóhajtok, és rád mosolygok.

Megfogod a kezem, és közelebb vonsz magadhoz, aztán elindulunk a fák között. Jól esik a közelséged. Emlékszem a búcsúnk éjszakájára, amikor végig azon izgultam, hogy a szüleim ne vegyék észre, hogy velem vagy.

- Azt hittem soha nem találkozom veled újra – megállsz, és a szemembe nézel.

- Apa azt hitte, hogy megunod a várakozást és lelépsz – válaszolom. Egy fa mellé húzol. A törzsének támasztod a hátad, és magadhoz ölelsz.

- Én lelépni? Rossz vicc… tudod, hogy soha nem tennék ilyet – puszit adsz a homlokomra, amitől felpezsdül a vérem, és forró hullámokat érzek a mellkasomban. Mélyen a szemembe nézel, és elmúlik körülöttünk a világ. Nem látom a park fényeit, a fákat, azt a néhány sétáló fiatalt… csak téged, és a szemeidben visszacsillanó holdfényt. Csak mi vagyunk ketten, a fák alatt, a pesti éjszakában.

A következő puszit az arcomra kapom, közel az ajkaimhoz, oda, ahová azon a hajnalon adtál, amikor utoljára velem voltál. Figyeled a reakciómat, és mosolyogsz, amikor látod, hogy már pattanásig feszült minden egyes idegszálam. Mire vársz még?

Lábujjhegyre állok, és viszonzom ezt a vészesen közeli puszit. Talán erre vártál… a kezeidbe veszed az arcom, és az ajkaid az ajkaimhoz érnek. Olyan gyengéd vagy, mintha attól félnél, hogy megsértesz.

A karjaimmal tétován átölelem a nyakad, és amikor a csípőmnél fogva közelebb vonsz magadhoz, felbátorodom. Most már nem állít meg senki sem! Csak te és én… a pesti éjszakában…