Találkozásom Vilmossal 9.

Már vagy két napja nem láttam Vikit. Annak ellenére, hogy olyan gyorsan otthagytam őt, nem éreztem bűntudatot magamban, kétséget viszont annál inkább. Ugyanis hatalmas próbatétel előtt állok: szembesítenem kell Vikit és Vilmost. 

A tétlenség, ami e két nap alatt lakozott bennem, egyre csak gyengített. Nem volt étvágyam, nem tudtam aludni.A sötét  szobában bámultam a mennyezetet, miközben az őrszellem kemény szavai ismétlődtek meg a gondolataimban.

" Egy hetet kaptok! Figyelni foglak mindkettőtöket! Ha sikerrel jártok, Vilmos örökre békében nyugodhat! De ha nem, örökre eltűnik  és te pedig súlyok kínok között fogod leélni az életed! "

Ezután lassan lehunytam a szemem. Hagytam hogy az álmosság, teljes egészébe ráüljön a szemeire, s végül álomba merítsen.

Másnap reggel ismét előbb felkeltem a kelleténél, - nem mintha eddig nem így alakultak volna a reggeleim, - ugyanis a mai napot szüleim társaságában kell töltenem. Szédültem amikor kikeltem az ágyból, viszont attól a gondolattól hogy ez az utolsó napom arra hogy Vikit és Vilmost szembesítsem, legszívesebben kiugrottam volna az ablakon. 

A reggeli kávé nem bírt felkelteni, inkább csak szomjasabb lettem tőle. Készülődés közben anyumtól megkérdeztem hogy hova is kell mennünk, mire ő egyszerűen rávágta hogy Kecskéscsárdára. Rögtön kisgyermekkori éveimet juttatta eszembe ez a szó. Barátságos légkör, otthonos kis fa házikó és egy csendes tópart, ahol én annyit horgásztam, de sosem fogtam semmit. Nem mintha ez dobott volna valamennyit a kedvemen, de megtudtam hogy ott lesznek Vikiék is, úgyhogy felkészültem mindenre. 

Az út odafele körül-belül egy óra volt. Ezidő alatt akárhányszor lejátszódott a fejemben a beszélgetésem Vikivel, mindig veszekedésbe és értetlenkedésbe torkollott. Úgy éreztem magam, akárcsak egy színházi rendező, akinek nem tetszik a színmű, még 50. alkalommal sem. 

Hatalmas kocsisor állt a kis tó előtt, szinte csak a nádasok legtetején lévő buzogányok széltáncát lehetett látni. Nem gondoltam volna hogy ennyire sokan lesznek kint. Finom harcsa paprikás illata simogatta meg az orrom amikor kiszálltam az autóból, majd apum nagy komái rohantak oda fülig érő szájjal és máris kínálták a reggeli pálinkát. Természetesen elutasítottam, ha már a kávétól is bukfencezni kezdett a gyomrom, nem voltam biztos benne hogy segített volna rajtam a "magyarok vize".

A társaságban nem csalódtam, valóban nagyon jó hangulatúak voltak, szépen berendezték a kis faházat a hétvégére. Odakint hat bográcsban is főzték a finom ebédet, a tópart közelében pedig kisgyerekek játszadoztak, akiknek még a fülük töve is tiszta piszok volt. 

Lesétáltam a tópartra, gondoltam ott megtalálom Vikit. Meg is találtam, de sajnos nem volt egyedül. Gergővel és Rolanddal cseverészett jókedvűen, de hirtelen felbukkanásom elnyomta a szót mindhármójukban. 

 - Sziasztok! - köszöntem nekik halkan.

Viki csak intett, egyedül Roland szájából hallottam normális köszönést. Gergő már távolról bűzlött a pálinkától, de ez korábban a hangvitelén és a mozdulatain is látszott. 

 - Szevasz Krisz, na kijöttél a kórházból? - emelte fel magasba a kezét a fiú, miközben ügyelt arra, hogy a másikból ki ne löttyenjen a pálinka. 

 Nem válaszoltam neki, szinte mindkét fiút levegőként kerültem ki, s megfogtam Viki puha kezét.

 - Beszélni szeretnék veled. - mondtam neki lágy hangon, amire tiltakozás nélkül bólintott, s követett.

