Az emberek többsége nem tudja értékelni a mindennapi dolgokat. Azt, hogy reggelente köszönnek neki, hogy tud kivel beszélgetni, hogy láthatja magát a tükörben. Érzi, ahogy a tiszta víz a bőréhez ér, a nyári zápor illatát, ahogy a tavaszi napsugár simogatja az arcát. A friss gyümölcs ízét és a csokoládéét… igen. Vagy csak egyszerűen a friss levegőt, beszívni jó mélyen, hogy a tüdő teljesen megteljen. Minderre az ember már csak halála után döbben rá, ha már nem tudja megtenni.
Én már észreveszem ezeket az apróságokat, hiszen már halott vagyok…

-          Hol leszünk matekon? – Kérdezte Vera.

-          A 42-esben. – Mondta Reni.

Hát igen, még mindig nehéz megtalálni a jó termet, pedig már ez a 3. évük, hogy itt vannak, és már október van. Még tavaly kiszemeltem őket, hogy érettségiig velük megyek minden órára. Szimpatikus volt a csoport körül keringő jókedv és összetartó erő. Ritkán érzek ilyet az iskolában. Most épp matek órára mennek. Kedvelem a matek tanárt, mert hiába próbálkozik az osztály, hogy kiborítsa, nem hagyja magát. Ő is látja a lehetőségek sorát az osztályban, akárcsak én.
Jajj ne! Már megint keresztülmentek rajtam… Ennyi év után már megszokhattam volna, de még mindig zavar. Akkor inkább ellebegek a tömeg feje fölött.

-          Olyan hideg van itt, te nem érzed? – Kérdezte egy szőke hajú lány.

-          Nem, én nem fázom. – Válaszolta a barátnője.

Hát persze, hogy nem, mivel te nem mentél át rajtam… Na, mindegy.

Matek órán mindenki mást csinál. Van, aki akasztófázik a szomszédjával van, aki olvas. Akad, aki mindent lejegyzetel, és aki semmit sem ír, de odafigyel. Most, ezen az órán csak hárman alszanak. A magyarokon legalább öten szoktak. Most a többiek mind szöszölnek valamit. Ha oda is figyelnek, közben biztos jár a kezük. Márti sms-ezik a barátjával, Móni szívecskét rajzol a füzete sarkára… Létemnek ezt a részét nagyon szeretem. Ha én is élő volnék, nem mászkálhatnék csak úgy, kedvem szerint a teremben óra alatt. De így senkit sem zavarok, hiszen nem látnak. Máté ismét a tornacipőjét dekorálja, Linda pedig, Linda megint rajzol. Ő az egyik kedvencem. Mindig, amikor olvas egy könyvet, és megragadja egy jelenet, egy pillanat varázsa, előkap egy papírt és pontosan lerajzolja. Lerajzolja, pontosan úgy, ahogyan a fejében már összerakta. Gyakorlatilag illusztrálja a könyvet. Most egy bőrkabátos fiút rajzol, aki ül valamin. Igen, azt hiszem egy motoron. A motorból még csak pár vonal van meg, de már látszik, hogy mi akar lenni. Szerencsére Linda kollégista, és csak itt olvas, a suliban. Ezért én is tudok vele olvasni. Ha ő nem lenne, már évek óta nem olvasnék. De már egy éve „együtt” olvasunk, és nagyon élvezem. Mikor még éltem, sok könyvet olvastam és még többet akartam olvasni, de sajnos nem volt rá időm, mert valami mindig fontosabb volt. Most pedig, hogy már nem élek, képtelen vagyok fogni a könyvet, vagy lapozni. Így lehetetlen olvasnom. De Lindával nagyon egyszerű. Nincs más dolgom, csak meg kell várnom, amíg előveszi a könyvét és odakuporodnom mellé. Szerencsére én egy kicsit gyorsabban olvasok, így nem lapoz túl korán. Szeretek a közelében lenni. Jó az aurája, kimondottan kedves lány, egy kis önbizalomhiánnyal. Nem értem miért, hiszen szép fehér bőre van, fénylő, sötétbarna haja és szinte világító kék szeme. Ha jól emlékszem, nekem is kék a szemem. A szemem színében nem vagyok biztos, ahogy az arcom formájában sem. Arra viszont emlékszem, hogy nekem sem volt túl sok önbizalmam emberlétemben. Tehát nem lehettem túl szép lány… Az viszont biztos, hogy hosszú, szőkésbarna hajam van, mert azt látom magamon…

Ahogy figyeltem, egyre jobban alakot öltött a motor. Az óra végére szinte már teljesen kész volt a rajz, még néhány satírozás, és kész is.

Mikor vége lett a tanításnak, és már mindenki elhagyta az iskola falait, én kimentem az udvarra. Arra a pár órára, amíg a kollégisták nem érnek vissza, itt húzom meg magam. Szeretek itt lenni. Egyrészről, mert nyugtatóan hat rám a természet közelsége, másrészről mert itt vannak a barátaim. Ők a mókusok és a kismadarak. Ők látnak engem, de nem félnek tőlem. Sőt, még a hangomat is hallják! Itt, amolyan természet leányának érzem magam.

