Prológus

A feketébe öltözött város

1

Ezt a világot ősszel teremtették. Amity Queens tudta ezt. Tudta benne a nemzedékek leülepedett, hosszú sora, azok a lányok, asszonyok, akik éltek és meghaltak előtte, vissza egészen Öreg Amity-ig. Meg azon is túl, ahol már nem volt más, csak a tüzek fénykörei, és a szakadatlan pergő levelek, amik bekerültek ebbe a fénybe. Aztán kihunytak.

A cigaretta és a whisky. Az üveg száján felgyülemlett a por, már második napja nem kellett újat vennie, de a konzervdoboz most is púpozásig volt csikkekkel. A cigaro, az összesöpört dohányhulladékból töltött szemét. Hulló levelek, amik a valódi szivarok sodrása közben potyogtak le, az olcsó kisujjnyi daraboktól kezdve, amik ott lógtak minden marhahajcsár és kupec szájában, egészen a nagy, hüvelykvastagokig, amilyen csak a hercegeknek járt. De hát nincsenek már hercegek. Egyetlen országban sincsenek, vannak viszont még gazdag kereskedők, akik megengedhetik maguknak az ilyesmit. Amity azonban nem törődött vele. A cigaretta tartotta benne a lelket, és ennyi elég.

Felkapta a fejét. Azt hitte, hangosan ejtette ki a szavakat, ahogy az utóbbi időben gyakran nem tudta eldönteni, vajon nemcsak ő hallja-e a saját gondolatait, és egyre lopott pillantásokkal vizslatta a körülötte állókat. Ahol a magány már több, mint puszta lehetőség, és a végén ott ásít az őrület. Aztán rájött, hogy ez képtelenség. Nyelve csigalassúsággal tapogatta végig csontszáraz ínyét és a fogait.

Nézd, mondta Öreg Amity. Ezúttal nemcsak hallotta a hangját, mint annyiszor kislányként, mikor ezekben a szobákban játszott, és kinyúlt egy darab papír, egy toll, vagy egy üveggolyó felé, érezte is a fején a hideg, eres kezet. Ez a kéz gyengéden, de kérlelhetetlenül fordította el a tekintetét, oda: az ablak elé szegezett fekete vásznak, meg az egyetlen fénysugár, a benne szálló porszemcsékkel. Ennyi. Mind-mind egy külön világ. Nézd.

Megmarkolta az üveg nyakát, és felnyögött. Másnaposságra számított, de a szokásos fejfájás és émelygés még váratott a távolban. Csak a zakatoló szív maradt az éjszakából, amikor itt ült a sötétben, és egyik csikket a másik után nyomta el. Egy hete múlt, hogy már a napi két doboz is elfogyott, hamarosan az sem lett elég. Azóta nem számolta.

Asszony, ötvenhat éves, sosem volt szép, és már nem is lesz az. Sűrű szemöldökök, horgas orr. Száj, egyetlen kemény vonással rajzolva. Csak a gyűrűs, vörös haj, amin megakadhatott a szem, a halántékán mutatkozik némi fehérség, a többi ugyanolyan, mint gyermekkorában, mikor még mindig talált valakit, aki naphosszat babrálja és fésülje. Megy az utcán, a ragyogó márciusi napsütésben, ezen a vasárnap reggelen, kezében a vödör, a szél belekap a nyaka köré tekert poncsóba, és meglobogtatja azt.

2

Nem nézett a királyi palotára. Most ispotály, és tudja, hogy ez jó dolog, mégsem képes akárcsak odabiccenteni a téren átsiető nővérnek. Az a kapkodó, riadt tekintet a főkötő alól, ami egyszerre dac és félelem, ahogy felhág a lépcsőn oda, ahonnan a gyermekágyas asszony sikoltásai hallatszanak. Ez így megy már tegnap este óta.

A baba rosszul fordult. Emlékezett rá, mit mondott a töpörödött, szakállas gyógyító, miután felhajtotta a pohár ánizst, és az ezüst jelvénnyel összecsatolta magán a köpenyét. A kígyó és a bot. Élve nem látja meg a napvilágot.

