Találkozásom Vilmossal 6.

Hamar elrepült az az egyetlen éjszaka, amit a kórházban kellett töltenem. Ha viszont végiggondolom hogy mennyi fájdalmat éltem át, - többek között megbarátkozni a náluk hagyományos takaróval - akkor akár egy hétnek tűnt.

A szüleim tökéletes pontossággal érkeztek, már a reggeli vizit ellenőrzés után, vittek is haza.

Boka törést és porc leválást szenvedtem. Végülis magamnak köszönhetem. Kaptam két mankót, amit a doktor bácsi negédes mosollyal adta át nekem. Nem értettem hogy mi tetszett neki benne, mert undor arckifejezéssel néztem rá.

Amikor hazaértünk, anya veszekedni kezdett velem. Természetesen a focit hozta szóba, de a nyomdafestéket nem tűrő szavakat mellőzte. Apától a szokásos barackot kaptam a fejemre, de amikor anya nem nézett oda, már oldalba bökött és kérdezte hogy kik ellen lenne a bajnoki meccsünk. Annyi azonban biztos: pár napig mankók rabja leszek.

De ami mégjobban kedvemet szegte, az az volt hogy a balesetem óta nem láttam Vilmost. A kórházban azt a néhány órát is úgy aludtam, mint nyúl a bozótban, folyton ki-ki nyitogattam a szemem, hátha megpillantom azt a kétségbeesett arcát. Két napja nem találkoztam vele. Még a gyomrom is bele forgott Dórián mondataiba.
"Vilmosnak nem szabadott volna találkoznia veled! Ezzel megszegte a szellemek törvényét, ami miatt többé nem nyugodhat békében. Ez miatt mint szellem, el fog tűnni és azok az emberek akiket életében szeretett, átkoknak lesznek kitéve."
A világ, amit eddig közönségesnek és unalmasnak véltem, többé már nem az. Szellemek léteznek a saját " világukban " méghozzá ugyanolyan töRvényeket hozva, mint mi emberek. Órák hosszat kellett feküdnöm, hogy ezt megérthessem. De mindig az lett a vége, hogy a nagy semmibe sóhajtottam, s inkább bekapcsoltam a tévét. Az őrszellem szavai, azonban továbbra sem hagytak nyugodni. Később apa kopogtatott be az ajtómon, mire én unottan kiszóltam neki. Néhány pillanat elteltével kirárult az ajtóm, és meglepetésemre Viktória sétált be rajta. Felugrottam az ágyon és éreztem, ahogyan az az ismerős bizsergető érzés, átsiklik a testemen. A lány elsápadt amikor meglátta a begézelt lábamat. Miután a mankókat is felfedezte, már a szája elé tette kezeit.
 - Beszélgessetek csak. - mosolyogta apa, aki utána lassan be is csukta az ajtót.
Ennek ellenére, egy szót sem tudtunk egymáshoz szólni. Ő állt, én pedig mereven ültem az ágyon, miközben nyílalt a bokám. Kellett nekem pattogni, pedig nem is vagyok kukorica.
 - Szia. - köszönt szerényen, amire én elszégyelltem magam, mégis csak a nekem kellett volna előre köszönni.
 - Szia Viki! - intettem neki.
Végigvezetve rajta a tekintetem, szinte az állam leesett volna, de a fájdalom visszatartotta. Viki csodaszépre kifésült haja köpenyként lobogott, az ablakon belibbenő szellőtől. Testét mintha egy modell alkotta volna. Annak ellenére hogy kisgyermek korom óta ismerem, sosem gondoltam volna hogy ő belőle ilyen csinos lány lesz.
 - Nagyon sajnálom ami veled történt. - mondta halkan, miközben ragyogó szemeit rám szegezte.
 - Nem a te hibád, amúgy is jól vagyok. - feleltem neki akár egy gép, de közben pislogás nélkül néztem a szemeibe. Nem akartam róla levenni a tekintetem, de belül éreztem hogy le kellene.
  - Anyud mintha picit mérges lenne rám. - intett a fejével az ajtómra, majd sóhajtott egyet. - De igaza van, részben én is hibás vagyok, hogy belerángattalak ebbe az egészbe.
Felpattantam az ágyról, mintha áram ütött volna meg. Magam sem értem miért, de minden áron el akartam érni, hogy Viki közelebb legyen hozzám. Kinyújtottam hát neki a kezem, amivel felkeltettem a figyelmét.
 - Ülj le mellém, kérlek.
Megdöbbent arcára, lassan halvány mosoly ült, majd óvatos léptekkel odajött hozzám és mellettem helyet foglalt. Éreztem közelségét, s ettől reszketni kezdett minden porcikám. Egyszerre éreztem hogy boldog vagyok s hogy félek. De ez a félelem nem taszított, hanem motivált.