-          Szia! Hogy telt a napod? – kérdeztem egy kis verebet, ahogy a mellettem lévő faágra szállt.

Válaszul csipogott néhányat. Kár, hogy nem érthetem, amit mond. Sóhajtottam egyet. De legalább van kivel beszélgetnem. Az emberek nem hallják a hangomat, mert magas frekvencián beszélek (legalábbis szerintem ez az oka). Az állatok, mint a mókus és a madarak, ők hallanak engem, és szerintem látnak is. A macskák félnek tőlem… Egyszer betévedt egy az iskola aulájába, odamentem hozzá, hátha ő is meglát. Meglátni biztos, hogy meglátott, de azzal meg is ijedt. Nyarvogva kapálódzott felém, majd szélsebesen kifutott a kapun. Többször nem jött vissza… A kutyákkal nem tudom, hogy mi a helyzet, még nem volt kutya a suliban…
Ó, visszajöttek! Váltottam még néhány szót pár mókussal, majd felszálltam az emeleti szobák ablakához, aztán be, egyenesen a csukott ablakon. Hűha! Most jól bevásároltak! Vettek gyertyákat, krétát, tükröt… és persze elegendő kaját is. Négyen voltak: Bea, Kati, Enikő és Vera. Közülük csak ketten, Vera és Kati laknak ebben a szobában, a többiek a szomszédos szobából jöttek át. Enikő kinyitott valami fekete könyvet, és egy fehér krétával alakzatokat rajzolt a padlóra. Ekkor benyitott Linda.

-          Most akarjátok csinálni? -  Szörnyülködött el a rajzok láttán.

-          Persze. Miért ne? – Vágott vissza Kati.

-          Na jó, akkor én kimegyek, jó szórakozást.

Linda már nyitotta volna az ajtót, de Vera rászólt.

-          Ne menj ki! Ebben a stádiumban már nem szabad ajtókat vagy ablakokat kinyitni! Inkább zárd be belülről!

Linda vetett egy fintort, majd bezárta az ajtót. Lehuppant a saját ágyára és elővette a matekórán elkezdett rajzát. Rátett még néhány árnyékot. Én odaültem mellé és figyeltem, ahogy a keze dolgozik.

-          Gyere, ideje meggyújtani a gyertyákat! – Szólt Bea.

-          Én ugyan nem! Már a legelején megmondtam, hogy nem veszek részt ebben.

-          Ne csináld már! Nem lesz belőle semmi baj. –Mondta Vera.

-          Nem, köszi, inkább kihagyom. – Tartott ki az állítása mellett Linda.

-          De ehhez 5 ember kell! – Erősködött Kati.

-          Akkor sem fogok szellemet idézni!

Hogy micsoda!? Szellemet? Na neee… ez csak valami vicc, ugye? Ők sem gondolhatják komolyan, hogy képesek szellemet idézni! A szellemek létezését nem tagadom, mivel ugye… én is itt vagyok. Na de, hogyan lennének képesek egyszerű tinédzserek megidézni engem? És mi történik, ha sikerül nekik? Mit fogok csinálni, ha meglátnak? Vagy mi lesz, ha nem engem idéznek meg, hanem egy másik, egy rossz szellemet? Egy gonoszat… Nem, ezt nem hagyhatom! Valahogy meg kell állítanom őket! Kétségbeesetten próbáltam fellökni a gyertyákat, de a kezem átment rajtuk. Próbáltam eldörzsölni a krétával rajzolt vonalakat, de szemcsék nem engedelmeskedtek nekem…

-          Na jó! Ha nem hagytok békén, akkor megcsinálom.

Úgy tűnik elege lett a kérlelésből és a könyörgésből. Látszott rajta, hogy nem hisz a szellemekben, és azért ült le végül, hogy a többiek elhallgassanak. Érdektelen arccal leült a többiek mellé a földre, és ekkor Kati meggyújtotta a gyertyákat. Én ezt nem nézem tovább! Kilibbentem az ablakon, át az udvaron, be a szemközti falon a folyosóra. A lehető legtávolabb akartam lenni tőlük. Még az ötlet is felháborít, hogy ilyesmivel próbálkoznak! Leültem, a térdeimet felhúztam, és átöleltem. Így ültem vagy másfél órácskát. A szellemlétben az, az érdekes, hogy nem unatkozom. Egyszerűen csak vagyok. Nem gondolkodom folyton valamin, szimplán csak üldögélek és nézek ki a fejemből. Nem érdekel az idő múlása… Egyszer csak felbukkant Bea a folyosón. Ezek szerint már végeztek a kuruzslással. Behunytam a szemem, és gondolatban végigjártam az iskola területét. Oké, nincs semmi változás… Visszaszálltam a koliszobába, amit nem is olyan rég felháborodva hagytam el. Már csak Vera és Kati volt a szobában, és a maradék kréta-rajzokat sikálták a padlón.

