Rettegésem az iskolától

   Ha jobban belegondolok, miket csináltam én a múltban, bizony elborzadok magamtól! Főleg az iskolában, amit én szívből megvetettem, mert nem elégítette ki kíváncsiságomat, nem adott valódi érzéseket, mint egy második otthon, és egyébként is, tanáraim mindössze annyit tettek velem, hogy elnyirbálták a szabadsághoz fűző gyökereimet. Némileg megkomolyodva, éppen csak egy kicsit feleszmélve arra jöttem rá, hogy valójában jót akartak nekem a tanárok, amikor sorozatosan beírtak az ellenőrzőmbe, ezzel akarták letörni az én dőreségeimet, hogy én ne szórakoztassam a társaimat, hanem tanuljak, pedig én sohasem akartam tanulni, mert az én fejem csak a nevetéssel, meg a szórakozással volt tele…

   Behunyom a szemem, és egy pillanat alatt megjelenik előttem Ani néni termetes alakja, aki olyan kerek volt, hogy sokkal inkább gurult, mint járt a lábain; ő matematikát és fizikát tanított, valóságos tárháza volt a számoknak és a szögeknek, meg a mágnesnek; én el is hittem neki a tudományát, mert akkora testben csakis óriási számok élhettek. Tömpe ujjaival gyakran babrált a mágnespatkóval, megpróbálta a vasreszeléket felszippantani az egyik végével, s én csodálkozva néztem, milyen szépen rendeződnek a reszelék darabkái, pedig közel oly szenvedélyesen gyűlöltem a fizikát, mint a matematikát, és az istenért nem akart nekem hármasnál jobb összejönni fizikából, pedig megtanultam a törvények nagy részét. Ani néni köhögött, olyankor valami cukorkát tömött a szájába, amitől valóban egy hörcsögre hasonlított, és én valahányszor ránéztem, alig bírtam megállni, hogy dőre módon ne nevessek, csak tuszkoltam lefelé az öklömet a torkomon, nehogy nevessek, mert én leszek a felelő, és akkor oda az a szép hármas, Ani néni egyetlen tollvonással letöri a szarvamat, aztán mehetek lumpolni a sóbányába.

   - Péterkém, nem lesz belőled normális ember, ha nem tanulod meg a leckét! – hallom még ma is rekedtes, a köhögéstől megviselt hangját.

   Ezt a mondatot egy tanévben legalább tízszer elszavalta nekem, mint egy dicsőítő verset, talán ez volt az ő himnusza, s én valahányszor meghallottam, mindig az jutott eszembe, hogy ez a nő talán minden osztályban kipécéz magának egy diákot, hogy aztán minden egyes tanévben ezzel traktálja a szerencsétlent.

   - Hozd csak ki azt a könyvet! – mutatott rám Ani néni egy szép fizikaórán.

   Én pedig Verne nagyszerű regényét, A Grant kapitány gyermekeit, megadóan vittem ki a tanári asztalhoz, hogy ez a golyóbis asszonyság elnyelje az én kedves könyvemet, mert akkoriban csak és kizárólag Vernét olvastam, valósággal lenyűgözött az a sok csoda, amiket leírt; tehát kivittem a könyvet, Ani néni elrakta, csakhogy én nem voltam rest több könyvet elspájzolni a padomban, így a Nemo kapitánnyal folytattam az én magányos irodalomórámat a fizikaóra berkein belül. Néhány percig tartott csak vérszegény győzelmem.

   - Hozd csak ki azt a könyvet! – hallottam újra a rekedtes hangot.

   Kivittem Nemo kapitányt is a jó öreg Grant kapitány mellé.

   - Aki ilyen sok tudományos-fantasztikus könyvet olvas, bizonyára óriási hévvel készül a fizikaórákra, és nagyon érdeklik a különböző törvények, és a hozzájuk kapcsolódó kísérletek…

   Ani néni ilyen volt, a levegőben hagyta mondatai végét, azok meg is álltak, nem úgy, mint ő, aki a födémen alig bírt megállni, máris megjelentek a repedések; Verne után azonnal Ohm ellenállástörvényét szavalhattam, de én nem tudtam arról a törvényről semmit, csak hogy számolunk vele, amikor elektromosság kerül szóba, így aztán aprócska karót vésett a kis füzetébe Ani néni, amiből elég volt hármat begyűjteni, és a három kis karócska egy valódi nagy karóvá érett, ami aztán az ellenőrzőbe is bekerült.

   Ne csodálkozzon senki, hogy én valósággal rettegtem az iskolától, gyűlöltem és féltem tőle, még a szagát is utáltam, a tanárokat valóságos ellenségeknek láttam, úgyhogy szépen lassan kiépítettem arcvonalamat ellenük, hogy soha ne tudjanak engem betörni, mint egy nyavalyás csikót, elhatároztam, hogy én megmutatom nekik, velem nem lehet kukoricázni.

   Ha éppen nem olvastam az órákon, akkor a társaimat szórakoztattam, akiket mindig is megvetettem és átnéztem rajtuk, mivel ők sem tartottak embernek, én sem tartottam őket annak, csak azért szórakoztattam őket, hogy én magam is szórakozhassak, sőt főleg magamat szórakoztattam nyegle beköpéseimmel, amiken aztán ők is derültek, én pedig egy nap többször is megjártam a tanári asztal és padom közti ötméteres távolságot, leraktam ellenőrzőmet, a tanár vagy tanárnő pedig szépen bevakarta nekem az intőt vagy a rovót.