Gergő utánunk szólt még valamit, de nem figyeltem rá. Nem mentünk nagyon messzire, csak néhány métert beljebb mentünk a nádasba, amikor határozottan Vikihez fordultam.

 - Először is bocsánatot szeretnék kérni tőled a múltkoriért. - tettem össze a tenyerem. - De amiről beszélnünk kell, az sokkal fontosabb, legalábbis a számomra.

Vikin akkor láttam először, hogy nem nagyon élvezi a társaságom, legszívesebben hátat fordítana nekem, de mégis minden figyelmét nekem szentelte.

 - Mit szeretnél mondani? - kérdezte ugyanolyan halkan, mint ahogyan köszöntem nekik nemrég.

  - Csak arra kérlek, várd meg amíg elmondom, utána azt csinálsz velem amit akarsz. - kérleltem majd utána vettem egy nagy levegőt. - Ismertél egy Vilmos nevű fiút, akivel régebben egy iskolába jártál?

Nem éppen így akartam volna fogalmazni, elég gyengére sikeredett, de már nem volt választásom. Viki azonban természetesnek vélte a kérdésemet és egyetértően bólintott.

 - Igen, persze.

Ez eddig könnyen ment. Most jöhet a neheze.

 - Szerelmes volt beléd, de te nem vetted őt nagyon észre.

Erre azonban felnyitódtak a szemei, s éreztem hogy tekintete már perzselni kezdi a bőrömet.

 - Mégis mire akarsz kilyukadni? - kérdezte tiltakozó hangon, majd csípőre vágott kezekkel hátrált meg attól, hogy ismét megfogjam a kezét.

 - Kérlek hagyd hogy befejezzem! - kérleltem újból, de már türelmetlenül. - Ugyanis ez a Vilmos, aki annak idején szerelmes volt beléd, már nem él.

Ekkor kétségbeesett arccal távolodott el tőlem. Kezeit a szája elé zárta, remegő lábai pedig többször is megakadtak hátrafele menet közben.

 - Krisz, nem tudom hogy miért mondasz nekem ilyeneket, de nem hiszek neked. - csóválta a fejét Viki. - Egyáltalán honnan tudsz te erről?

 - Onnan hogy találkoztam a szellemével! - vágtam rá elég erős hangon, amire Gergő és Roland abban a pillanatban megjelent közöttünk.

 - Miért emeled fel a hangod a barátnőmre? - csattant fel Gergő, aki olyan közel állt hozzám, hogy szinte összeért a homlokunk.

 - Gergő hagyd békén kérlek! - szólt rá remegő hangon Viki.

 - Csend! - intette le Gergő, de üres tekintete ugyanúgy rám szegeződött. - Nem tetszik valami?

 - Ahogy mondod! - biccentettem neki. - Nem tetszik a szagod és a hangviteled haver! 

Erre ő már készült volna megfejelni engem, amit én akaratosan megelőztem egy gyomorba vágással. Sajnos ezzel nem tompítottam rajta, csak még idegesebb lett. Nekem rontott, s ágyúgolyóként zuhantunk be a nádasba. Távolból már hallani lehetett Viki és Roland segélykiáltását, majd pillanatokon belül többen is megjelentek, - köztük a szüleim is - és szétszedtek minket. 

 - Mi történt veled, nem ismerek rád! - rebegte nekem Viki.

Ekkor nem tudom mi történt velem. Kiszabadultam három férfi szorításából, és olyan agresszíven kezdtem kiabálni Vikivel, méghozzá ott mindenki előtt, mint életemben még soha.

 - Vedd tudomásul hogy te pedig egy aljas, szemét gyilkos vagy! Aki nem látja fától az erdőt, de fogalmazhatok úgy is, hogy egy szerelmes fiút sem vagy képes észrevenni! Aki mindenét odaadta volna egyetlen mosolyodért, annyira szeretett téged, de te mocskos módon kiszúrtál vele! Tudni szeretnéd hogy mi történt vele? Olyannyira összetörted a szívét, hogy vonat elé ugrott! Mert egy nagyképű, büdös ringyó bohócot csinált belőle! Neked kellene vonat elé ugranod, megérdemelnéd!!!

Mindenki aki ott állt, szoborrá változott és kimeredt szemekkel néztek rám. Édesanyám közvetlen ott állt mellettem, de még csak szólni sem tudott, annyira meg volt döbbenve hogy így lát engem. 

