Érdekes, sokakat hosszú, bővebb megnyilatkozásra késztető vélemény született tegnap, amiről természetesen én sem szeretnék lemaradni, ha másért nem is, hogy jártassam a szám. Mert abban vérprofi vagyok. Igyekszem szép sorban haladni, az összeszedettség látszatát keltve, mert látszatkeltésben is vérprofi vagyok, és hogy még mi mindenben, azt sokáig sorolhatnám, de nem óhajtok eltérni a mindannyiunk számára létfontosságú tárgytól.

  Valóban, az utóbbi időben a versek átvették az uralmat a bejegyzésekben, ez tagadhatatlan tény. Eleinte én is inkább prózákat firkálgattam, aztán valami csendes őrület lett úrrá rajtam, és ezt még azzal is tetéztem, hogy sorokba szedtem az ebben az állapotban előtörő gondolataimat, rímeket biggyesztve a végükre. Vers, versszerűség, egyszerűen élvezem. Jobban, mint bármit eddig.

Amikor prózát írok, figyelnem kell, ne kalandozzak nagyon messzire, meglegyen Ariadné fonala, amin aztán visszatalálok abból a különös labirintusból, ahová képzeletem hajt. Nehéz prózát írni.

A vers lebegősebb, levegősebb, könnyedebb, nyugodtan tévelyeghetek, különösebb következmények nélkül. Mégis… nehéz verset írni. Ott bizony magunkat kell adni, féltve óvott, dédelgetett lelkünket adjuk az olvasó kezébe, tegyen vele, amit akar. Össze is törheti, de meg is simíthatja. Azt hiszem, akik verseket írnak, azok simításra vágynak, vagy egyszerűen csak megkönnyebbülésre, vagy még egyszerűbben csak tudnak.

A próza inkább tényközlés, illetve fantáziálás, de a lélek védve van, már ha nem önéletrajzi témájú, vagy tudomisén, milyen kategóriák vannak, pedig László olyan szépen összeszedte, de már elfelejtettem. Ja, ez is a prózaírás egyik nehézsége: emlékezni kell! Mit is akartam írni? Hogy is akartam levezetni a dolgokat? Közben úgy tűnik, sajnálatos módon mégsem sikerül sorban haladnom, visszakapdosok, ez nálam betegség, már beletörődtem, bár orvos még nem diagnosztizálta, de én hűséges hipochonderként elhiszem magamnak.

Mivel virtuális papírom felénél tartok és megfogadtam, hogy egy oldalnál többet nem töltök meg a hülyeségeimmel, így áttérek másik fontos témánkra, függetlenül attól, hogy semmi érdemlegeset nem sikerült kihoznom az előbbiből.

  Véleménye mindenkinek van, sőt, legyen is, sőt, tárja is elénk, és így tovább. Attól, hogy időnként összevitatkozunk ( én viszonylag gyakran ), még nincs baj, illetve kifejezetten attól érdekes bármi is! Nincs mindig mindenkinek igaza ( nekem viszonylag ritkán, de a világért sem vagyok hajlandó bevallani, ez tulajdonképpen a vitatkozás iránti olthatatlan vágyamból fakad ), de emiatt él az oldal. Tény és való, hogy a rendszeresen járó emberkékből nincs túl sok, egy-két kezemen meg tudom számolni, ám mindenki véleménye ugyanolyan súllyal esik latba, erre néha én is rájövök, amikor azt gondolom, megmondtam az űberelhetetlen tutit, aztán valaki válaszul tényleg megmondja. Konkrét esetet nem említenék, elég sok van belőle, különben is, minek hánytorgassuk a múltat, nem igaz?

  Nagyon fontos, hogy ha változnak is dolgok, azok jó irányba mozduljanak, tehát ami eddig jó volt, az ne változzon, ami esetleg gond, az változzon ( ez tisztára olyan volt, mintha maga Lao-ce mondta volna, fel is jegyzem magamnak, no meg az utókornak, mint az év aranyköpését ), a lényeg, hogy ne menjen senki sehová, üljetek le szépen és maradjatok velem! Véleménnyel, verssel, prózával, akármivel, akárhogyan, de én már két éve itt vagyok, és bizony sokakat megszerettem, minden hiányozna, vélemény, vers, próza, akármi, akárhogy.

Sajnos nem tudok túl szépen és érthetően fogalmazni, meg valamilyen különös okból kifolyólag el is szomorodtam. Azt hiszem, csak ennyit akartam, illetve ennyit tudtam. Betelt a lapom és a fonalam is elvesztettem, előjött a klausztrofóbiám itt a labirintusban, még jó, hogy legalább a nap süt fentről.

Remélem, a Minótaurosz már megdöglött.