   Ott volt még a jó öreg Erzsi néni, aki biológiával traktált minket, aki olyan elmélyülten tudott beszélni az emberi testről, vagy a szavannák élővilágáról, hogy én némileg beleszerelmesedtem a biológiába. Bio Bözsének hívtuk, így szolidan, amely nevecskét nem mi adtuk neki, mi is úgy örököltük meg a régi diákoktól, amelyek közül valamelyik már több éve is elhagyta azt a szép általános iskolát.

   Minden tanárnál más volt az én módszerem, hogy hogyan fogom kikezdeni őt, Bio tanárnőnél elhatároztam, hogy tanulni fogok, így nem szólhat azért, ha néha elkap a bolondóra, és nevetek, meg beszólok a társaimnak, és talán végre belátja, hogyha valaki tanul, akkor megérdemel néhanapján egy kis lazítást; tanulni kezdtem, és rögtön meg is lett az eredménye, mert az első témazáró dolgozatomat az esőerdők élővilágából masszív négyesre írtam. Boldog voltam, mint az a kutya, amelyik valódi oldalascsontot kapott, majdnem ugráltam örömömben, már csak azért is, mert az egyik legjobb dolgozat az enyém lett, amire az iskoláim történetében csak elvétve volt példa; örültem, boldog voltam, a többiek nem értették őrültségemet, de hát az nevet, aki a végén nevet. Következő órától kezdve aztán elővettem okosságaimat, amelyek egyben megnyitották baromságaim tárházát, valóságos árvízként zúdult ki belőlem a sok hülyeség, és vonyítottam, meg visítoztam, és elmondtam a véleményemet az országról, sőt én, a kis taknyos, ecseteltem néhány percen keresztül az oktatási rendszert is, amire különböző frázisokat talált ki Bio Bözse tanárnő…

   - Édes öregem, még egy ilyen megnyilvánulás, és máris kinn találod magad…

   Vagy:

   - Édes öregem, még egy ilyen beszólás, és máris kint termesz…

   No, erre én nem voltam rest visszavágni:

   - De tanárnő, az ember nem terem, hanem születik…

   Orkánerővel csapott fel a nevetés, Bio tanárnő arca hamuszürkévé változott, arcán olyan gúnyos mosoly terült szét, hogy valósággal elaléltam a padban.

   Következő dolgozatomra még jobban készültem, otthon megfeszítettem a hátamat a könyvek felett, hogy a szavannákból ötös dolgozatot írjak, még jegyzeteltem is, biztos, ami biztos, de csak hármast adott rá az a hárpia, és valódi, a könyvből bemagolt mondataimat egyszerűen kihúzta piros tollal.

   Emlékeimet előrángatom egyiket a másik után, kihúzom őket a napfényre, hogy teljességgel beléjük nézhessek, beléjük bújhassak, a nevetés valósággal rázza egész testemet, mert ezek az emlékek fényesek és poshadt vízzel teltek, egyszerre üdvösek számomra, ugyanakkor meglehetősen kínosak is, hiszen én soha életemben nem akartam rosszat, nem akartam én senkinek sem ártani, mégis néha megesett a baj, olyankor aztán nagyobbat csattant rajtam az ostor, mint másokon; én büszkén kijelentem, hogy odatartottam a hátamat bármikor, mert én a bűnhődésben nem ismertem gyávaságot, csak bátorságot, úgyhogy nevetve

követeltem a sorscsapásokat. Sosem szerettem az iskolát, egyik iskolámat sem, a tanárokat sem, akik valóságos borjúnak, birkának néztek engem, abban reménykedtek, hogy majd ők letörik a szarvamat, embert faragnak belőlem, pedig rajtam egy tisztességes szekerce sem segített volna, mert ha én nem akartam valamit, akkor olyan keménnyé váltam, mint a gránit, ezért mások elhatározása kíméletlenül megtört az én partvonalamnál…

   Olyan jó volna kitörölni az iskola emlékeit a fejemből, ha kibuknának belőlem a képek, ahogy én buktam ki a középiskolából; sajnos nagyszerű emlékezőtehetséggel születtem, így aztán az összes kép elevenen él bennem, mintha egy fényképalbumot lapozgatnék, amelyben a fotók valami csoda folytán képesek lennének mozogni és hangot adni, szenvedek ettől a képességemtől néha, mert én annyit szenvedtem a tanulástól, és aztán az órákon át nyaggató tanároktól, hogy finoman, szépen csendben leléptem ebből a világból, hogy a munka világába térjek, amely pillanatnyi feloldozást adott, és tengernyi izzadságcseppet…

   Ott volt még Mónika néni, aki a magyar nyelv és irodalom szépségeit ecsetelte, akinek hófehér bőrén valósággal világítottak a szeplők, vöröses haja ragyogott a napfényben; ez a tanárnő meg tudott győzni az irodalom szépségéről, mert én már kisgyermekként szerettem olvasni, de a nyelvtan szabályai már sehogy sem tetszettek, a sok tollbamondás volt egyetlen mentsváram, ahol remekelhettem, ahol megmutathattam, hogy az egész osztály nem képes helyesen írni, csak én. Mónika néni, ez a szelíd fiatal nő ronda betűivel minden órán telemaszatolta a táblát, hosszú krétájával hadonászott a levegőben, és az amúgy is hófehér kezét még fehérebbé tette a krétapor, és azzal a kézzel aztán folyton a szemüvegét igazgatta, meg az állát fogdosta, mi pedig nem győztünk fantáziánk képeivel harcolni, hiszen annyi mindentől lehet valakinek fehér az álla, meg a szája körül az arca.

   Szegény Mónika néni! Valósággal felsóhajtok, amikor eszembe jutnak s betűi, ahogy kiköpte mellé a szavakat, és nem felejtem a padom túlsó felén tartott előadásait sem, mert a végére mindig fénylett a padom a ráfröcsögött aprócska nyálfoltoktól.