"Ne haragudj rám kérlek, de ezt ki kellett adnom magamból!"

Tehát mégsem én voltam igazából aki nekirontott Vikinek, hanem Vilmos. Mindvégig bennem volt, s csak várta azt a pillanatot, amikor rajtam keresztül megszólíthassa a lányt. De nagyon rosszul tette. Ugyanis Viki sírva fakadt előttem, és mindenkit faképnél hagyván, elrohant.

Itt ért véget a mi hétvégénk is. A szüleim elnézést kértem a nevemben mindenkitől és hazamentünk. Otthon nem kaptam leszidást, még csak szóba se álltak velem, ami szinte rosszabbul esett. Elszúrtam.

Nem sikerült megbékítenem őket, holnap pedig már lejár az egy hét. Innentől kezdve úgy élem az életem, hogy minden reggel amikor felkelek, boldog leszek, hogy egyáltalán még élek. 

Estefelé már kezdtem lenyugodni. Vilmos örökre eltűnt már mint szellem, hiába szólítgattam, nem jelent meg. Már mindennek vége, így nem volt értelme idegeskedni. Lefeküdtem az ágyamba, és bekapcsoltam a tévét. Édesanyám azonban abban a pillanatban bekopogott hozzám, és rémülten közölte velem hogy Vikit nem találják. Még a szüleivel jött haza délután, de onnantól kezdve senki sem látta. Ijedten ültem fel az ágyra, de addigra anyum már kiment a szobából. Ez miattam van. Azonnal megfordult a fejemben, mi van akkor ha csinál magával valami őrültséget?

Nem tehettem mást, felhívtam Gergőt. Ma rendesen összeverekedtem vele, de senki más nem volt rajta kívül, akire számíthattam volna.

 - Halo. - szólt bele kedvtelenül a telefonba.

 - Szia Gergő, Krisz vagyok.

 - Képzeld, kiírta ezt a telefonom is. - felelte ízléstelenül de nem is vártam tőle szebb modort. - Mit akarsz?

Vettem két nagy levegőt és behunytam a szemem.

 - Viki eltűnt. Félek hogy csinál valami őrültséget magával. 

 Néhány másodperc elteltével ugyanolyan stílusban válaszolt vissza.

 - A te sarad öreg!

 - Segítened kell! - vágtam rá akaratosan. - Egyedül nem tudom megtalálni! Te vagy az egyetlen, akire számíthatok.

Újabb kínos csend közepette hallottam, hogy nehézkesen szuszogni kezd. Reméltem hogy hamar meggondolja magát.

 - Nem érdemled meg Krisz!

A hangja kegyetlenül csengett a fülemben, de nem tudott megtéveszteni.

 - De Viki megérdemli!

 - Legyen hát! - felelte majd utána feljebb emelte a hangját. - Öt perc múlva ott vagyok!

Letettem a telefont és kétségbeesetten néztem a tükörbe. Láttam magamon hogy fontos nekem Viki, de nem voltam biztos abban, hogy meg is tudom őt menteni. Kivettem a szekrényemből a szerencsét hozó foci mezemet, aminek szezonbeli 6 gólt köszönhetek. Meggypiros színe önbizalommal töltött el. Adtam egy csókot a címerre, és felkaptam magamra.

Gergő lefékezett az ablakom alatt, pontosan ide ért ahogy ígérte. Lesiettem  lépcsőn, szerencsére szüleim már aludtak. Az autóba bepillantva láttam, hogy vele volt Roland is. Amikor köszöntem neki, hozzátette hogy nem akar kimaradni ebből, neki is fontos Viki. Bátor mosollyal jutalmaztam, majd Gergőhöz fordulva elnézést kértem tőle a reggeli balhé miatt, amire csak legyintett egyet és közölte velem, hogy ezért ő maga is bűnös volt. 

Amikor elindultunk, észrevettük hogy a város hemzseg a rendőrautóktól. Minden utcából kifordulva, szembetalálkoztunk mindig egy ijesztően villogó rendőrautóval, ami még nagyobb félelmet keltett bennem.

 - Tudod már hogy hol keressük? - kérdezte Gergő.