Valószínűleg egyikük sem, ez az, amit elfelejtett hozzátenni, de Amity olvasott a szemében. Délre talán vége szakad az embertelen üvöltésnek, de most még csak tíz órára járhat, és addig gyűlni fognak az ibolyacsokrok a gyilokjáró oszlopainak tövében.

Valaha egész évben virítottak a földünkön, még télen is. Ha vigaszra volt szükséged, csak le kellett hajolnod értük.

Kitől hallotta ezeket a szavakat?

Igen, a fekete a gyász színe, ahogy az ibolya a részvété, míg a vörös a kéj és gyűlölet határán táncoló szenvedélyeket jelenti. Az egymást marcangoló szeretők látják ezt a színt, miközben nyelvük tekereg, és körmük csontig hántja le a húst. A szerelemből fakadó házasságtörés színe, meg egyéb dolgoké, amiket kínos szavakba foglalni, de szinte senki sem használja önként, kivéve azokat, akik már olyan mélyen fúltak az alkohol vagy éppen a datura örömeibe; ők rajzoltak magukra vörös jeleket, néha a saját körmükkel vájták bele a húsukba, és egy külön szárnyat töltöttek meg az ispotályban. Az ő üvöltözésükhöz viszont már mindenki hozzászokott.

Mert mindenhez hozzá lehet szokni, ezt ne felejtsd el. Csak tartsd meg őket a kisded játékaikban, figyeld, ahogy a kancsó tej ottmarad a küszöbön éjfél után, ügyelj rá, hogy Szent György éjszakája előtt minden ökör homlokát bedörgöljék fokhagymával, és nézd, amint a szántóföld sarkában megtartanak egy zsebkendőnyi földet a vadrózsa bokrainak. Vagy a maszlagnak. Nézd.

Hadd énekeljenek, miközben a fekete vásznat adogatják, hadd nyúlkáljanak a nők szoknyája alá, és csipdessék meg a mellüket két kalapácsütés között. Cserébe biztos lehetsz benne, hogy sötétedés után lesz ott valahol még egy kis hordó sör, vagy bor is, amit körbeülhetnek, a rettegéstől és a gyönyörtől kigúvadt szemekkel, amíg már többet hugyoznak a nadrágjukba, mint mellé.

Hadd legyen meg az ünnepük.

Az utcák most mégis üresen ásítottak. Amitybe hirtelen kínzó éllel hasított bele a gondolat, a bizonyosság, hogy egyedül van, egy halott városban sétál, ahol minden házat sötét leplek borítanak, ahol nem maradt senki rajta kívül, leszámítva a haldokló asszonyt, de az már úgysem számít. Csontvázak a fekete leplek mögött, és csontvázak a szekrényekben. Találkozott egyáltalán élő lélekkel, mióta eljött hazulról? A nővér, hát persze, de ő éppannyira lehetett kísértet is, mint élő ember. Megborzongott. Újabban kísértetektől rettegett, ezért nem mert az ágyában aludni. Csak úgy volt rá képes, ha ivás közben nyomta el az álom, az asztalra dőlve. Pedig az egyetlen kísértet, akit valaha látott, az Öreg Amity szelleme volt, de tőle soha nem félt.

Egészen a mai napig. Megmerítette vödrét a kútban. Elindult az ivó felé.

3

-Úgy van, ahogy mondom – ismételte Harold, miközben mellzsebéből előhalászott egy ormótlan, bádog öngyújtót. Inge félrecsúszott, látni engedte az öreg inas nyakát, és mellkasán a már szürkülő szőr göndör pamacsait. Cingár lábait keresztbe vetette, pöfékelt a cigaroból, és hosszan, élvezettel fújta ki a füstöt.

Csak azért, gondolta Amity, hogy felcsigázza a hallgatóit. Nem tudott elrejteni egy mosolyt.

Pedig ebben a pillanatban haragudott Haroldra, jobban, mint bárkire a világon. A szégyen és keserűség árnyéka, ami akkor hullott a szívére, amikor belépett az ajtón. Azért csakis Harold a felelős. Igen, egyesegyedül ő.