   - Kisötösös feladat! – mondta mindig emelkedett hangon.

   Mintha kegyet gyakorolt volna, úgy ejtette ki ezt a mondatot, de a három s betű meggyötörte szegénykének a nyelvét, de minket is, mert hajlonghattunk a zuhatag elől. Rohamtempóban, pattogva és kaparva felvakarta a táblára a mondatot, aztán az első jelentkező szépen elemezhette, megállapíthatta, hogy hol van az alany, az állítmány, merre található benne a tárgy, én meg, mire végére értek az elemzésnek, már nem is tudtam, fiú vagyok, netán lány, vagy egyszerűen elnyomott az álom.

   Mónika néni igazi tanárnő volt, aki sem a fegyelmezéshez, sem az osztálykovácsoláshoz nem értett, verset viszont olyan szépen olvasott fel a tankönyvből, élmény volt hallgatni, főleg Petőfi meg Arany verseit szerettem tőle, az meg őszinte gyönyörűséget váltott ki belőlem, amikor Mónika néni felolvasta nekünk az egész Toldit…

   Az ő óráinak a képe is vissza-visszatér a fejecskémbe, főleg a mulatságos képek, amikor hahotázva zengett az osztály a magyar tanárnő nyelvbotlásaitól; néha sajnáltam ezt a nőt, aki szerencsétlenségére első osztályának megkapott minket, valódi lókötőket, ahol még a lányok is valóságos ördögök voltak, cserfesek, nagyszájúak; gyakran hagyta el egy-egy magyaróra után némán, lesunyt fejjel a tantermet, de hát mit lehetett ezzel tenni, mi diákok voltunk, ő pedig tanár, és ez a két tábor az idők végezetéig kibékíthetetlen ellenség lesz. Szeretem meglátni másokban az embert, azt az isteni lényt, amilyen én magam is vagyok, sok esetben keresem, kutatom a másokban fellelhető csodát, de ifjúkori mentalitásommal, viselkedésemmel egyáltalán nem törekedtem a jóság feltérképezésére, csak mentem a saját fejem után, hogy nekem jó legyen, élvezzem az életet, szórakozzak, másokat pedig annyira sem becsültem, hogy meglássam kívánságaikat.

   Ott volt a drága jó Hilda néni, aki a német nyelv bosszús hadjáratait intézte csüggedt fejünk ellen, és én különösen utáltam a németet, meg úgy az idegen nyelveket általában, hiszen minek tanuljak én németül, hogyha magyarul sem tudok még tökéletesen, ezt a meseszép nyelvet is úgy beszélem, mint a cigányok, akkor nekem miért kell német szavakat bemagolnom; borzasztóan utáltam tanulni, de a némettel egyenesen úgy voltam, hogy felesleges, így aztán nem is tanultam, s így megkíméltem magam a görcsöktől. Hilda néni a maga alacsony, vékony testével nem is volt igazán nő, alig ért a vállára a haja, melleit még keresve sem lehetett megtalálni, talán csak vékonyodó hangja árulkodott nőiességéről, különben könnyűszerrel férfinak nézhette volna bárki. Bár én nem egyszer hallgathattam a szitkokat fröcsögni a szájából, valósággal záporoztak rám magyarul a szidalmat, hogy semmirekellő vagyok, csak melegedni járok az iskolába, anyámra szégyent hozok, nem tisztelem a társaimat, tanáraimat meg abszolút nem, én meg csak hallgattam, bárgyú mosoly vibrált arcomon, melyre olyan kifejezést feszítettem, mintha nem is érteném a beszédét, ezen aztán annyira felhúzta magát szerencsétlen, hogy gyakran kiküldött a teremből, mindezek ellenére kedveltem, mert a való életben, az iskola falain kívül rendkívül jószívű és kedves ember volt.

   - Noch einmal… - duruzsolta nekem furcsa fintorral, mikor én kidadogtam egy német mondatot, mert én ugyan nem használtam se szórendet, se semmiféle szabályt, csak úgy sorakoztattam a szavakat egymás után.

   Újra kinyögtem az én kis mondatomat, mire megint felhangzott egyre vékonyodó hangocskája:

   - Noch einmal…

   Legszívesebben csapkodtam volna a padot a könyvemmel, hogy hagyjon már békén, szarok a német nyelvre, sőt mindenre, ami csak lélegzik ebben a teremben, de végeredményben vagy ötször elismételtette velem a mondatot, és csak azért sikerült ötödszörre kivágnom helyesen a mondatot, mert az egyik társam az előttem lévő padból megsúgta a helyes megoldást. Én csak a napsütésben fürdő udvart szerettem nézni, meg a kék égen úszó felhőcskéket, engem valósággal elképesztett a nyáreleji napsütés, az a finoman rezgő hőség; nagyon szerettem a lengén úszó égi csónakokat, s titokban oda vágytam fel a magasba, hogy szétnézhessek, láthassak mindenkit együtt, mert itt a Földön csak taposom a flasztert, gyomok közt kotorászok, mint a tyúkok, itt lent nem lehet együttesen nézni mindent, és akkor bedörömböl álmaim ajtaján egy tanárnő, hogy ismételjem el az előző bekezdést, amit alig egy perce olvasott fel az egyik társam, nekem még a könyv sem volt kinyitva, nem hogy tudtam volna, mit kell nekem folytatnom…

