Találkozásom Vilmossal 8.

Megtörténhetett volna, amire már oly régóra vártam. A lány, aki ott ült velem szemben az ágyon, s átadván önmagát érzelmeinknek, lassan behunyta szemeit, miközben ajka már remegett az örömtől. Itt az alkalom hogy odahajoljak hozzá: és megcsókoljam.

Vilmos azonban megzavarta az eseményt. Mint forró kés a vajat, úgy szelte magát keresztül a falon. Felbukkanása akkora félelmet keltett bennem, hogy nem tudtam hirtelen mit tegyek. Nem konkrétan tőle ijedtem meg, hanem attól, ami történni fog, ha Viki is meglátja őt.

 - Krisz most meg mi bajod? - kérdezte Viki, amikor hófehérre sápadt arcomat meglátta.

Nem tudtam neki válaszolni, a torkomban mintha keresztül akadt volna egy gombóc. Integetni kezdtem Vilmosnak hogy tűnjön el, de nem fogadott nekem szót. 

 - Úgy érzem rosszul vagyok. - találtam ki a hazugságot, amelyet nem lett volna butaság alaposabban kitervelni, ugyanis nagyobb port kavartam vele.

 - Tessék? - csattant fel Viki. 

Nem vártam tovább. Lemásztam az ágyról, méghozzá túlontúl látványos mozdulatokkal hogy Viki még csak véletlenül se fordúljon, a mögötte lebegő szellem felé.

 - Majd felhívlak, és ne haragudj! - köszöntem el tőle ezekkel a szavakkal, s mielőtt még válaszolhatott volna, puskagolyóként hagytam el a házat. Olyan gyorsan rohantam le a lépcsőn, azután keresztül az üres konyhán, mintha kergetett volna valaki. De nagyon szégyelltem magam. Mert most megint elszúrtam Vikinél valamit, és nem tudom lesz e alkalmam újra kezdeni.

Amilyen gyorsan elhagytam Vikiék házát, olyan gyorsan értem haza. Apa még siettemben meg is kérdezte hogy hova ez a nagy rohanás, amire én csak annyit feleltem: megy a hasam. Még hallottam jókedvű nevetését, majd felértem a szobámba és hangosan becsaptam magam mögött az ajtót. Vilmos már ott lebegett az ágyam felett, ugyanazzal a ködös arcképpel, mint a másik házban. 

 - Mégis mi a büdös francot művelsz te?? - kiabáltam vele, amitől csodával határos módon, nem ijedt meg.

 Olyan ideges voltam, hogy nem tudtam uralkodni remegő végtagjaimon, a szívem pedig olyan gyorsan vert, úgy éreztem nemsoká kiugrik.

 - De hiszen nem is csináltam semmit. - válaszolta vissza a szellem fiú.

Nem győztem nyelni a levegőt, de közben már emeltem fel rá a mutatóujjamat.

 - Életem legfontosabb pillanata közben zavartál meg!

Vilmos erre egy pillanatra, mintha megvonta volna a vállait. Ebből azt következtettem hogy őt ez egyáltalán nem érdekelte.

 - Sajnálom. - tette végül hozzá, de hangjában nem találtam a bocsánatkérés súlyát.

 - Persze, ezt a legkönnyebb mondani! - fortyogtam neki, majd inkább elfordúltam tőle, mert ököllel bele vertem a szekrényembe. 

A szekrény megbillent, s a tetején lévő football labda leesett, pont a fejem tetejére. Kelletlenül behunytam a szemem, s próbáltam lefojtani a gejzírként feltörő dühöt magamban.

 - Ő volt az a lány, aki miatt meghaltam. 

Vilmos szavai nyílvesszőként suhant át a fejemen, s amit hagyott az az elviselhetetlen szúrós fájdalom volt. Olajozatlan robotként fordultam hozzá, s ekkor vettem észre, hogy a szellemfiú aurája mintha sötétebb kék színben ragyogott volna.

 - Elakartam már reggel mondani, de elrohantál. - felelte rebegő hangon. - Viki volt életem első igaz szerelme. Ugyanabba a közép iskolába jártunk, én pedig mindig felajánlottam neki hogy hazakísérem őt. De mindig elutasította. Végül, az évzárón azt vettem észre hogy önként sétált oda hozzám, és ő kért meg arra hogy kísérjem haza. Viszont amikor én boldogan igent mondtam, nem számítottam arra, hogy ez csak egy csúnya átverés. Mert nem várt rám. Az évzárónak délután 5 órakor lett vége, én pedig két óra hosszat vártam rá. 

Miközben Vilmos mesélte nekem szívszorító történetét, aurájának sötétkék fénye, már teljes egészében kezdte bevilágítani szobám falait. Emellett mégjobban elakadtak szavai és többször is megállt beszéd közben.

 - Később összetalálkoztam a volt barátjával Gergővel, és elmeséltem neki amit tett velem. Akkor tudtam meg hogy Viki ezt csak azért tette velem, hogy leszálljak róla. Lepattintott engem ilyen aljas, szemétláda módon! Mint egy undorító bogarat, egy elviselhetetlen csótányt, pedig csak egy szerelmes fiú voltam!

A szellem fiú már már kiabálta az utolsó szavait, azután azt vettem észre rajta, hogy kezdett megnyugodni. A sötétkék fények, lasszó módjára visszacsúsztak aurájába, és a szobámba visszatért a természetes lámpafény.

 - Ezért vetetted vonat elé magad? 

A kérdésemre csak egy fejbólintással felelt. Közelebb libbenve hozzám, próbálta keresni a tekintetembe a megértő, igaz barátját.

 - Sosem akartam rosszat neked. Kezdettől fogva kedves voltál hozzám. De most olyan dolgot kell kérnem tőled, ami téged is veszélybe sodorhat.

Olyan őszintén, olyan bátran lebegett ott előttem, mintha egész életében erre az egy mondatra gyakorolt volna. Nem akartam gátlásos lenni, még azt se akartam hogy meglássa rajtam a félelmet, amit már akkor éreztem, amikor megemlítette hogy kérése, engem is veszélyeztet.

 - Mit kérsz tőlem? - tette fel neki egy nagy nyelés után a kérdést.

Nem válaszolt azonnal. Látta rajtam hogy zaklatott vagyok, éppen ezért igyekezett úgy fogalmazni, hogy a legkönnyebben megértsem.

 - Hozd el Vikit a vasútállomásra. Ott haltam meg, tehát ott kell őt megbékítenem.

Nem éreztem még életemben ekkora terhet, mint amekkorát most Vilmos rám helyezett. Miközben testem már úgy remegett mint a kocsonya, gondolataimban egyszerre több alternatíva is megfordúlt, melyek Vilmos és Viki összetalálkozásáról szóltak. Nem voltam könnyű helyzetben, de ami mégrosszabb, hogy mit fogok mondani Vikinek.