Munkáim az örökkévalóságnak

   Önismereti, úgymond számvető óráimnak nagy része nem egyéb, mint félelem, félelem a sötétségtől, az emberi butaságtól, attól a butaságtól, amelynek én már vagy tíz éve, ifjú fővel hadat üzentem, merthogy én nem bírom elviselni a butaságot, az ostobaságot, a műveletlenséget, és hogyha valaki nem jártas valamilyen témában, hát nyugodt szívvel kussoljon, ne szóljon közbe, mert csak lejáratja saját magát, és ha már lejáratta magát, hát engem mérhetetlenül felidegesít, mégpedig azért, mert egyetlen pillanat alatt átérzem a feszengését, és én szégyellem magam helyette, én ócsárolom magamat, úgyhogy, ha egy mód van rá, tudatlan emberek ne üljenek le az asztalomhoz, hacsak nem akarják, hogy öt perc után elküldjem őket a picsába… Hányszor kontárkodtak bele a művészetbe léha, dilettáns alakok! Te jó isten! Még ma is szégyellem magam helyettük, én, aki pedig értek valamicskét a művészethez, de például a műszaki dolgokhoz egyenesen hülye vagyok, nem is okoskodok bele, mondjuk az épületgépészetbe, még akkor sem, ha kikérik a véleményemet; nem okoskodok én bele, ez halál biztos, én nem tudom, hogyan kell bekötni egy radiátort, és hogyan kell kiszámítani a melegvíz keringését, hogy nyerjünk némi energiát; nekem lövésem sincs a központi fűtés csőrendszeréről, de még a hidegvíz-rendszerről sincs, úgyhogy, ha gépészek társaságában sörözök, elhallgatom őket egy darabig, aztán ha megunom, vagy pedig tisztességesen berúgtam, otthagyom őket.

   Van nekem egyébként tanult szakmám, kérem szépen… Kőműves szakmunkás bizonyítványom van, az elméletet nagy nehezen megszültem hármasra, amiben nem kis szerepe volt Pathó tanár úrnak, azonban a gyakorlati vizsgán egy egészséges négyest sikerült összebetonoznom, összevakolnom, mert mikor az én spalettámat megnézte a vizsgabiztos, mindjárt mondtam, hogy az én merényletem az a sársarok, és máris egy jó jegyet ítélt oda nekem, de az állványzatom nem sikerült a legjobbra, úgyhogy csak négyest kaptam.

   Ahogy a kőművesek mondták: bassza Isten! Ne higgye senki, hogy ez a rövidke mondat olyan nagyon csúnya, ne ítéljék el rögtön azt, akinek a száját elhagyja, hiszen ez a mondat egy isteni tudás hordozója, mégpedig a jelen pillanat velejárója! A minden mindegy elvén bárki képessé teheti magát arra, hogy hangoztassa ezt a velős mondatocskát, bárki érezheti úgy, hogy ő már semmivel sem törődik, ahogy esik, úgy puffan az élete; aki már idáig eljutott, az már tudhat valamit, én magam is így élek, például, ha van pénzem, mert úgy alakult a világ folyása, hát gyorsan beszaladok a kocsmába, megiszom két-három korsó sört, ha pedig nincs pénzem, akkor nem megyek, otthon iszom a vizet, csak sajnos borzasztóan rossz ízű nálunk a csapból folyó víz.