   Az igazi valóságot igyekeztem kiragadni a hétköznapokból, azt a valóságot, amelyet világnak nevezünk, valódi világnak; mindennek a legmélyére szeretnék leásni, mint egy jó bányász, hogy kitermelhessen azt az anyagot, melynek segítségével megmelegíthetem megfagyott lábaimat, kezeimet; tehát a valóságot akartam megragadni, hogy ízekre szedhessem, megvizsgálhassam, magamévá tehessem, de az élet sosem hagyott elég időt, mindig csak elrohant, mint a napok és a hetek, én pedig itt maradtam darabos tanulmányaimmal, néhány olyan tanárral, akiket sehogy sem tudtam megszeretni, no meg társaimmal, akiktől egyenesen a falra másztam; nem volt könnyű… 

   Két tűz közé szorítva vívtam élet-halál harcomat a Sorsommal: egyfelől a szegénység marcangolt ezer karmával, másik oldalról pedig a tanárok hada égette agyamat mindenféle tüzes vassal, melyek vörösen izzottak: matematika, fizika, kémia, német; ezek izzottak azokon az undorító vasakon, én pedig csupán önmagamat tudtam szembeállítani az utált tantárgyakkal, én magam harcoltam meg velük egyetlen fegyveremmel, amit az istenektől kaptam születésem pillanatában: a szabadsággal.

   Aztán tanított még Marika néni, aki a földrajzot plántálta cseppet sem éles elménkbe; folyton kontinensekről meg szigetekről beszéltünk, országokról, és azok gazdaságairól; átbeszéltünk egy fél évet különböző hegységekről, és én a tanárral ellentétben nagyon szerettem a földrajzot, a térképeket, a folyók vízrajzait, sőt még a földtörténetet is elviseltem, pedig az annyira nem hozott lázba, mint mondjuk Európa és országai.

   - Ezek a csipkés fjordok, melyeket a jég vájó ereje alakított ki Norvégia területén… A gránit a legöregebb kőzetféle, és a legkeményebb; csak különleges eszközökkel lehet vágni…

   Marika néni eszmefuttatásai valóságos költészetként dereng fel előttem a távolból, mint egy valódi költőnő, különleges mondataival olyan értelmeseket volt képes előadni, hogy nem is értettem, hogyan szorulhat ennyi ész egy rosszindulatú nőszemélybe. Mert ez a tanárnő elhatározta, hogy az én és Peller Péter barátom túlkapásait letördeli, úgyhogy gyakran beírt minket a magatartásfüzetbe, amiben elég volt három beírást összeszedni, máris érkezett az újabb beírás az ellenőrzőbe, de hát mi akkoriban vért ittunk, csontot rágtunk, így aztán nem fogott rajtunk a földrajz páncélja mögül leselkedő átok, sőt mi kértük, hogy ne egy szöveget írjon be a magatartásfüzetbe, hanem mindjárt kettőt, mert akkor ki is visszük az ellenőrzőt, és kérjük nagy szeretettel a beírást, mert vágytunk már az atyai pofonokra, főleg azért, mert ezzel majdnem felrobbant ez a korosodó asszony.

   Jó vaskos nő volt Marika néni, és mindig dülöngélt, mert a csípőjében az egyik porc kikophatott, és így olyan benyomást keltett, mintha részeg matróz lett volna, akit még a járdán is dobál a képzeletbeli hajó a képzeletbeli tengeren, és olyan bajusza volt neki, hogy a régi diákoktól rajta ragadt a Harcsa név, mindenki így nevezte a tanárnő háta mögött, de egy-egy esetben, amikor fel akartuk bosszantani, kitalált horgászkalandokat meséltünk az órán egymásnak, amiket ő is hallott, hogy én ekkora meg ekkora harcsát fogtam, és két kezünkkel mutattuk a méretét, még azt is hozzátettük, hogy akkora bajusza volt, ami képes leverni a falról a kiszögelt tányérokat is, mire a tanárnő fanyar mosollyal vonult az asztalához, és csendesen elszenvedte az előadást.

   - Afrika, ez a hatalmas kontinens, mintha kihasították volna belőle Dél-Amerikát, olyan formán alakult ki a Guineai-öböl… Afrika az ellentmondások kontinense: míg egyik felében naponta esik az eső, addig a másikban perzselő hőség uralkodik, és homok borítja a felszínt mindenütt…

   Marika néni ilyen szövegeket eresztett el nekünk az óráin, mi pedig lestük, vajon mi lesz a vége, hogyan fogja bezárni mondatainak körgyűrűit, s nem okozott csalódást, valóságos költészetet művelt az órákon, mint egy retorikai nagymester adta elő a kontinensek jellemzéseit, és én azokat élveztem, bár a nőt magát meglehetősen gyűlöltem.

