Fekszem az ágyon, a takaró a földön hever összegyűrve, a párna valahol a lábamnál. A sötét plafont bámulom és próbálok elaludni. Agyapasztó meleg van, a feketeség szinte vibrál a hőtől. Felállok, kinyitom az ablakot. Visszafekszem, egy kutya rákezd, üvöltve ugat, másik három csatlakozik hozzá. Nosza, felnyomom magam, dühödten kotorászok a párna után. Ollé, találat, visszadobom magam, az arcomba nyomom. Nem nyert, a fülem még mindig szabad, levegőt viszont nem kapok - csak a filmekben népszerű ez a mutatvány. Oldalamra fekszem, dühödten fejemre nyomom a párnát. Mint halottnak a fagylalt, annyit sem tesz, a kutyák szinte a fülembe vonyítanak, de kezdem úgy hallani, mintha röhögnének rajtam. Felállok, bezárom az ablakot. Háromszoros hurrá a harminc foknak. Lövésem sincs, mit csináljak. Felkapcsolom a villanyt, üvöltve a szemem elé kapom a kezem, éles kis gonoszdi tőrökként érkeznek a fénysugarak. Két percig úgy nézek ki, mint egy értelmi fogyatékos, gyors pislogással, serény könnyezéssel szokik hozzá a szemem a világossághoz. Az órára pillantok, hajnali fél kettő. Ez az.

Tétován leereszkedek az ágy szélére, magamban szidom a meleget, a kutyákat, a fényt, az életet, de titokban mégis örülök neki, hogy van mit tennem - és nem kell rá gondolnom. Ezzel viszont elcsesztem az egészet, mert gondolataim megint körülötte kezdenek el forogni. Amikor először találkoztunk. Amikor először beszélgettünk. Amikor először jöttem rá, mit érzek.

Mély sóhajjal vonszoltam magam a lámpához. Klikk, fény le, világ ki, érzelgések be. Újra kinyitom az ablakot. A kutyák kánonvonyítással tisztelegnek, de most már teszek rá. Újra ledobom magam az ágyra, és megpróbálom, milyen az, ha hagyom, hogy az érzelmeim veszik át felettem az irányítást. Nem jó, de már nincs mit tenni. Csak Őt látom, Őt érzem, Őt hallom magam körül, az éjszaka sok mindenre nem jó, de arra igen, hogy azt képzeljünk magunk elé, amit akarunk. Hát én Őt képzelem, bár sokszorosan megbánom. Szinte áramként ráznak az érzések, hülyén érzem magam, majdnem röhögök, mert nincs mit tenni: dideregve fázom a forró éjszakában. Fázom, mert nincs itt velem, nem ölel át, nem tudom megfogni a kezét, nem tudom bámulni, nem tudom hallgatni, érezni, nem tudom felfogni, mi a franc történik velem?

Szorosan behunyom a szemem. Csak Őt látom. A kutyák is röhögnek rajtam. Ilyen szánalmas vagyok?

Holnap beszélek vele, fogadkozom, pontosan úgy, mint tegnap éjjel, tegnapelőtt éjjel, azelőtt, azelőtt. Beszélek vele, Isten engem úgy segéljen. Ha hinnék Istenben, talán most segítene, így viszont maximum egy 'én megmondtam' fejet vágva néz le rám. Hát ez fantasztikus.

Felülök az ágyon, a sötétben rágyújtok egy cigire. Semmit nem ér, a füst látványa az egész lényege. Dühödten eloltom. Legszívesebben belerohannék az éjszakába, ordibálva, hogy "Szeretlek a kurva életbe is, szeretlek, miért nem kellek neked????" De ezen alighanem csak a szomszédság mulatna jól. Meg a dilidokik. Lehet, hogy tényleg Nagykállóban a helyem. És őszintén szólva feszélyez a dolog, hogy már egy oldalt teleírtam a semmiről, hogy mekkora egy szentimentális, gyáva nyúl vagyok. Hol egy cilinder, hadd bújok bele.

Az ablakhoz megyek, a párkányra könyökölök, kibámulok a csillagtalan, borongós éjszakába. Az égbolt a gondolatom tökéletes tükre. Az utca meg a hasamé: vicsorgó kiskutyák rohangálnak fel s alá, s mintha mindegyik az Éj királynőjének áriáját zengedezné.

Nem bírok nyugton maradni. Járkálok a szobában. Kell nekem. Tisztán érzem, hogy kell nekem. Akkor meg mi a frászt csinálok itt éjnek idején? Reggelre árkot járok a padlóba. Kiengedem a hajam, zavar már, hogy össze van fogva. Jeges verejtékcsepp száguld le a mellkasomon. Leülök a földre törökülésben, meditálni kezdek. Vajmi keveset segít. Még annyit sem.

N. Sýmur 2012. június 15, csessze meg, hogy 2.15