Miközben a napok előbb hetekké, aztán hónapokká folytak össze, és az ivást már nem is próbálta véka alá rejteni, Amity a délelőttöt kezdte el arra használni, hogy az ivóba menjen az esedékes üvegért. Így is elegen látták, és bár senki nem botránkozott meg rajta…

Ne áltasd magad. Ma már senki sem botránkozik meg azon, ha egy asszony dohányt vesz magának, vagy éppen egy pint whiskyt, ha arra támad gusztusa, hogy magányában félholtra igya magát, és lyukakat égessen a ruhájába a cigaretta parazsával. Senki, sehol a Szabad Körökben. Férfiak. Nők. Egyenlőek vagyunk.

Megint az az esztelen riadalom, a meglóduló szív. Csak gondolta a szavakat vagy ki is mondta őket? De ez nem az ő hangja!

Ne hozd magadra a frászt. És ne törődj a kísértetekkel. Kísértetek csak az üvegen kívül vannak. Egyébként is Haroldra figyel mindenki.

Az öreg azonban még nem fejezte be a mutatványait. Most az arca elé emelte az öngyújtót, még hunyorított is a szemével – nem az éppel, azzal, amelyik üvegből van. Ezt gyakran megtette a jó közönség kedvéért, és most is kibuggyant itt-ott a röhögés, de Amity ebben a pillanatban már biztos volt benne, hogy Harold nem a szájtátiak örömére produkálja magát. Nem is azért izeg-mozog, és nem azért gyújtott rá másodszor alig öt perc alatt.

A vén csont kínban van. Kínos neki, ami tett, amit csaknem tett, amikor ő belépett. Tudja, hogy meglátták, hogy Amity meglátta. Most pedig feszeng. Talán még szégyenli is.

-Okos tanálmány – mondta végül is Harold – Az egyetlen azoktól, akik nadrágba öltöztették az asszonyokat.

És egy lapos pillantást küldött Amity felé.

A nő lesütötte a szemét. Megint megrohanták azok az érzések – harag, bűntudat, megalázottság. De valami más is, amit már nagyon régen nem érzett. Valami melegség a szíve tájékán. Talán a szeretet.

-Na hun is tartottam? – kérdezte Harold – Úgy, hát nem maradt velünk a végén senki, csak Roland király a hadaival, már akiket még meg tudott menteni. Na meg a glodrisiak. A farkaslovasok.

-Farkasokon lovagoltak?

Amity megnézte magának a kérdezőt, de csak egy pillantás erejéig, aztán elfordult. Valami suhanc.

Harold, úgy tűnt megfontolja a választ. Ivott egy kortyot a söréből, és megtörölte a száját a keze fejével.

-Azt nem hinném – mondta komolyan – Mert jól láttam őket, ott nyargaltak el előttem, ők mentették meg az életemet. És bár derék állatokon ültek, azok szintolyan közönséges lovak voltak, mint akármelyik másik.

Harold Westbroom. Egykor a második seregszárny parancsnoka, most léhűtő és komédiás. De jól csinálja. Nagyon is jól.

-A glodrisiak, ők aztán állták a sarat, nekem elhihetitek. Úgy, mint senki emberfia előttük ezen a világon, és nem is fogja őutánuk soha. Egyenként haltak meg, ahogy férfiakhoz illik. Nem maradt belőlük más, csak egy marék pernye.

-És ezt melyik szemeddel láttad öregapám?

Az emberek most már felhördültek a körben.

Amity alaposan szemügyre vette a kotnyeleskedőt, és azonnal bocsánatot kért magától az előbbi tévedéséért. Talán nem nagy hiba, de akkor is alapvető. Ez nem egy suhanc. Ez egy gyerek. Lehet tizennégy éves, lehet, hogy annyi sincs. Egy gyerek, egyedül a kocsmában.

Akit Harold fog kipenderíteni innét mindjárt, néhány atyai pofontól kísérve.

Harold azonban nem zavartatta magát. A sarkánál fogva kihúzott a nadrágja korcából egy kockás zsebkendőt, és harsogva kifújta az orrát. Megtekintette a végeredményt, aztán mintegy elégedetten magával, visszatömködte a kendőt oda, ahol az előbb volt. Amit közben mondott, azt nagyon halkan és nyugodtan mondta.

