A visszaút rövidebbnek tűnt, szinte pillanatok alatt elértünk a kunyhóhoz, ami előtt egy kisebb sereg ember gyülekezett.  Na jó, talán egy tucat, de ebben a környezetben, az elmúlt napok szinte embertelen nyugalma után nekem egy egész seregnek tűnt.

- Hát itt meg mi folyik? – kérdeztem tűnődve, az aprócska tömeget kémlelve.

- Ma lesz a mulatság. Ilyenkor a király biztosítja a gyümölcsöt és a húst azoknak a gazdának akik elvállalták,  hogy elkészítik az élelmet az estére.

Nem kerülte el a figyelmemet, hogy mialatt Will nekem magyarázta hogyan s mint vannak a dolgok, egy pillanatra sem vette le a tekintetét egy szőke hajú lányról, aki a kunyhó előtt ácsorgott, feltételeztem, hogy az édesanyjával. Egyszerű leányzónak tűnt, kedves piros pozsgás arccal, csillogó szemekkel.

Mikor a kunyhó elé értünk mindenki barátságosan köszönt mindenkinek, a Katei nevű furcsa lány – vagy inkább a furcsa, Katei nevet viselő lány - pedig be lett mutatva kereken tíz embernek. Szégyen, nem szégyen csak a szőke Claire nevét tudtam megjegyezni, ugyanis a többieké olyan múltszázadiasan csengett.

-   Katei biztosan segít – ajánlott fel Marcus segítőkészen, valamire. A nevek körül forgó gondolataim teljesen elzártak a külvilágtól, fogalmam sem volt arról, hogy miről van szó, ezért hát bájosan mosolyogtam és bólogattam reménykedve, hogy nem rángattak bele semmi undorító dologba.

-   Az remek lesz – köszönte meg Claire izgatottan, majd megragadta a kezemet és már húzott is magával. Legalább a barátkozással nem volt gond.

-   Hova is megyünk? – kérdeztem megszeppenve. Kellett pár pillanat, hogy repdeső gondolataimtól elszakadva újra a földön járjak, de végül sikerült magam közvetlen, csevegős stílusra kapcsolni.

-   A királyi udvarba almát szedni, azután pedig segítesz nekem lepényt sütni. – Clairenek kellemes, magas hangja volt. Az én világomban egész biztosan pop énekesnő vált volna belőle. Már amennyiben tud énekelni. Egész biztosra vettem, hogy tud. Ahogy lepényt sütni is. Amit én nem!

-   Claire, be kell vallanom valamit.

Claire megtorpant. Kerek arcának vonásai megkeményedtek, barna szemében félelem csillant, úgy nézett rám mint egy halálos bűnt elkövetni készülő jó barátra, akit már a világ mindenség összes hatalma sem tud megmenteni.

-   Én még soha nem sütöttem lepényt – böktem ki gyorsan látván zavartságát.

Claire hangosan felnevetett én pedig fellélegeztem.

-   Már azt hittem, valami szörnyű dolgot akarsz bevallani – hahotázott.

-   Szörnyű dolgot? – ráncoltam a homlokomat értetlenkedve. Az itteni emberek valahogy máshogyan működtek, mint mi.

-   Igen – bólintott Claire, majd tovább indult a kastélyt szegélyező fal mellett. - Tudod, hogy boszorkány vagy, vagy fekete mágiával kereskedsz, vagy valami ehhez hasonló megvetendő dolog.

-   Ilyenekről szó sincs – ráztam a fejem mosolyogva, azon töprengve, hogy vajon mit szólna szegény kis szöszi, ha töredelmesen bevallanám neki, hogy nem evilági vagyok. Vagy valami ehhez hasonló. Akkor aztán tényleg nem menthetett volna meg a világmindenség összes nagyhatalma sem.

-   Itt is vagyunk.

Egy vasrácsos kapu előtt fékeztünk le, amit Claire a kötényének zsebéből előhalászott ódon kulccsal nyitott ki. A kapu könnyedén adta magát, mi pedig beléptünk a mögötte elterülő hatalmas, gyümölcsös területére. Alma, körte, szilva és még vagy egy tucat számomra ismeretlen gyümölcs lógott a zöldellő fák ágairól. Nem győztem kapkodni a fejemet.

Claire – miután jót nevetett tudatlanságomon - nagylelkűen felvilágosított, hogy az általam almának ismert pirosalma a Királynők gyümölcse, azt önmagában esszük. A zöldalma az zöldalma, de abból pálinka készül. Az almás lepénybe a sárga színű gyümölcs kerül, amit nem szabad összetévesztenem a kerekkörtével, ami ugyanolyan színű, csak épp barna pettyes.

Ezen instrukciókat eltárolva vetettem bele magam az almaszüretbe. Úgy fél órával később még öt lány csatlakozott hozzánk, majd nem sokkal később jöttek a jól megtermett férfiak, hogy megkezdjék a gyümölcsök elszállítását Claire anyukájának konyhájára. Az almával telt kosaraink pillanatok alatt a lóvontatású szekerekre kerültek és már ott sem voltak.

