Hol vagy Candide?

Életem fontos pillanataiban mindig kezembe került egy-egy olyan könyv, ami megfelelt akkori helyzetemnek, vagy éppen kiutat mutatott ebből.

Éppen ezért nem tartom véletlennek, hogy az orvosnál várakozva a nálam levő szatyornyi könyvből (éppen könyvtárba készültem) a „Híres regények dióhéjban” címűt választottam, mely a Candide-dal kezdődött. Az embernek meg van az a jó szokása, hogy ismertnek, tudottnak vél régen látott, hallott, olvasott dolgokat.

Most ha megkérdez valaki, ismerem-e a Candide-ot, természetesen igennel válaszolok, hiszen emlékszem rá, hogy egy ifjúnak az akkori világban való utazásáról szól.

Hogy nem is figyeltem az „optimizmus” szóra? Persze, hogy nem, hiszen minden ifjú optimista. Én is az voltam.

Mivel azonban most az orvosnál időm van rengeteg, hát elolvasom a regényt zanzásítva (Figeczky Zsuzsa kitűnő tolmácsolásában). És csak csodálkozom. Erről szól a Candide? Aztán, ahogy olvasom, szinte kételkedni kezdek benne, hogy ezt Voltaire írta! Hiszen ez a máról szól!

Döbbenetes, hogy semmi sem változott azóta, sem a világ nem lett „jó”, se a fonákságok nem szűntek meg. Ma sem az gazdagszik meg, aki becsületesen dolgozik, ma sem biztos, hogy jó, ha kimondjuk a véleményünket. Milyen világ az, ahol a munkáltató tollpehelyként dobálja kénye-kedve szerint az alkalmazottat, hiszen annak (!) nincs súlya, szava, véleménye, pontosabban nem lehet. Az (!) csak retteghet az állásáért, eltűrheti az igazságtalanságokat, aláírhatja, hogy persze, hogy  kivette a szabadságát és volt pihenni, feltöltődni, mert az neki, mint EMBERNEK jár. Hogy ez nem így volt, hogy végig a raktárban vagy a pultnál dolgozott – hát az nem érdekel senki! (az érintetten kívül).

Eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha Candide most indulna útnak? Hány helyen akarnák megölni (no nem akasztani – ma már ennél kifinomultabb módszerek vannak: lelőni, elütni, felrobbantani stb), hány helyen csapnák be (mert már ott tartunk, hogy a koldusnak sem igazán ad „nyugodtan” pénzt az ember, mert közben azon töpreng, vajon bérkoldus-e, jut-e neki is belőle, vagy lenyúlják tőle az egészet), hogyan vágnák át (pl. a Keletiben azok az arab pénzváltók, akinél marokszámra van a bankó, és nyugodtan ténykednek naponta az ott járőröző rendőrök szeme előtt), hogyan játszanák ki a kereskedők, hogyan nem intéznék el rendesen az adminisztrációs ügyeit a hivatalokban…

Sorolhatnám tovább – megkövetve persze azokat, akik nem így tesznek – de nincs értelme.

Az ember már örül, ha mosolyt lát egy arcon, ha a BKV pénztárában felhívják a figyelmét, hogy az átszállójeggyel jobban jár, mert az kevesebbe kerül, ha emberi szót hall.

De hiszem és vallom, hogy igenis a szegény paraszt a követendő példa, aki Candide-ot a házába invitálja, „ahol minden két keze munkáját tükrözi, életének minden percét a munka öröme tölti ki, mégsem boldogtalan… ez az egyetlen módja annak, hogy tűrhetővé tegyük az életünket.”

Várom és keresem a mai Candide-okat, akik mindezt felfedezve az emberi méltóságot szem előtt tartva élnek és segítenek élhetővé tenni az életet.

2012.június 27.

Szlávik Jánosné

Ajánlom ezt az írást a berettyóújfalui adventista lelkésznek, akivel véletlenül aznap együtt utaztam a HÉV-pótló buszon, s a ki arról kesergett, hogy a világot elöntötte a bűn, a mocsok, a szenny és az erkölcstelenség!