   És ott volt még a tanárok sorában Zsolt bácsi, a tornatanári feladatokkal és acélossággal felvértezve, mint egy hős lovag, amelyet a csatában remekül eltángáltak; fiatal volt, magas, és a lányok szerint valamelyest jóképű, legalábbis az elején ezt állították róla, mert gyengécske fél év alatt kibukott Zsolt bácsiból a valódi énje, amely leginkább egy démonhoz hasonlított, idegbeteg kirohanásait majd’ minden testnevelésórán el kellett szenvedni, főleg a lányoknak, akik utálták a testnevelést, és egy hónapban háromszor is hoztak szülői felmentést, merthogy nekik menstruációs problémáik vannak, ők véreznek mindenhol, mint a meglőtt vad, és a tanár úr értse meg, így nem lehet szekrényt ugrani, a magasugrást meg egyenesen felejtsük el, és persze a futást is, mert azt a nőgyógyász egyenesen megtiltotta; Zsolt bácsi, ez a szegény, ifjú pára pedig őrjöngött, hogy alig egy hete vérezték ki magukat a lányok, ilyen nem létezik, hogy már megint van valami nyavalya, egy nő nem menstruál egy hónapban háromszor. Kicsike testnevelőcsarnokban folytak a mi óráink, egyik falon radiátorok sorakoztak velünk együtt, szemben a társasággal pedig a bordásfalak borultak a valódi falaknak, és Zsolt bácsi leült egy zsámolyra, és olvasta a neveket, egyiket a másik után, sorban megnézve mindenkit, hogy valóban mindenki a saját nevét mondta, nem lóg esetleg valaki, és egy másik diák mondta be a nevét a lógónak, és amikor a kedves lányok közül a két-három leglustább előállt a felmentő igazolással, hát zengett a csarnok, hogy én, aki egyáltalán nem voltam ijedős fiú, meg-megremegett a lábam néha, és azon imádkoztam, nehogy kiszemeljen magának ez a szörnyeteg, nehogy a lányoknak szánt frászt végül én kapjam, mert akkor elsírom magam, vagy bizony isten, úgy bokám rúgom, soha többé nem lesz belőle rendes ember.

   A futástól való irtózásuk következtében kezdtek el a lányok olyan sűrűn menstruálni, a szervezetük valósággal megbolondult arra a gondolatra, hogy nekik esetleg le kell futniuk száz métert, vagy háromszor át kell ugrani a jó öreg szekrényt; veszélyt érezve a testük meg akarta tisztítani önmagát, le akarta csapolni a szervezet a rossz vért, hogy cserélődjön, felfrissüljön az az elfáradt vér; hiába, egy ember szervezete nem tudhatja, hogy egy egészségre jó hatással lévő döntés majdnem az őrületbe kerget egy tanárt, aki nem akar mást, csak rávenni a diáksereget, hogy fontos a testmozgás is, és nem csak a tévénézés az igazi szórakozás.

   Én szerettem a testnevelésórákat, azokat a hosszú focimeccseket, amiket lejátszhattunk egymás ellen, az örökös hangzavar és lábdobogás közepette, minden elevenen él bennem, mint egy olyan emlék, amelynek önálló élete van, lélegzik és terjeszkedik, összehúzódik néha; van olyan, hogy körtáncot járnak bennem azok az emlékek, duhajkodnak, virtuskodnak, és megy a mulatozás, mint egy remek kocsmában, hajnalig…

   Aztán ott volt még a rajzóra, minden egyes művészettörténeti leckéjével, különböző korok stílusaival; azokon az órákon gyakran vetítettek nekünk a falra mindenféle képeket, egészen az ősemberek barlangrajzaitól a huszadik századvégi festményekig, és én nem győztem betelni a művészettel, a rajzokkal és festményekkel, a valódi művészek műveivel, mert az én bot kezeim nem képesek rajzolni, én egy embert nem tudok tisztességesen lerajzolni, nemhogy valódi csendéletet fessek, meg békés naplementét; bot kezeimhez, ujjaimhoz képest egészen jó osztályzatokat kaptam rajzból, négyeseket, ötösöket; úgy szereztem az egyik legnagyobb ötösömet, hogy Rembrandt életéből és művészetéből tartottam előadást, a világ festészetének egyik legnagyobb művészéről számoltam be társaimnak az összegyűjtött anyagokból. De aztán, amikor almákat, körtéket kellett rajzolnom ceruzával, kis tálkában, vagy éppen téli vagy nyári tájat, már nem is tartottam olyan szórakoztatónak a rajzórát, de azért kivittem mesterműnek erős jóindulattal sem nevezhető piszkozataimat, és néhányszor visszavihettem a helyemre a lapot, mire kaptam egy négyest, enyhe mosoly kíséretében, ami lehetett lenéző, de elnéző is.

   Zsuzsa néni kezdte el hadjáratait ellenem, próbálta letörni kicsike szarvaimat éles hangjával, amit néhányszor megeresztett velem szemben, én meg jókat mulattam a háta mögött, meg mormogva megemlékeztem édesanyja egészségi állapotáról, mert én utáltam, ha minden dolgomba bele akartak szólni, azt is utáltam, amikor a szabad véleménynyilvánításban gátoltak mindenféle tanárnőcskék és tanár urak; ez a drága jó tanárnő aztán hamar megszabadult tőlem és osztályomtól, elvonult, hogy világra hozza gyermekét. Szerencsére jóságosabb és értelmesebb tanárnőt kaptunk Dóri néni személyében, aki fiatalabb és szebb is volt Zsuzsa néninél, vékonyabb is, talán túlságosan is vékony, valódi nádszál tanárnő, furcsa s betűivel ő is kissé komikus volt, akárcsak Mónika néni, és ő is felvette azt a jó szokását, hogy enyhén csúfondáros mosollyal küldött vissza a rajzaimmal, azokkal a művekkel, amiket az osztályzás után rögvest a kukába hajítottam.

