Találkozásom Vilmossal 7.

 A kora reggeli napfény simogatására ébredtem. Az ablakomon bevilágított, s nagyívben sütött rá az arcomra. Kinyitottam a szemem és kábultan kerestem az órát. Még csak reggel 7 óra volt, mégis úgy éreztem, mintha egy évszakot aludtam volna át. Az ágyam szélére pillantottam, ahol a két mankó támasztotta egymást. Azonnal elment a kedvem a felkeléstől. 

Erőt vettem magamon, és kibújtam az ágyból. Amikor lelöktem magamról a takarót, s beleléptem a papucsomba, váratlanul mintha valami kibújt volna belőlem. Szúrós fájdalmat éreztem a mellkasamban, amitől elveszítettem az egyensúlyomat és visszazuhantam az ágyba. Azonnal szitkozódni akartam, de amikor észrevettem hogy Vilmos lebeg fent a plafonon, még a szavam is elakadt.

 - Ne haragudj, nem akartam hogy így végződjön. - suttogta a szellemfiú, feltűnően csalódott arcképpel.

Felbukkanását nem tudtam hogy meglepetésnek vagy rossz előjelzésnek vegyem. Napok óta nem láttam, de mintha nem is lenne boldog hogy lát engem.

 - Mégis mi végződött így? Mégis hol voltál eddig? - értetlenkedtem, majd próbáltam volna felállni, de ő leintett engem.

 - Még ne állj fel! - kérlelte óvatosan.

Nem fogadtam szót neki. Akaratosan felálltam, és abban a pillanatban úgy éreztem, hogy csoda történt velem. Mindkét lábamba visszatért az erő. Olyan egyenesen álltam, amilyen egyenesen még életemben nem tudtam.

 - Mi ez? - kiáltottam fel. - Hiszen én nekem...

 - Porcleválásod és bokatörésed volt, igen. - bólogatott Vilmos, miközben az ajtó felé tekintgetett. - Kérlek nyugodj meg, nem akarom hogy a szüleid meglássanak. Én gyógyítottalak meg, azért nem mutatkoztam napokig, mert benned voltam.

Azt hittem Vilmos csak hazudni akar, mert úgy nézett ki, mint aki szívesen végezte dolgát. Látszólag remegett, mintha egy nagy leszidásra számítana.

 - Meggyógyítottál engem? - kérdeztem dadogva, amire csak egy bólintást kaptam válaszul.

 - Tudom hogy találkoztál vele. - sóhajtozta nehézkesen, majd rátért a részletekre. - Dórián az őrszellemem, azóta keresett engem, amióta találkoztam veled. Nem szabadott volna, de tudnod kell hogy találkozásunk nem volt véletlen.

Ekkor megállt és várta reakciómat. Nem nagyon tudtam értelmezni szavait, részben mert reggel volt, részben pedig úgy remegett a hangja, mintha szótagolta volna minden szavát.

 - Tehát te akartál velem találkozni? - tettem fel a következő kérdést.

 - Pontosan. - bólintott, miközben nyugtalanul libbent az egyik falról a másikra. - Minden szellem, a halála után, segítséget kérhet egy halandótól. A kiválasztás általában az őrszellem dolga, de én téged akartalak.

Továbbra is szótlan maradtam és hagytam hogy a szavak, alaposan beékelődjenek a fejembe, így később tudhatom rájuk a megfelelő választ.

 - Krisz, te vagy az egyetlen reményem. - tette össze a tenyereit Vilmos.

 Végtére is kiállt mellettem amikor az exemmel veszekedtem, megmentette a barátom életét, természetes hogy tartozom neki. Barátságosan rámosolyogtam, amitől megkönnyebbült de nem teljesen. 

 - Valamit azonban el kell mondanom neked.

A hangja továbbra is reszketett, s ezt a reszketést rám is átragasztotta.

 - Mi történt, Vilmos?

A szellemfiú nagyon nehezen akarta elkezdeni, már majdnem rá kellett szólnom, amikor végre erőt vett magán.

 - Meséltem neked a halálomról, hogy egy lány miatt végeztem magammal. Az a lány...

