Szorosra húzom magam körül a takarót, és visszaalszom. Még álmomban is az elmúlt idők járnak az eszemben. A nyár, amit együtt töltöttünk csodálatos volt. Kora reggeli éneklés, délelőtti látogatások a nagyszüleimnél, vagy a barátaimnál, mindig nevetve elköltött ebéd, koradélutáni filmnézés, késő délutáni kocogás, és esti meccsnézés.

Ja, persze ez a napirend elég vázlatos volt, és eleinte anyáék nem sejtették, hogy nem csak a kocogás miatt pirultunk, mikor hazaértünk este, és azt sem, hogy a meccs után igazából nem csak azért üldögélünk kint órákat a holdfényben, hogy megbeszéljük ki hogy játszott… egészen addig nem tudták, amíg egyszer a legkisebb húgom le nem buktatott.

Meg voltam lepve, hogy nem fogadták rosszul a dolgot. Sőt, talán még örültek is. Az utolsó héten már annyira bíztak benned, hogy megkértek, hogy kísérj el engem és a nagyobbik húgomat a Baptista kórus kirándulására, ahová apa nem tudott velünk jönni.

Aztán eljött az utolsó nap. Jól színészkedem, rajtad kívül mindenki elhitte, hogy jól fogom bírni a búcsúzást… Egész nap mellettem voltál, és megpróbáltunk minden percet együtt tölteni. Nekem adtad az egyik bebújós pulóvered, hogy rád emlékeztessen, amíg vissza nem jössz. Én egy kis párnát adtam neked, hogy úgy érezd, melletted vagyok éjjel.

Most is a pulóveredben alszom, és édes álmaim vannak. A gyengéd ölelésed még szinte érzem a derekam körül, forró csókjaid nem hűltek még ki az ajkaimon, és még a mennyei illatodra is emlékszem. Összerándulok, mint mindig, amikor úgy érzem, hogy szükségem van rád, még akkor is, ha az érzés csak a tudatalattimban bujkál.

Mintha valaki kinyitná a szobám ajtaját. Ébredezni kezdek, és hallgatózom. Könnyed léptek jönnek a szobán át az ágyamig, majd a gránátvörös és kék baldachint is félrehúzza a látogatóm, és leül az ágy szélére. Hunyorgok, és megfordulok, hogy lássam ki az ilyen későn.

- Aludj tovább, nyugodtan – az ujjaid megérintik az arcomat, majd a hajamba túrnak. Azonnal kipattan az álom a szememből, és felülök, hogy átölelhesselek. Megérkeztél… kicsit féltem apát egyedül elengedni a reptérre érted, de megnyugtatott, hogy egy turista szótárral túlélitek az utat hazafelé. Engem nem engedett el, és most is aludnom kellene, mert, holnap suliba kell mennem.

- Rendesen felöltöztél? Nem fáztál? – megfogom hideg kezeidet, és dörzsölgetni kezdem. Pont úgy nem szereted a telet, mint én, de megnyugtatsz, hogy minden rendben van. Újra a karjaidba zársz…

- Szeretném, ha mindenki a saját ágyában aludna éjjel – apa a szobám ajtajában áll, az ajtófélfának támaszkodik és bámul minket. Mosolyogva nézek rá, aztán lefordítom, hogy mit mondott és elneveted magad.

- Elkísérlek reggel – suttogod, majd puszit nyomsz a homlokomra. Felállsz, visszahúzod a baldachint és hallom, hogy becsukódik az ajtó. Éberen hallgatózom, figyelek minden mocorgást az első emeleten. Hallom, hogy apa töri az angolt, megmutatja a szobádat, amit már nyáron úgyis megjegyeztél, és mondja, hogy megfürödhetsz, ha szeretnél. Elég bizarr a kiejtése, de tudom, hogy majd kiugrassz a bőrödből, amiért megérted őt.

Apa léptei alatt nyikorog az öreg falépcső, ahogy lemegy a földszintre. Felülök, és kihúzom a baldachint, aztán leteszem a lábaimat a padlóra. Várok. Hallom, hogy csordogál a fürdőszobában a víz; egyszer benedvesíted magad, aztán tusfürdő, majd lemosod. Felállok, és hangtalanul libbenek át a szobán, majd ki az ajtómon.

Az én lépteim alatt nem nyikorognak a lépcsőfokok, miközben a tetőtérből lesettenkedem az első emeletre. Megállok a fürdőszoba ajtóban, és várom, hogy kinyisd. Megtorpansz, amikor meglátsz, hiszen a padlót bámulva először csak a lábam pillantod meg. Megkönnyebbülten sóhajtasz, mire én a szám elé kapom a mutatóujjam, jelezve, hogy ha felébreszted a húgaimat, biztos mindketten büntetésben leszünk.

A vendégszobában megágyazok neked, amíg te szépen kipakolod a bőröndöd és elrakod a ruháidat a szekrénybe. Leülök az ágy szélére és várom, hogy végezz. Türelmes vagy, vagy csak engem hergelsz? Beteszed az utolsó nadrágodat is, aztán becsukod a szekrényajtót és mosolyogva neki dőlsz.

- Mennyi esélye van annak, hogy nem buksz le, ha itt maradsz? – kérdezed. Huncut mosolyra húzódik a szád, amikor megvonom a vállam, de elvigyorodom. Valahogy sejtem, hogy mi jön ez után. – Csak hülyéskedem! Sipirc, aludni! – bólintasz a fejeddel az ajtó felé. Nem tévedtem…

Felállok, de mielőtt visszamennék a szobámba, átölellek. Közelebb húzol magadhoz, és puszit nyomsz a nyakamra, aztán az arcomra, majd az ajkaid megtalálják az én ajkaimat, és egy hosszú percig csak csókolsz… három hónap nélkülözést lenne ésszerű bepótolnunk, de visszafogod magad. Érzem, hogy meg-megremegsz.

Gyengéden húzódok el, tudom, hogy nem szabad tovább feszítenem a húrt. Még egyszer jó szorosan magamhoz ölellek, beszívom az illatod, aztán elengedlek, és becsukom magam után az ajtót. Ennek így kell lennie. Keresztényien kell viselkednünk; ezt te mondtad, és nem fogom elfelejteni soha.

Visszabújok az ágyamba, és magam köré csavarom a takaróm. Sóhajtok, majd az ajkaimat rágcsálva visszaalszom.