   Mit is kéne, hogy írjak munkáimról? Én bizony dolgoztam már néhány helyen, csináltam én ezernyi ostobaságot, amiért bár megkaptam a fizetésemet, de sem feloldozást nem adott, sem kielégülést, sem megváltást, pedig én úgy képzeltem, ahogyan az öregek hangoztatták nap mint nap körülöttem, hogy a munka nemesít, jó érzéssel tölt el, az ember legyen a társadalomban hasznos, dolgos és szerény, én azonban legszívesebben lesöpörném ezeket a hülye mondásokat a képzeletbeli asztalról, akik ezeket mondták, sosem voltak szerények, mindig is utálták a munkát, sosem nemesítette őket semmi, csak a fél vagy egy liter pálinka, amit naponta magukhoz vettek, és még ilyen alakok tanították az ifjúságot, ezek az emberek neveltek minket az életre… Hogy őszinte legyek, mélységesen utálom a napi munka minden nyűgét, a hajnali keléseket, a napi robotot, az esti fáradtságot, a sajgó végtagjaimat, meg azt is, hogy munka után alig van kedvem élni, hogy lehangolt vagyok, már a piát sem kívánom; minden egy nagy rakás szar az életben, ha nem csinálhatod azt, amit szeretsz, márpedig manapság ki csinálhatja azt, amit szeret?

   Ott voltak a régi nagy cégnél, ahol kitanultam a szakmát, azok a kőművesek és segédmunkások, akik jóságuknál és proletári bölcsességüknél fogva egészen közelkerültek hozzám, őket szerettem, és valamilyen szinten felnéztem rájuk, pedig ők ittak és káromkodtak, műveletlenek voltak, nem értettek olyasmihez, amit én szerettem, ami engem érdekelt, mert bizony a szakma engem marhára nem érdekelt, csak pénzt akartam keresni, szegények voltunk, így gyorsan tudtam pénzt keresni, még akkor is, ha majdnem felfordultam nap végére… Azokba az én munkáimba beletettem minden erőmet, olykor kifejezetten élveztem a túlórákat, hogy még este kilenckor reflektorfénynél koszorúba öntöttük a betont, vagy amikor egész héten csak zsaluztuk annak az undorító betonnak a helyét; ezeket élveztem, mert este kilenckor már nem éreztem fáradtságot, átestem a holtponton, hirtelen fitt lettem, és vittem azt a szürke tömlőt, vagy kalapáltam egész este, csak úgy csattogott az egész környék; azokban a munkákban kiélhettem csapkodási vágyaimat, sőt káromkodhattam is, amikor csak jólesett, és sört ihattam az árnyékban a melósokkal, akik nagy sóhajok közepette nyelték ezt a sárga nedűt, dohányoztunk, folyton lógott a szánkból az a cigaretta, és dolgoztunk, épültek a házak… Olyan furcsa kettősségben jártam dolgozni: egyszerre gyűlöltem és szerettem a munkámat, néha élveztem, hogy kőműves vagyok, máskor meg elbújtam volna szégyenemben, hogy míg az összes osztálytársam főiskolán koptatja a padot, vagy egyetemre jár, én téglákat rakosgatok egymásra, betont tolok a talicskában, vagy éppen méricskélek egy rozoga colstokkal; szégyelltem és közben dicsőítettem önmagamat, hasznosnak ígérkezett az a munka, amit végeztem, fizettek érte, így aztán nem törődtem a hőséggel, nem érdekelt a farkasordító hideg sem, amikor az eső ráfagyott a kabátomra, dolgoztam, és ez akkoriban több volt, mint a minden… Azokat a végenincs beszélgetéseket sem felejtem sohasem, amiket megejtettünk az építkezéseken, azok a proletárbölcsességek utat nyitottak nekem a fény felé, mert a bassza Isten, meg a szarok rá, mind-mind olyan töltettel bírtak a szememben, amelyek magukban hordozták Isten igéjét, a megváltást, amelynek hátán egyszer majd kilábalok mély depressziómból; figyeltem az én kollégáimat, akik között volt öreg és fiatal, magas és alacsony, és ők olyan összhangban, hallgatólagos összeszokottságban éltek, dolgoztak, hogy én mindig úgy éreztem, már a tekintetükkel képesek elkérni egymástól a kalapácsot, vagy kimondani, hogy hozz egy sört, minden a mozdulatok kuszaságában rejlett, meg a tekintetek világosságában, és én örültem, hogy szemtanúja lehetek mások szolgálatának, sőt részese, mert én is embereket szolgáltam: a házak embereknek épültek…

