Álmatlanul bámulom a plafont. Már mindenki alszik rajtam kívül a nyaralóban, de én képtelen vagyok lehunyni a szemem, annak ellenére sem, hogy egész nap a hegyekben voltam a családommal. Az agyam fogaskerekei nem akarnak leállni, gőzerővel dolgoznak azon, hogy minél pocsékabb éjszakám legyen.

Miután a haverod betoppant, és közölte, hogy amúgy tudta, hogy együtt vagyunk, csak vicces akart lenni, nem voltunk kettesben egyszer sem. Vagy a szüleim figyeltek téged, vagy a haverjaid engem. Anya és apa viszonylag jól fogadta, hogy egy fekete bandával járok a városba délutánonként. Még veled sem volt bajuk… sőt, miután bemutatkoztál nekik és meséltél magadról, egészen megkedveltek.

Reggel hazarepülünk… ez jár a fejemben, és a szívembe valami őrületes fájdalom nyilall. Mintha megvágtak volna, és véreznék. Tartod magad az ígérethez, és már nem is erőltetem, hogy meggondold magad. Azzal vigasztalom magam, hogy csak egy évet kell várnom… egy év, úgy, hogy több mint kétezer kilométer választ el minket! A párnámba fúrom az arcom, de nem tudok sírni sem.

Hallgatom a tücsökzenét, és beszívom az akácillatot, ami odakintről árad. Imádom… elbódít. Elálmosodom. Behunyom a szemem, és végigjátszok minden jelenetet a fejemben, ami velünk történt ez alatt a két hét alatt.

Már félálomban vagyok, amikor motoszkálást hallok odakintről. Mintha valami, vagy valaki megpróbálna felmászni az első emeleti teraszra, a szobámhoz. Azonnal kipattan az álom a szememből, de a pániktól meg sem bírok mukkanni. Csak bámulom a teraszajtót, amin elfelejtettem lehúzni a rolót.

A nyurga alak átmászik a korláton, és kifújja magát. Csak az árnyékát látom a gyér holdfényben, de valahogy ismerős. Nyugalom tölt el, pedig még csak a tudatalattim sejti, hogy ki a látogatóm. Aztán az árny az ajtóhoz lép és bekukucskál.

Lerúgom a takaróm, és odalibbenek eléd. Megijesztelek, lépsz egyet hátra, és megbotlasz a saját lábadban. Nevetek rajtad, halkan, de te hallod, és csendre intesz. Kinyitom az ajtót, vigyázva, nehogy nyikorogjon, és beengedlek.

- Ha a szüleim rájönnek, hogy itt vagy, kinyírnak – suttogom a füledbe, miközben olyan szorosan ölelsz, hogy alig kapok levegőt. Hallgatom a szívverésed, és közben azt is, hogy nincs-e mozgolódás a földszinten, ahol anya és apa alszik.

- Nem fognak rájönni – rám mosolyogsz, aztán lerúgod a cipőd, és magad után húzol az ágyba. A szívem dolgozik, mint egy gőzkalapács, de a tiéd is, úgyhogy visszavigyorgom rád, amikor a mellkasomra teszed a kezed. – Nehogy szívrohamot kapj itt nekem!

Hozzád bújok, és behunyom a szemem. Szívroham? Hogy lemaradjak ezekről a csodás pillanatokról? Ki van zárva. Érezve a bőröd édes illatát, és hallva a szíved dobogását biztonságérzet tölt el. Elbóbiskolok, pedig igazán ébren akarok maradni.

Amikor legközelebb magamhoz térek, az éjjeli szekrényen hajnali négyet mutat az óra. Hason fekszem, félig lerúgtam magamról a takarót. Észreveszed, hogy ébredezem, és feltápászkodsz. Négykézláb fölém mászol, és mielőtt reagálni tudnék, egy csókot nyomsz a vállamra… aztán a másikra is.

Megfordulok, a szemeidbe nézek. Boldog vagy. Tisztán látszik rajtad. Megcsókolod a kulcscsontom, és hátra hajtom a fejem, hogy a nyakamhoz, is hozzáférj. Nem hezitálsz, és összeborzongok az ajkaid minden egyes érintésétől. Aztán újra találkozik a tekintetünk.

- Nagyon fogsz hiányozni – suttogod, és puszit nyomsz az orromra. – Ugye, tudod, hogy csak nagyon nehezen fogom kibírni ezt az évet?

- Tudom – mosolygom. – Én is. És hiányozni fog ez… - kicsit talán elpirulok, de azért adok egy puszit neked. Amikor visszadőlök, utánam hajolsz, és az ajkaid közel az én ajkaimhoz, megérintik a bőrömet.

- Jövőre majd több lesz köztünk ennél – még egy utolsó puszit nyomsz a homlokomra. – Mennem kell. A szüleid hamarosan felébrednek.

- Ne menj! – olyan kétségbeesetten csimpaszkodom beléd, kénytelen vagy magad után húzni, miközben kimászol az ágyamból.

- Édesem, muszáj! Ha a szüleid felébrednek, és rájönnek, hogy itt vagyok, kinyírnak!

- Hé, ez az én szövegem! – elengedlek és csípőre teszem a kezem. Elvigyorodsz, aztán megölelsz.

- Legyél türelmes, oké? Én is az leszek. Aztán majd összehozzuk valahogy! – fáj, hogy milyen gyorsan mész el. Kilépsz a teraszajtón, és már mászol is lefelé… mint Rómeó és Júlia, csak egy kicsit enyhébb változatban.

- Szeretlek! – suttogod még odalent, engem nézve.

- Én is! Vigyázz magadra! – kontrázom. Integetsz, aztán eltűnsz a kertben, a fák között… egy év… türelmesen?