   El ne felejtsem az énekórák brutális varázsát, meg a remegő hangokat, amiket kinyökögtem egy-egy felelésnél, szégyelltem magam, elbújtam volna a föld alá is, mert nekem borzasztó repedtfazék hangom a magam számára is elviselhetetlen volt, nem még társaim számára, de azért túléltem az énekórákat, és amilyen nehezen álltam fel felelni, mondtam is gyakran, tanárnő, mintha valami nyomná a vállamat, és aztán amikor felelés után leültem, nem is akartam leülni, olyan könnyűnek, légiesnek éreztem a testemet, hirtelen leesetek a mázsás tömbök a vállamról, megkönnyebbültem, és hirtelen újra szépnek és gyönyörűnek találtam az életet. Erzsi néni szegény sánta volt, valahol a csípőjénél lehetett a probléma, és úgy járt-kelt a folyosón, mintha mindenáron jobbra akart volna bólogatni, tudomást sem véve a baloldalról, és hogy tudott nézni azokkal a gülü szemeivel, te jó isten, mindig borzalmasan felállt a szőr a hátamon, valahányszor rám nézett; ez a tanárnő szépen énekelt, valósággal rajzolta hangszálaival a hangokat, és hordta a CD-ket meg a lejátszókat a terembe: hol Vivaldit hallgattunk, hol Liszt Ferenc műveiből kaptunk egy kis dózist, meg operarészletekkel ismerkedtünk meg, semmi könnyűzene, rockzene nem szólt azokból a hangszórókból, úgyhogy néha borzasztóan utáltam az énekórákat, még akkor is, hogyha hármasnál rosszabb jegyem sosem volt énekből.

   Azóta furcsamód felfedeztem magamnak a zene világát, komolyzenét hallgatok, különösen Csajkovszkij meséjét, a Diótörőt szeretem nagyon, és Vivaldi négy évszakát, és még sorolhatnám a német és olasz és orosz zeneszerzőket; manapság egyre nagyobb értelmét látom és hallom a zeneiségnek, valóságos gyönyörrel tölt el a muzsika minden egyes hangja, s újra meg újra végighallgatok egy-egy tételt, sőt énekelni is szoktam, szeretek is, bár a hangom elég keveset javult az énekórákon tapasztalt borzadálytól, azért valahogy elénekelem kedvenc dalaimat. Körbe-körbe járok egy elképzelt lemez barázdáiban, kerülöm a misztikus tűt, nehogy leverjen a lemezről, közben hallgatom életem és cselekedeteim muzsikáját, amiket én magam komponálok, mint egy valódi zeneszerző; csak hallgatom és megyek körbe, csodálatosnak tetszik olykor a muzsika, máskor meg lehangoló, és olyan szeszélyes, mint az időjárás, de azért szeretem, mert az én művem, akárcsak a szövegeim, az egész életem az én nagy szövegem és muzsikám egyszerre, aminek ujjaimmal írom a partitúráját, érzéseimmel pedig a harmóniáját; ebben a kettősségben járok körkörösen folyton-folyvást, amíg csak élek, úgy érzem, jó ez így…

   Iskolai megpróbáltatásaim még nem értek véget, volt még kémiaóra is, az igazgatónővel, aki alacsony termetével, szürke hajával, és mufurc arckifejezésével maga volt a megtestesült keserűség; Andrea nénit alig láttuk mosolyogni, nevetni pedig csak egyetlen egyszer; ő állandóan morcos volt, és sokat kiabált, vagy éppen csak jéghideg szavakkal ecsetelte mások hibáit, különösen szerette a diákok orra alá dörgölni dőreségeiket, úgyhogy én aztán kaptam tőle rendesen a különböző jelzőket, gyakorta nevezett semmirekellőnek vagy léhűtőnek, hogy én rossz vagyok, valóságos ördög vagyok, csupán azért nem penderít ki az iskolából, mert a tanári kar egyöntetűen meg van győződve rendkívüli intelligenciámról és műveltségemről, szerintük én okos vagyok, mert ha hülye lennék, már rég másik iskolába járhatnék, vagy már dolgozhatnék, amilyen rosszul nevelt, minősíthetetlen magatartású vagyok.

   - Olyan mocskos a szád, hogy ultrás vízzel kéne kimosni! – ezzel a szöveggel lépett egyszer be az osztályba, mikor rá vártunk.

   Ez előtt a hatásos belépő előtt valamelyik társam egy hatalmasat káromkodott, valósággal cifrázta a válogatott szidalmakat, de sajnos nem tudom elővarázsolni a homályból, min is akadhatott ki az én társam, így aztán nem tudok róla nyilatkozni, de az biztos, hogy egy jó hosszút káromkodott, valóságos egyperces szidalom-novellát adott elő, Andrea néni pedig vérben forgó szemekkel követelte a vegyszert, hogy kimoshassa az ifjú nebuló száját. Ő aztán a fiúk mellé mindig lányokat ültetett, mint egy jó kertész, úgy gondolta, a fiúk csak a lányok mellett fejlődhetnek, és persze fordítva, a nők a férfiak mellett lesznek igazán nők; igazi gyomlálást végzett köztünk az első órán, és még engem is megszívatott, mert én mindig hátul ültem csendes magányomban, teljesen egyedül, de kémiaórákon mindig kaptam magam mellé egy hölgyet, és előre is ülhettem a legelső padba, hogy Andrea néninek tökéletes rálátása legyen ténykedéseimre.

   Nagy ritkán átrándultunk a kémiaszertárba egy-egy kísérletre, és szublimáltunk, meg sósavat öntöttünk kémcsőbe, és vizsgáltuk, hogy víz hatására mint forrósodik a kénsav; ezek a kísérletek mindig érdekeltek, olyannyira, hogy elfelejtettem jegyzetelni, ami meg is bosszulta magát a dolgozatoknál, én a kérdésekre nem tudtam válaszolni, erre Andrea néni nem tudott jó jegyet adni, és ebben a felettébb diszharmonikus harmóniában éltünk egymás mellett, látogattuk egymás óráit: ő kémiáról beszélt, én pedig a hülyeségről, de olyan módon, hogy feladtam vele szemben a harcomat, és csak csendes sustorgásban szórakoztattam társaimat, és csakis akkor, amikor Andrea néni a tábla felé fordulva magyarázta a kovalens- meg az ionkötéseket.