 - Figyelj, anyum még a politikusokkal is össze szokott veszni a tévén keresztül. - magyaráztam neki, amivel sikerült boldogabb mosolyt varázsolnom, tündéri arcára. - Különben is már jobban érzem magam. Nem haragszom egyikőtökre sem, fogjuk fel úgy, hogy kirándultunk egyet.
 - Ez a kirándulás jobban is végződhetett volna. - felelte csalódottan Viki, miközben szemei ragyogásában megtaláltam valamit. Mélyen a szemeimbe nézett, s várta hogy visszakérdezzek. Így tettem hát.
 - Te mit szerettél volna, hogy végződjön?
Elhúzta a száját, de a mosoly az arcán maradt.
 - Nem tudom. - motyogta ami a lányoknál, örökletes válasz azokra a kérdésekre, amit tudnak.
 - Na de mégis. - bökdöstem az oldalát az ujjammal, ő pedig fel-fel nevetve próbált kitérni előlük.
 - Na hagyd abba. - fogta le a kezeimet, amikor pedig tekintetünk összeért, egyszerre sóhajtottunk. Meg is mosolyogtuk egyszerre, de ami utána történt, azt nem tudtam megérteni. Viki elengedte a kezeimet. Hátra söpörte hosszú tincseit, majd arca túlságosan elkomolyodott.
 - Arra gondoltam, hogy eltölthettük volna a vasárnapot több sétával, mókával, nem pedig veszélyes domb mászással, főleg nem balesettel.
Nem volt kedvem válaszolni, mert nagyon elvette a kedvem, Viki hirtelen hangulat változása. Utána elkezdett mesélni Roland kétségbeeséséről, állítólag miután lezuhantam, minden módszert bevetve próbált engem magamhoz téríteni. Szurkoltam hogy a mesterséges légzést nem alkalmazta rajtam, de sajnos azzal kezdte.
 - Mi a baj? - kérdezte egyszer csak Viki.
Kiábrándultam. Mindeddig csak hallgattam ahogyan mesélt. Mostanra szomorkásan nézett rám és óvatosan megkérdezte.
 - Unalmas vagyok?
 - Nem, dehogyis! - vágtam rá amilyen gyorsan csak tudtam. - Csak álmos vagyok.
 - Jah értem. - biccentett a fejével, majd attól féltem, máris haza akar menni. - Végülis eléggé kikészíthetett téged a kórházi élet.
Majd ezután a körmeit kezdte nézegetni. Láttam rajta hogy igazából nem is azokra figyel, hanem vár. Rám vár, hogy mondjam neki. Mondtam is.
 - Miért ment el a kedved?
A kérdésemtől hatalmasra nyitódtak a szemei, majd úgy tett, mintha nem értene semmit.
 - Viki, az előbb olyan furcsa voltál. - próbáltam magyarázni, de többször is megakadtam a szavaimban. - Egyik pillanatról a másikra, elment a kedved.
Mégis tudta hogy miről beszéltem, mert arca kisimult és megvonta a vállát.
 - Miért, ha szabad kérdeznem?
 - Nem szeretném róla beszélni. - válaszolta szomorúan.
Feljebb ültem, s mikor közelebb hajoltam hozzá, a testemen ismét átsiklott az az érzés de próbáltam magam kontrolállni.
 - Viki előlem nem kell titkolnod semmit. - ragadtam meg finoman mindkét vállát. - Ha valamit el szeretnél mondani nekem, tedd meg bátran! Bennem bízhatsz!
Néhány másodpercig úgy tűnt, jó hatással voltak rá szavaim. De sajnos megint elkomolyodott az arca és még a szemeit is levette rólam.
 - Ne haragudj, de nekem fura, hogy egész iskolás éveinkben kerültél engem. Most pedig egyszer csak felkeltettem a figyelmed.
Mintha egy kancsó hideg vizet borítottak volna a nyakamba. Tarkóm forró lett és ez a forróság végigúszott a hátamon. Erre nem tudtam mit mondani. Az ajkam mozgott, de nem jött ki rajta hang.
Felállt és megigazította a ruháját. Tehetetlenül néztem őt, miközben felveszi a táskáját az asztalomról, majd búcsút int nekem. De nem ment még ki az ajtómon. Hanem engem nézett, ugyanazokkal a ragyogó szemekkel, melyekkel vasárnap először rám nézett. Várta hogy mondjak neki valamit. De nem mertem neki mondani. Ezután lejjebb csúszott az ajka, és elköszönt tőlem.
Amikor kilépett a szobából, mintha kést döftek volna a szívembe. Kellemetlenül éreztem magam és egy igazi nagy bolondnak, amiért nem mondtam meg neki, amire várt: hogy SZERETEM.