Megcsörrent a telefonom. A hangos csengőhangra Vilmos pillanatok alatt felszívódott a szobám falaiban, mégcsak alkalmam sem volt látni. Felvettem a telefonom, amibe egy kedves hang szólt bele.

 - Szia, Krisztián! 

Viki hangját hallottam. A kedves és barátságos hang szinte a lelkemig hatolt.

 - Szia, Viki. - köszöntem neki vissza. 

 - Hogy érzed magad? - kérdezte ismét, amiben éreztem egy csöppnyi törődést.

 - Jól vagyok már, köszönöm. - feleltem boldogan, nézegetvén makk egészséges lábaim.

 - Akkor jó. - felelte vissza nyugodt hangon.

Éreztem hogy vágyom arra hogy láthassam. Nem igazán értem hogy mi zajlott le bennem, de mintha parancsot adtam volna ki, olyan erővel kiáltottam bele a telefonba.

 - Van kedved találkozni ma?

Sokára szólt bele a telefonba, amiből azt szűrtem le, hogy megijesztettem.

 - De hát a lábaid betegek. - dadogta félénken.

 - Ugyan, nem árt nekik a mozgás. - legyintettem könnyelműen. - Öt perc és ottvagyok a házatok előtt.

Sikerült megegyeznem vele. Öt percet mondtam, de állítom hogy már két perc alatt elhagytam a házat. Útközben jutott eszembe hogy Vilmos nagyon fontos dolgot készült volna közölni velem, én pedig otthagytam. Majd este beszélek vele, most Viki fontosabb.

Nagyon szép kertes házban laktak. Amikor odaértem, becsöngettem s legnagyobb szerencsémre ő nyitotta ki az ablakot. Kihajolt hozzám, ápolt hosszú haja pedig boldog táncolt járt, a kellemes nyári szellőre.

 - Megyek nemsoká öt perc, várj meg. - kérlelte boldogan.

Én vártam rá. Ha kell, akár egy egész hetet itt állok a háza előtt. 

Ez a nap, nem az öt percé volt, ugyanis mindenki megszegte. Viki alig három perc alatt kicsinosította magát - de hova már nem értem - és odalépvén hozzám, mintha várta volna hogy megdícsérjem.

 - Csinos vagy. - jegyeztem meg határozottan.

Szerényen elmosolyintotta magát. Ragyogó szemeinek szépségével nem tudtam betelni. 

Volt nála egy kosár is, mivel édesanyja megkérte hogy akkor már szaladjunk el a piacra is, levesbe való zöldségekért. Útközben önfeledten szórakoztattam, amit jókedvű nevetéssel hálált meg. Mindenből ami eszembe jutott, vagy amit megláttam az utcán, kiparodizáltam neki. Már a végén úgy kért meg hogy beszéljünk komoly dolgokról, mert már megfájdult a hasa. De amikor komoly arcképet vágtam, ő még azon is nevetett. 

A piacon nagyon sokan voltak, csak úgy hemzsegtek az emberek. Vigyázva segítettem Vikit előre, miközben oroszlán tekintetemet szegeztem azokra, akik véletlenül Vikire néztek. 

Fogalmam sem volt róla hogy miért is kellett a piacra mennünk, sőt arról sem hogy mit vettünk, mert minden gondolatommal Vikire koncentráltam. Métereket szaladtam előre hogy kinyithassam előtte az ajtót, a kasszánál  erőszakosan vettem ki a kezeiből a szatyrokat, melyeket ő szemmel láthatólag furcsált, de mindig mosoly húzódott az ajkára.

Visszaérve hozzájuk, a szülei örömmel fogadtak engem. Édesapja egy másik városban erőnléti foci edző, édesanyja pedig könyvelő volt. Megkínáltam reggelivel, amit nem akartam elutasítani de őszintén szólva, nem volt étvágyam. Az igaz hogy korgó gyomorral mentem el otthonról, de félreértés ne essék, ma kizárólag Vikire voltam éhes.