   Legutoljára hagytam az én legkedvesebb tanáromat, sőt talán az egyetlen kedves tanáromat, akit valójában és tiszta szívből szerettem, és akinek elvesztését jobban megsirattam, mintha apám patkolt volna el; Andor bácsi történelemórái a csodát jelentették, a valóságot és komikumot, egy olyan világot, melybe szívesen száműztem magamat otthoni magányomban is, átéltem újra és újra a történelem-előadásokat, a térképeken ábrázolt hadseregmozdulatokat, a megszállt területek színesen satírozott vonalait, azokat az örökösen változó határokat; minden ma is úgy él bennem, mintha csak alig egy perce ért volna véget a történelemóra, és alig pár perce hallottam volna Andor bácsi borízű hangján az elhangzott szidalmakat.

   - Pajtások! – mondta gyakran. – Főleg a lányok tudják megmondani, hogy lehet felismerni a zsidó férfiakat. No miért?

   És előadta a metélés művészetét: krétát ragadott a kezébe, és mutatta, hogy hol van a makk, és hogy a hímvessző mely részéről távolítják el a bőrt, elmagyarázta, miért van erre szükség, hogy ez higiéniai kérdés, a tisztántartás szempontjából fontos, az mellett, hogy a vallásuk is előírja.

   Ha valaki rossz választ adott, szótárában elég sok kifejezést tartogatott bölcs reakciókként:

   - Az anyád picsáját!

   - Lófaszt!

   - Hogy lehetsz ilyen hülye, öregem?

   Ezeket csak úgy kiragadtam, mert ezeken derültem a legtöbbet, már csak azért is, mert én a tudásom fellegvárából pökhendien néztem le a lent kéregető jobbágyaimra, röhögtem rajtuk, és nap mint nap elmondtam nekik, hogy ostobák vagytok, nektek nem is szabadna történelmet tanulni, az eszetek nem képes befogadni az effajta tudományt, ami a tudományok tudománya, maga az istenség. Andor bácsi gyakran megerősített ebben a kérdésben, természetesen a tudta nélkül, és a mély morgások, a fújtatások és szemforgatások sokszor ezeknél az obszcén mondatoknál is többet elmondtak gondolatairól, amiket megfogalmazott magában a kérdezett személyről, arról a szerencsétlenről, aki a legtöbbet pofázott más órákon, de most rettegett, mert Andor bácsi pofonokat is osztogatott néha, ha vaskos hangjával nem tudott érvényt szerezni akaratának.

   Voltak évszámok, amiket nagyon fontosnak tartott, azokat mindig megkövetelte, és egyest adott annak, aki kérdezésre nem tudta megmondani; ezek az évszámok voltak számára rendkívül fontosak: 895, 1241-1242, 1456, 1526, 1848-1849, 1956; mindössze ezeket tartotta igazán égetőnek, ezeket kellett tudni, hogy mi kötődik hozzájuk, és gyakran visszatért kérdéseivel ezekhez az évszámokhoz.

   - No, Mariska, mikor volt a honfoglalás? – kérdezte mély hangjával, s hosszú, tömött szakállában matatott.

   - Ezer…

   - Úúúúú! – mennydörögte Andor bácsi. – Megbuksz, ha rajtam múlik, megbuksz, öregem! Aki nem tudja a honfoglalás évszámát, nem is mehet középiskolába!

   Olyan élvezettel, dörmögve, közben szörnyülködve véste be a karót a naplóba, csak úgy porzott a papírlap, s közben dörmögött, mormogott magában, vastag szürke szemöldökei felett mély ráncokba gyűrődött a homloka; fújtatott is néha, és kopogott hosszú körmeivel az asztalon, és csak véste az egyest, szegény Mariska pedig csak lesett, aki egyébként István volt a való életben, de Andor bácsi mindenkit elnevezett valahogyan, és bizony nem egyszer előfordult, hogy egy fiú női nevet kapott, vagy fordítva: Petra például a Rudi nevet érdemelte ki magának, a Rudolf névből.

   Andor bácsi a folyosókat járta, vagy a technikateremben ücsörgött, borocskát ivott, cigarettázott, dolgozatot javított; olyan valódi, eredeti ember volt, hogy azt gondoltam, aki nem szereti őt, az nem is ember, hiszen ez a tanár bölcs volt, és jóságos volt, szerette a nőket és a jó italokat, dohányzott, káromkodott, szidalmazott vagy éppen poénkodott, poénjai pedig valódi értékűek voltak, a spontaneitás dobozából halászta őket elő, így aztán mindenki nevetett rajtuk, mindenki, még az úgynevezett sértett is.

   Emlékeim verméből óvatosan kiemelem azokat a képeket, amelyeket ő szerepel, könnyed mozdulattal leporolom az üveget, hogy láthassam az egészet egyben, és a szívem tájékán kellemes meleget érzek, talán még egy könnycseppet is elmorzsolgatok szemem alatt; kényelmes lassúsággal szedem elő a régmúlt idők képeit, és végre jó diák módjára figyelek öreg mesteremre, aki szeretett engem, kiállt mellettem akkor is, amikor dőreségeim miatt szorult a kapcám, s olyankor pajkos mosollyal küldött el engem a picsába, és elmagyarázta, hogyha mindig ilyen hülye leszek, hát szétveri a pofámat, de azért tudom, hogy szeretett, és a maga módján támogatta erőfeszítéseimet, amelyeket az életben megtettem.