-Az egyik szemem odalett, amikor ránk engedték a tüzet. Azzal a szememmel már mindig csak azt a tüzet fogom látni. De a másik még jó. És ha nekem mondani akarsz valamit, öcsi, akkor állj elém úgy, hogy lássalak vele és te is láss engem.

4.

Merénylet lenne? Amity fejében kergették egymást a gondolatok. Hát idáig jutottunk?

És ha igen, ha tényleg erről van szó, talán nem számolt mindvégig ezzel a lehetőséggel is? Rájött, hogy inkább érez valami csendes elégtételt, aminek több köze van a megkönnyebbüléshez, mint a felháborodáshoz vagy a félelemhez. Merénylet. Merénylet őellene.

Épp eleget álmodott mostanában mérgezett tűkkel, meg garottokkal, amiket ruhák ujjába lehet rejteni. Többet, mint kísértetekkel, az biztos. És a kecskék, ne feledd a kecskéket. Kecskék a jászol mellett, a torkuk átharapva, a vérük kiömlött a kőre. A szemük üveges. Mint a halott gyerekek szemei. Hagyd ezt abba.

Az imént még mozdulni akart, legalább rákiáltani Haroldra, figyelmeztetni őt, még az a képtelenség is átcikázott az agyán, hogy ez nem is gyerek, csak annak akar látszani, szemfényvesztő, törpe felnőtt, aki gyereket játszik.

Észnél légy, lyányom. Hogy lenne már ez törpe, hát nézz rá! Hisz, magasabb egy fejjel, mint te magad!

Jó, egyezett bele Amity. Csak egy gyerek. De a köpenyét akkor sem vetette le idebent. Egyszer sem láttad a kezét. Mert a köpenye alatt rejteget valamit.

Mozdulni akart, a gondolatai mégis elkalandoztak. Nézte Haroldot, ahogy fészkelődik a helyén, szájához emeli a söröskancsót, és leengedi újra. Ó, igen, az öreg kutya kínban van. De talántán nem csak miattad, toldotta meg Öreg Amity. Nézd. Valami történik.

Harold a szájához emelte a kancsót, és leengedte megint. Két szót mondott, tisztán és érthetően. Aztán Amity rávetette magát.

5.

A percek vánszorogtak, mire sikerült lerángatniuk róla; ezalatt legalább kétszer az öreg bordáiba taposott, és ez jó. Még jobb lenne, ha ki tudná tolni a megmaradt szemét is. Most ketten fogták a karjait két oldalról, amikor balra nézett, látta, hogy az egyikük Will Huggins, a fogatlan kocsmáros, a golyóbisfejével meg a nevetségesen göndörített barkójával. Nem tudta, hogyan került a pultnak erre az oldalára. A másik meg nem is számít.

Minden gyűlöletét Haroldra összpontosította.

-Honnét tudod? – acsargott – Honnét?

-Asszonyom… - kezdte Huggins, de Amity odakapott. Körmei vörös szájakká nyitották szét a kocsmáros jobb orcáját. Lerázta magáról a férfiakat.

-Mert megüzente, onnét – Harold még mindig a földön feküdt, ahová az előbb lökték, melle járt, haja kuszált csomókban meredt mindenfelé – Ma reggelre ott volt az írás a város kapuján, oda volt szögelve. „Első negyedholdkor”, csak ennyi állt benne.

-Ki merészelte? – a hangja most már hisztérikus sikoltás. Pedig tudta a választ, még mielőtt Harold kimondhatta volna.

-Frik. Ő hozta az üzenetet. Otthagyta a jelit a kapun, ebből tudtuk, hogy igaz. Láttuk a…

A karmok nyomát, fejezte be Amity. A mocskos, szakadozott szélű karmokét, amik otthagyták a jeleiket minden bölcsőn, amiből reggelre eltűnik egy csecsemő, és minden jászol mellett, ahol kimeredt szemekkel és némán fekszenek a kecskék. Frik, a rém.

Kezét a halántékára szorította.

-Első negyedholdkor, azt mondod. Addig már három hét sincs.