Claire-ék szüleié volt az egyik főtéri kocsma. Hogy odajussunk át kellett vágnunk a város egy részén, amit nem bántam, Willell ugyanis csak átsuhantunk rajta, nem volt időm körülnézni és izgatottságomat csak fokozta, hogy az elmúlt napok nyugalma után – bár valaki a fél karját oda adta volna, hogy megkaparintsa a számomra osztott nyugalmat -, nekem nyüzsgésre volt szükségem. Tömegre, tömegre és tömegre.

A Nap birodalmának városát mintha a történelem könyvemből varázsolták volna elő. Cégérek lógtak mindenfelé, szűk sikátorszerű utcák vezettek vagy egy tucat irányba. A talpunk alatt csak a puszta föld terült el, az is göröngyösen.

Claire a Kommer’s nevezetű épület felé vezetett, ami a maroknyi emeletes épület egyike volt, s addigi megfigyeléseim alapján a legnagyobb a városban.

- Alul a kocsma, hátul a konyha, fent pedig a lakásunk – magyarázta lelkesen szöszi, miközben átvezetett a kocsmán, hogy elindulhassunk felfele a lépcsőn. – Adok neked másik ruhát, kár lenne a tiedet összepiszkítani.

Nagyra értékeltem ezt az aprócskának tűnő gesztust, főleg mert a ruha nem az enyém volt, tényleg nem akartam, hogy bármi baja essen.

Clairtől sikerült kikönyörögnöm, hogy egy „csak” térdig érő szoknyát varázsoljon nekem elő. A hosszú szoknyában esetlennek éreztem magam, nem voltam hozzászokva az effajta nőies dolgokhoz. Otthon a farmer és farmer korszakomat éltem már jó öt éve, szoknya pedig tíz éves korom óta nem volt rajtam. Nem mintha bajom lett volna vele, csak épp nem éreztem szükségét a szoknya okozta kellemetlenségek elszenvedésének. Vigyázz hogyan ülsz, mert összegyűrődik! Ne, az túl rövid, kilátszik a feneked! Hát nekem erre nem volt szükségem.

Miután Claire megigazította rajtam azt a nyavalyás szoknyát – az ő szavajárásával élve, azért hogy tisztességesen álljon – lesuhantunk a lépcsőn, majd egy lengőajtón áthaladva beléptünk a konyhába.

Nem tudom mire számítottam, de arra amit ott láttam egész biztosan nem. A konyha nem sokban különbözött egy egyszerű, én világombeli konyhától. A helyiség jobb oldalán két hatalmas, leginkább pizzasütőre emlékeztető kemenceszerűség állt. Éppen akkor gyújtották be őket. A bal oldalt széltében – hosszában polcok fedték, amelyek rézedények alatt roskadoztak. Középen hatalmas pult terült el, amit tíz asszon állt körül. A lisztet felismertem a tenyerükön és az asztalon, így nem volt nehéz kitalálni, hogy ők gyúrják a tésztát. A hajuk rendezett kontyba volt foga a tarkójukon, s mindegyikük egyszerű, fehér kötényt viselt a ruhája felett, ahogy Calire és én is. A kezek gyorsan mozogtak, látszott rajtuk, hogy nem először foglalatoskodnak effélével.

Clairet és engem septibe a sarokba zavartak almát pucolni. Mikor Claire édesanyja – akinek azóta sem tudtam megjegyezni a nevét – ránkosztotta a feladatot, a szöszi arcán egy halvány mosoly jelent meg. Feltételeztem a lepénysütés neki már piti kis feladat, csak azért kárhoztatták almapucolásra, hogy ne érezzem magam rosszul, amiért lepény téren nem bíznak bennem. Ezt persze jól tették. Lepényt sütni nem tudtam, ellenben az almahámozásban verhetetlen voltam. Szépen, vékonyan, gyorsan. Még Claire szemei is fennakadtak, amikor a saját kupacáról átpillantott az enyémre.

A tűz begyújtása után a konyha pillanatok alatt földi pokollá változott, legalábbis a hőmérsékletet tekintve. Ezen kívül semmi pokoli nem történt. Gyúrtak, reszeltek, sütöttek, a kész termékeket pedig egy számomra ismeretlen helyre szállították. Közben szorgosan hámoztam, örültem, hogy nem vagyok mihaszna betolakodó ebben a remek közösségben. Jó érzés volt egy ilyen profi társaság keze alá dolgozni. Ugyanis ezek az asszonyok profik voltak a javából. Amint meghámoztam egy almát már vitték is felvágni, majd reszelni. Bámulatos volt. 

-   Ebéd! – csendült fel egy öblös női hang az ajtó túloldaláról.

Ebéd. A kinyilatkoztatás hatására gyomrom erőteljes morgásba kezdett, szegény jajveszékelését addig észre sem vettem. Elképzelni sem tudtam hány óra lehet, de igazából nem is számított.