   Összességében nézve az egész képet senki sem csodálkozhat azon, hogy én rettegtem az iskolától, ahol annyi trauma ért, ahol meg akartak fosztani emberi valómtól, ahol kijelöltek két-háromféle utat, amelyeken végig lehet ballagni, ahol elnyiszálták a szabadsághoz kapcsolódó gyökereimet, ahol szinte csak kiabáltak velem, és gyötörték a fejemet az értelmetlen tudományokkal, amelyekhez nekem sem kulcsom, sem álkulcsom nem volt, csak úgy lestem az órákon, mint a vett malac; én valóban rettegtem reggel, amikor fel kellett kelnem, aztán meg beballagtam azon az utált bejáraton, megmásztam a két emeletet, és én aludtam volna, vagy Vernét olvastam volna, vagy röhögcséltem volna egész nap, de ezeket nem lehetett, mert a negyvenöt perc a tanáré, és a kicsengő nem a diáknak szól, hanem a tanárnak, hogy fejezze be az óráját, tehát otthonosnak álcázott diktatúrában éltem, ahol egyszerre több diktátor uralkodott, csak itt a tudás vére folyt patakokban, amiket lecsapoltak tőlem, szerencsére nem az én valódi vérem, bár néha azt hittem, a véremet is otthagyom nap nap után. Nem volt könnyű nekem, tiltakozott minden porcikám a korlátok és szabályok hada ellen, titokban forradalmat főztem a kis fejecskémben; gyűlöltem mindenkit magam körül, még a társaim között is ellenségeket kerestem, én, aki mindenkit mindig szeretett; én csak az életben maradásomat akartam, és a szabadsággal felfegyverkezve kínkeservesen kivívtam a győzelmet, hiszen élek, megvagyok még, és írok, írom a sorokat, a szövegeket, hogy majd egyszer ámuljanak rajtam az emberek, a régi tanárok, hogy na igen, nem tudtuk megtörni ezt a fiút, végeredményben ő győzött; az iskolában csak kudarcok és vereségek értek, de egy jó hadvezér is feladja az állásait, ha egy másik fronton megnyerheti a háborút.

   Szegények voltunk, én nem mehettem külföldre nyaralni, csak vidékre a nagyszülőkhöz; ezek a nyaralások remekül elringatták meggyötört agyam és lelkivilágom visító csecsemőjét, még ciciket is kaptam a sorstól nagyanyám által, aki fagylalt meg csokoládé ciciket dugott a számba, és rántott húsokat kaptam, jó leveseket, üdítőket, és rohangálhattam; én azonban sosem kaptam zsebpénzt, nekem alig volt költenivaló pénzem, és amíg mások több száz forintokat költöttek a büfében melegszendvicsekre meg pizzákra, addig én otthon kaptam egy-két párizsis szendvicset, és a csapról ihattam vizet hozzá. És érzem, ember vagyok, élek, ember vagyok, valóságos ember, akinek voltak rossz napjai és jó napjai, nevettem sokat, sírtam is eleget, piszkáltak és kigúnyoltak a társak az iskolában, a tanárok leminősítették viselkedésemet, én csak egy rossz gyerek vagyok, hiába van kivételes eszem, sosem jóra használom a képességeimet; persze, mert nem hajtottam meg a derekamat nekik, én egyenesen álltam, mint az engedetlen paraszt, csak engem már nem volt erejük elverni, ahogy hajdanán tették a földművelő parasztokkal; nekem nem számított, ki az úr, ki az úgynevezett feljebbvalóm, én mindenkivel egy voltam mindig is, nem éreztem senkit magam felett, de magam alatt sem, egyek voltunk és vagyunk az egész világgal, és amíg élünk, leszünk is…

   Hiába csodálkozna bárki is, hogy én miért rettegtem az iskolától? az ember második otthonában nem érezheti magát rosszul az ember; én sosem éreztem otthon magam az iskolában, sokkal inkább börtönre hasonlított, ahonnan jó volt kinézni, elnézni a nőket nyárelején az utcákon, azokat a lenge öltözeteket, a ringó kebleket; és szerettem a madarakat is, csak szálldostak a kék éggel a háttérben, én meg ott penészedtem a padomban, előttem a csukott könyvem, kezemben a kikapcsolt tollal, ábrándoztam, álmodoztam, hogy én színész leszek, énekes egy rockzenekarban, könyveket fogok írni; az is gyakran eszembe jutott, nagy művész leszek, és majd szeretnek a nők, még a csókokat is unni fogom, annyi nőm lesz, ilyenekről álmodoztam az én börtönömben, az iskolámban, ahol rettegtem.

   Immáron ezt a lepedőt is tisztára mostam, végre megnyithatom a nagy mesekönyvemben az újabb fejezetet, újfajta szeleket foghatok életem vitorlavásznába… Jártam én iskolába, megtapasztaltam azt a világot is, meg is léptem onnan elég hamar, dőreségemnek engedve megváltam az utált falaktól… Azt hiszem, nem szívesen ülnék vissza az iskolapadba, mert hiába vagyok immáron békésebb ember, hiába csitítottam le a bennem tomboló harcost, rosszul érezném magam a padban, és agyam nem fogadná be tökéletesen az erőszakos tudományokat… Inkább kijárom a legnagyobb iskolát, amelynek egyszerre nincsenek és vannak szabályai, amelyben a tananyagot én magam állítom össze, egyszerre vagyok tanár és diák, szemléletem szerint válogathatok, néha adó vagyok, néha meg befogadó, és körbe-körbe forgok, ahogy távolodok, úgy közeledek újra az élményhez, és végre valódi misztikában főzöm a tudományomat, és írok, valódi sorokat, csiszolom azokat az én szövegeimet, a betűket, melyekből szavakat, a szavakból pedig mondatokat formálok, afféle dolgozatokat írok az én egyetlen iskolámnak: az Élet iskolájának…