-Nincs – válaszolta Harold helyett valaki.

-És ti hagyni fogjátok.

Erre nem válaszolt senki. Amity végigjártatta rajtuk a szemét. Kushadtak előtte, mint egykor, egy másik életben. Egy másik világban, amit ősszel teremtettek.

-Nem tesztek semmit – lassan formálta a szavakat – Ti, akik férfiaknak nevezitek magatokat. Akik eladtátok a lelketeket néhány játékszerért, néhány csecsebecséért, a vasútért, a távíróért, egy fényes üvegszemért. Nem az asszonyokat kell itt nadrágba öltöztetni. Rátok kellene szoknyát húzni.

-Legyőzettünk – ez megint Will Huggins. Ünnepélyesnek szánta a szavait, de tenyerét még mindig a felsebzett arcára tapasztotta, így azok furán, selypítve jöttek ki belőle. Talán maga is rádöbben a sutaságukra, ezért csendesebbre fogta – Nem tehetünk semmit, még annyira sem, mint régente. Már a Szabad Körök polgárai vagyunk, mind egyenlőek. Nincs úr és nincs szolga, nincsenek királyok…

-Szépen felmondtad a leckét. És bazd meg a szabad köreidet.

-Akkor is igaza van – vette át Harold – Sárkányok voltak már a Szabad Körök előtt, és mindig is lesznek. Én láttam jönni őket. Láttam azt a tüzet. Álmomban még most is látom. Senki nem állhatott meg előttük, csakis a glodrisiak. De Glodris… Hamu a szélben.

Amity várt. Harold nekibátorodott, felkönyökölt fektéből, úgy folytatta.

-Sárkányok voltak és lesznek. De királyfiak nincsenek már. Se királyleányok, mert nincsenek királyok, akik nemzzék őket, és nincsenek királynők, hogy megszüljék. És ezt te is tudod. Jobban tudod mindnyájunknál.

Egy pillanatra úgy tűnt, hogy Amity megint nekiugrik, de aztán az asszony felemelt karjai, a gyilkolásra görbült ujjak lehullottak.

-Fattyú – suttogta – Ó, te büdös fattyú!

Hát végre kimondta valaki. De a szavak akkor is fájtak, akár egy arculcsapás. Jobban fájtak, mint az a félbemaradt mozdulat, amin rajtakapta Haroldot, amikor belépett ide. És a büdös vén fattyú csak nem adja fel!

-A sárkány eljön. Első negyedholdkor, ahogy megüzente. Elviszi a … - elharapta a mondatot – Elvisz egy szűzlyányt. Mi pedig feketébe vonjuk a várost, mint mindég.

- És nem tesztek ellene semmit, mint mindég – utánozta gúnyosan Amity. Rájött, hogy megint közel áll a hisztériához. Uralkodj magadon – Feketébe vonjátok a várost, igen, fellobogózzátok, felcicomázzátok, danoljátok a dalokat, hallom én! Azt hiszitek, hogy nem hallom? Mintha valami istenverte karneválra készülnétek! Hogy megint úgy érezhessétek magatokat, mint a régi napokban, anélkül, hogy ki kéne húzni a fejeteket a seggetekből!

-Úrnőm…

-Ne szólíts engem így! Ne szólj hozzám, te piszok! – megint üvölt, de hát kit érdekel – Az unokám, nem értitek? Az unokám! Légy átkozott Harold Westbroom, és mind legyetek átkozottak!

Hangok nélkül zokogott. Egyetlen rongyhalommá csúszott a pult tövében. Senki nem nyúlt, hogy felsegítse.

Hát ennyi, pont. Itt a vége.

XIII. Amity ült a porban, és sírt, mint egy taknyos kölyök.

6.

Hát ennyi, gondolta Amity Queens. Így jön el a vég. Légy üdvöz, te szép idegen, légy üdvöz, gyermek. Hoztál nekem valamit, ugye? Igen, a köpönyeged alatt hoztad. Remélem megfented a késedet. És remélem, pontosan célzol.

Aztán megint: Egy gyerek. Csak egy gyerek.

Egy gyerek, egy csokor ibolyával a kezében.