A kocsma pillanatok alatt megtelt az éhező munkásokkal, akik egész délelőtt – sőt, a gyomrom korgásából ítélve egész délelőtt, és még a fél délutánon – a mulatság létrejövetelén fáradoztak.

Clairerel egy félreeső asztalnál fogaltunk helyet, ahonnan épp a bejárati ajtóra láttunk. Nem sokkal később Markus és Will is befutott. Utóbbi odaintegetett nekünk, mire én vidáman visszaintettem, ellenben Claire-rel, aki úgy hajtotta le a fejét, mintha elszégyellte volna magát. De engem nem tudott becsapni. Hiába pettyezték arcát jótékony szeplők kiszúrtam, hogy elpirult, ez pedig ékes bizonyítéka volt azon felfedezésemnek, hogy Claire és Will szimpatizálnak egymással. Így elgondolva igazán jól mutattak együtt. Will karamell színű szeme és Claire gesztenye barna írisze igazán jól harmonizált egymással, legalábbis eltévelyedett képzelgésemben, amelyből egy magas, széles vállú fiatalember szakított ki, amikor véletlenül úgy fejbe talált verni, hogy egyszerre a csillagos ég ereszkedett a világra, kicsin múlt, hogy nem szédültem le a székről.

-   Óh, ne haragudj – ragadta meg a vállam, majd a fejemet kezdte simogatni. Azt, hogy ezt vizsgálgatás céljából, vagy hibájának véka alá rejtésének érdekében tette nem tudom, de az biztos, hogy jól esett és némiképp elterelte a figyelmemet a lüktető fájdalomról és a kocsmában táncoló fekete kis foltokról.

-   Tessék borogatás. – Claire popp hangját még a csillagos ég jelenlétében is kellemesen barátságosnak éreztem, a fejemre kerülő hideg textil pedig lassan, de biztosan elűzte a sziporkázó foltokat.

-   Nagyon sajnálom – szabadkozott a fiú, aki közben helyet foglalt a mellettem álló széken, kiszorítva Clairet, aki ezáltal elém került, s így volt lehetőségem elkapni sokat mondó pillantását, amit őszintén megvallva nem tudtam mire vélni.

-   Mindig is tudtam, kedves bátyám, hogy kétbalkezes vagy, de ez a húzásod minden eddigit felülmúl.

-   A bátyád? – sandítottam át Claireről a magas srácra, aki mintha Claire lett volna férfi kiadásban.

-   Az ikertestvérem, Dorián.

Így már minden világos volt.

-   Szia – köszönt rám Claire, fiúban. Valahogy ezen a gondolaton nehezen tudtam túltenni magam, bár nagyban megkönnyítette a dolgomat Dorián egyszerű csengésű neve és piszokul jóképű arca.

-   Dorián biztosan felkér majd táncolni az este, hogy ezen tettével kiengeszteljen, amiért majdnem a halálodat okozta.

Claire kisasszony remekül keverte a lapokat. A nyakamat rátettem volna, hogy azért akar a bátyjára sózni, hogy ne legyek láb alatt, amikor Willel enyeleg. Nem volt kifogásom az ötlet ellen.

-   Köszönöm Clairin, te mindig tudod, hogy mivel lehet megoldani egy vészterhes helyzetet - mosolygott Dorián a húgára olyan elbűvölően, hogy majdnem megfeledkeztem arról, hogy milyen néven is szólította. De csak majdnem.

-   Clairin? – fordultam vissza a szöszi lány felé. – Miért nem szóltál, hogy félre értettem a neved?

-   Tetszik a Claire, nincs ellene semmi kifogásom.

Clairin olyan elbűvölően mosolygott, hogy kétségem sem volt afelől, hogy tényleg tetszik-e neki a név, amit véletlenül ráragasztottam.  Úgy tűnik abban a világban én játszottam a nyelvújító szereppét.

-   Katei! – Markus mély hangja az ajtó felől úszott felém és láss csodát, ott is volt. Összeszűkölt szemmel méregette a fejemen nyugvó kezet, láttam rajta, hogy keresi a megfelelő szavakat.

-   Csak egy kis baleset! – Kiabálnom kellett, hogy hallja amit mondok.

-   Látom jó kezekben vagy. – Ezt már Will mondta, aki olyan hirtelen termett előttem, hogy meglepődni sem volt időm, viszont azt meg tudtam állapítani, hogy nem kevés él volt abban a pár szóban. – Mi indulunk haza, még van egy kis dolgunk a mulatság előtt. Itt maradsz…

-   Még szép, hogy marad – szakította félbe Claire jókedvűen. – Főleg, hogy a fivérem rendesen fejbe találta, jobb lenne ha lepihenne, nem pedig sétálgatna.

Nem szóltam, csak beleegyezően bólintottam. A fejem még tényleg fájt a halántékomat ért ütéstől. Sok mindent odaadtam volna egy jó erős fájdalomcsillapítóért, aminek létezésében még csak nem is reménykedtem, így jobb híján maradt az ágy.

-   Akkor este találkozunk – bökte oda Will foghegyről, majd megpördült és kiviharzott a kocsmából.