-          Talán legközelebb majd sikerül. – Nyögött fel Kati.

-          Nem hiszem, hogy lesz legközelebb. – Szólt higgadtan Vera.

-          De hát miért nem?

-          Mert ahogy én láttam nem csak nekem, de a többieknek is elment a kedve a dologtól. Plusz, így már valahogy valóságos lett. Már nem akarok szellemet idézni.

-          Azért gondolod valóságosnak, mert az egyik gyertya fénye egy kicsit homályosabb lett?

-          Igen. Pont akkor lett halványabb, amikor engedélyt kértünk, hogy lássuk őket. Mi történik, ha kimegyek és szembejönnek a szellemek?

Ettől nem kell Verának félnie. Ha így lenne, már régen észrevettek volna engem… És mivel még egyikőjük sem kiáltott fel ijedtében, valószínűleg nem látnak.

-          Az még nem jelent semmit. A könyvben is volt róla szó, hogy az ilyesmi előfordulhat, a gyertya miatt.

-          Jó, igazad van. De többször nem szeretnék benne részt venni. És szerintem Linda sem. Most is alig tudtuk rávenni.

-          Te is tudod, hogy kell neki egy kis izgalom. – Mondta Kati. – Különben csak itt ülne, olvasna és rajzolna. Tényleg, most hol van?

-          Azt hiszem zuhanyozni ment.

Ennyi most elég volt nekem. Magukra hagytam őket és kisétáltam a csukott ajtón, egészen a folyosó végéig. Az estét az udvaron töltöttem, és a holdat néztem. Szeretem a holdat. Egy kicsit hasonlít rám. Mármint nappal ő is ott van az égen, de senki sem látja a Nap miatt. Viszont amikor leszáll az éj, csak az övé az egész égbolt. A csillagokkal karöltve világítja meg a sötét éjszakát. Lassan előbukkant a Nap, és a Hold eltűnt.
Ma úgy döntöttem, hogy kihagyom a tanórákat. Már számtalanszor végighallgattam az anyagokat, így nem érhet meglepetés. Egész nap kint maradtam az udvaron, az elhagyatottabb részén, hogy ne zavarjanak az emberek. Vidáman nevetgéltem a madarakkal és a mókusokkal. Egészen közel merészkednek hozzám, már-már az egyik kismókus fel is akart mászni a karomra. De szegényke nem tehette, hiszen nem tudott megérinteni…

-          Nem baj, azért én itt vagyok veled! – Bíztattam a kis mókuskát.

Mikor vége lett a tanításnak, és szinte mindenki elment, felsétáltam a koliszobákhoz. Bea és Vera beszélgetve haladtak el mellettem.

-          Linda ma nem jön boltba?

-          Nem, most nem volt kedve. – Válaszolta Vera.

Vajon mit csinálhat? Biztosan olvassa a könyvét. Remélem nem kések le róla! Megfordultam és elkezdtem futni Linda szobája felé. Szerettem efféle emberi dolgokat csinálni. Ilyenkor egy kicsit élőnek éreztem magam. Ilyen volt a lélegzés is. Igazság szerint nem volt rá szükségem, gyakorlatilag csak megszokásból lélegeztem. Jól esett egy kicsit élőnek lenni, legalábbis úgy tenni. Odaértem a szobájához, az ajtó tárva nyitva volt. Lelassítottam, és besétáltam rajta. Linda az ágyán feküdt, és a háziját írta. Leültem a mellette lévő ágyra, és vártam, hogy befejezze. Ekkor valami furcsa dolog történt. Mintha rám nézett volna… Nem, biztosan tévedek. És megint. Hirtelen a hátam mögé néztem, de nem, nem volt senki más a szobában. Ekkor még egyszer rám nézett, és megszólalt.

-          Szia! Segíthetek valamiben? – Szólt csevegő hangon.

Alig hittem a szememnek, a kérdést egyenesen nekem intézte! Nem tudtam, mit csináljak, így magamra mutattam, és kérdőn néztem rá. Erre ő bólogatott. Tehát tényleg tőlem kérdezte… Elkerekedett a szemem, teljesen ledermedtem. A döbbenettől nem tudtam megmozdulni. Ő nem vette le a szemét rólam. Lassan kinyitottam a számat, és megszólaltam.

-          Te… te látsz… engem?

Egy kis zavart láttam az arcán, majd egyenesen a szemembe nézett. Az izgalomtól alig bírtam ülve maradni.

-          Persze, miért ne látnálak?

Teljesen padlót fogtam! Hogyan lehetséges ez? Valódi egyáltalán? Hogyan képes látni és hallani is engem?  És tulajdonképpen miért?...

Kérdések özöne futott át a fejemben. Semmiben sem voltam biztos, csupán abban, hogy létezésem egy új szintre érkezett, hogy innentől kezdve minden más lesz… hogy nem leszek egyedül.