 - A vasútállomáson. - feleltem határozottan, amire mindketten a homlokukat ráncolták.

 - Miért pont ott? - kérdezte tétlenül Roland.

 - Nagyon rossz érzésem van. - tisztáztam miközben az ajkamat harapdáltam. - Legjobb lesz, ha ott kezdjük!

 - Rendben. - bólintott Gergő, majd kikanyarodva a főutcára, gyorsabb tempóra váltott.

Egyszerre három rendőrautó is jött utánunk. Amikor hátranéztem, kétség támadt fel bennem, mi történik akkor ha megállítanak minket. Gergő azonban nem foglalkozott vele, ugyanolyan gyorsan hajtott. Éppen amikor fordultunk volna le balra a főutcáról, az egyik rendőrautó szándékosan elénk kanyarodott. Megálltunk majd ekkor kiszállt a két magas rendőr és lassú léptekkel közelítettek felénk.

 - Abba a büdös mocskos életbe! - káromkodott Gergő.

 - Mi történt? - kérdezte Roland.

 - Otthon felejtettem a jogsimat! - csapott bele Gergő a műszerfalba, majd elhatározta magát s belelépett a gázpedálba. Az autó abban a pillanatban mint az ágyúgolyó, villámgyorsan elindult. A két rendőr gyorsan bepattant az autóba és fülsüketítő szirénázás közepette vett üldözőbe minket. 

 - Ennek nem lesz jó vége! - csóváltam a fejem s éreztem hogy a gyomrom már a torkomban van. 

 - Ne parázz, lerázzuk őket! - szólt rám Gergő, aki olyan élesen vette be a kanyarokat, hogy hátul Rolanddal nem győztük lefejelni egymást.

Már négy rendőrautó is követett minket. Hiába mentünk gyorsan, már ott is voltak mögöttünk. Az egyiknek sikerült mellénk érnie, majd letekervén az ablakot, ránk kiáltott hogy azonnal álljunk meg. Gergő beintett neki, és lefordult balra. 

Ekkor azonban megcsúsztunk és hatalmas erővel csapódtunk neki az útszéli ház falának. 

 - Menjetek tovább, ne törődjetek velem! - kiabálta Roland, aki homlokát fájlalva szállt ki az autóból és kezdett el rohanni. Két rendőr azonnal szaladt is utána s kisidő múlva el is fogták. De ezzel nekünk sikerült egérutat nyernünk, az állomás pedig innen már csak két utcányira volt. Gergő összeszedte magát, majd erősen beletapodott és már indultunk is tovább. Alig telt el néhány másodperc már két rendőrautó, két oldalról is bekerített minket. Nem tudtunk lefordulni sem jobbra, sem balra. Már odaértünk az állomásra, de még mindig a két autó fogságában voltunk. Egy pillanatra lefékeztek, s ezt Gergő ügyesen kihasználva gyorsabb tempóra váltott és otthagytuk őket. Lassítani azonban már nem volt idő. Az autó nagy erővel ütközött bele egy fába, én pedig előre zuhantam az anyós ülésre. Olyan erősen bevertem a fejem, hogy azt sem tudtam hol vagyok, Gergő nyitotta mellettem az ajtót és lökött kifelé, ugyanis már lehetett is hallani hat rendőr felénk tartó rohanását. 

Kimásztam az autóból, s futni kezdtünk. Ekkor éreztem hogy vérzik a fejem,  vert a vérfolt beterítette a szemem, így még látni is alig láttam. Berohantunk az állomás előterébe, ahol senkit sem láttunk, csak a kasszánál néztek ránk kétségbeesett szemekkel. Gergő intett hogy fussunk tovább, mert ismét a nyakunkba vannak a rendőrök. De mielőtt kiérhettünk volna, Gergő megcsúszott és elesett. Hátrafordultam hozzá, de rám üvöltött hogy menjek tovább. Nem tehettem mást, rohantam ahogy csak a lábaim bírták. 

Kiértem a vágányok elé, ahol egy pillanatra leblokkoltam. Kezeim és lábaim elkezdtek remegni. Viki a második vágánynál állt, pont nekem háttal, centiméterekre a sínektől. Kezeit lassan széttárta és nagy lendületet készült venni magán, amikor a közeledő vonat már csak méterekre volt tőle.

                        Befejező részlet következik