A könnyű kis reggeli után, felmentünk a szobájába. El sem tudtam mondani, mennyire jól éreztem magam Vikiéknél, mintha otthon lettem volna. A szobája tele volt csupa vámpír fiús plakátokkal, amik állítólag most hódítanak a fiatal lányok körében. Gondolkodás nélkül kiparodizáltam Vikinek, hogy a plakáton modellt álló vámpír fiúnak még mindig ketchup-os a szája, egy mohón befalt hot-dog után.

- Megnézzünk ezt? - mutatta fel nekem váratlanul a Titanic dvd-tokját, amire keserű képpel a fejemet csóváltam. Végig sosem láttam a filmet, csak részletekben emlékeztem vissza rá. 

 - Na kérleeek. - kúszott oda az ágyra Viki, s egészen közel kerülve hozzám, édes illatától bódultan, nem tudtam neki nem-et mondani.

 - Na jó, rendben.

Erre megörült, de nagyon. Bekapcsolta a filmet, ami kezdetekor igen szép zenével kezdődött, azután valahogy kezdett máris unalmassá vállni. Ha jobban belegondolok, hogy én képes voltam Vikivel végignézni egy 3 órás filmet, akkor az biztos, hogy nállam nagyobb lovag nem létezett. De valamiért tetszett a film. A főszereplő pár kölcsönös szimpátiáját valahogy átéreztem, s a film alatt többször is mosolyogtunk egymásra Vikivel. 

Szégyen nem szégyen, azért megkönnyeztem a végét, de Viki mondhatom aztán itatta az egereket. Magamhoz öleltem, amit ő nem utasított el. Hirtelen próbálta mosolyra változtatni arcát, majd amikor vége lett a filmnek, kikapcsolta a dvd lejátszót.

Ültünk egymással szemben. Arcunkon megszáradtak könnyeink és némán mosolyogtunk egymásra. 

 - Olyan csinos vagy. - dicsértem meg már másodszorra ezen a napon.

 - Köszönöm szépen. - hálálkodott nekem, azután játékosan belém kötött. - De uraságod tetszését mégsem tudtam elnyerni még általánosban, a mikulás bulin.

Testemet kellemetlen hideg érzés szaladt át. Nem akartam hogy a kellemetlenség kiüljön az arcomra, ezért igyekeztem mókásabba fordítani a témát.

 - Nem lehet hogy akkoriban vak voltam? Ugyanis súlyos bűn visszautasítani egy angyalt.

Viki felnevetett, de a vigyor hamar eltűnt az arcáról s még szúrósabban közelítette meg a szavaim.

 - Talán ha lett volna rajtad szemüveg, akkor nem ültem volna egyedül a padon, miközben mindenki táncolt.

Ekkorra már a kedvem is elment a viccelődéstől. 

 - Sajnálom, Viki. 

Elszégyelltem magam és nem bírtam már belenézni azokba a csodálatos szemecskékbe, amiket én évekkel ezelőtt megbántottam. De ő odahajolt hozzám s egyetlen ujjával felemelte az államat. Látta hogy bánatos voltam és még közelebb csúszott hozzám.

Olyan közel volt arcunk egymáshoz, hogy miliméterek választották el orrcimpáinkat. Éreztem közelségét, uralkodni magamon, pedig már nem tudhattam. 

Ha most megcsókolom, akkor lehetséges hogy elhúzza az arcát. Azt pedig nem tudnám túlélni. 

Ő továbbra is nézett rám, s mint ahogy tegnap a szobámban láttam rajta, azt most is észrevettem, hogy vár tőlem valamit. 

Csak egyetlen szó. Ami "sz" betűvel kezdődik és "k" betűvel végződik. a szó, amitől minden emberben felkel egy remény, egy vágy amitől sokra jobb kedvre derül. Eljött hát ennek az ideje.

 Megmozdult a szám, de hang nem jött ki belőle. Nem azért nem akartam, hanem mert Vilmos kihajolt a falból, Viki háta mögött. Ha csak centire is elfordítja a fejét, megpillantja a szellem fiút. Cselednem kellett, de addigra Viki észrevette hogy valami felkeltette a figyelmem.

Folytatása következik