   Jó nagy cég volt ez, egy építkezésen dolgoztunk vagy ötvenen, de jött a válság, amelyet sötétben lapuló maszkos gazemberek idéztek elő, úgyhogy egyszer csak sajnálkozva közölték velem, hogy minden motyómmal együtt távozhatok, én meg csak lestem a körülöttem lesütött fejeket, merthogy mindenkit elküldtek azon a ragyogó téli napon, emlékszem, méteres hó volt odakünn az utcákon, a vér megfagyott az ember ereiben, olyan hideg volt, de a Nap ragyogott, felettünk azonban egy csapásra beborult az ég, és erre mindenki ivott még egy utolsót, a cégvezetők hordták a sört meg a bort, ittak még egy utolsót, aztán pihenőre vonult a gárda. Pihentem akkoriban eleget, csak egy hónap múlva kellett újra megjelennem, megkaptam az összes iratomat, közben meg arról beszéltek, hogy majd a jó idő beköszöntével meglátja mindenki, talán lesz munka, újra fel lehet vonulni, csak-csak beindul egy építkezés, én azonban örültem, ugyanakkor borongós hangulatban is voltam, mert a lelkem mélyén tudtam, hogy új utakra mehetek, nincs véletlenül az, hogy elküldtek ettől a cégtől, mint ahogy semmi sincs véletlenül az életben, minden rajtunk áll vagy bukik, de örömömbe némi üröm is keveredett, és aljas elmém túlharsogott mindent a fejemben: mi lesz velem ezután? Az a gazember üvöltött ott legbelül, és én két tűz között ácsorogtam unottan, félve, az egyik pillanatban majd’ megölt a kétségbeesés, másik pillanatban meg leköptem magam, hogy kussolj, te gyáva, mert beverem a pofádat; mint életem során oly sokszor, ismét skizofrén állapotban éltem mindennapjaimat, hol ennek válaszoltam, hol annak, egyszer egyik kergetett az őrületbe, máskor válaszként mézédes nyugtató szavakat csepegtetett fülembe az én drága barátom, az én jóságos bensőm; ilyen körkörös mozdulatokkal haladtam előre, teltek a hetek, a hónapok, írtam azokat az én szövegeimet, egyiket a másik után, nagy álmomat dédelgettem, hogy én egyszer krimiíró leszek, és pötyögtem azokat a krimiket reggeltől estig, és élveztem minden egyes pillanatát. Azokban a hónapokban eljártam az én zenekarommal próbálni, írtuk azokat a csodálatos dalokat, néha éjszakákon át görnyedtem azok felett a remek szövegeim felett, csakhogy én mindent előbb-utóbb megunok, így aztán meguntam azt a társaságot is, mert nem képviselték azt, amit én, valahogy nem passzoltunk egymáshoz.

   Később aztán jöttek alkalmi munkák, dolgoztam egy hétig, majd kettőt otthon ültem, tartozásaim lyukait lyukakkal tömködtem, közben azért éltem, eljártam azokhoz az én nőimhez, akik mintha csak miattam éltek volna, oly forrón és édesen szerettek, hogy nekem valódi szenvedélyemmé váltak a nők, éjszakákat beszélgettem át velük, kérdéseikre válaszoltam, hogy aztán én tehessek fel kérdéseket, és amolyan félharmónikus közösségben éltünk, egyrészt szerettük egymást, lestük a másik kívánságát, másrészt viszont megvetette egyikünk a másikat, úgyhogy kínos mosollyal váltunk meg egymástól, hogy én más nők társaságába száműzzem magam, és kezdődött minden elölről… Dőreségünk valóban egészségünk szerves része! Teltek-múltak a hónapok, festéssel kerestem a kenyeremet, meg a sörpénzt, cigarettapénzt; egy egész pékség faburkolatát mázoltam át egyetlen hónap alatt, valósággal hánytam a négyzetmétereket; eljártam szórakozni az én barátaimmal, akik a régi szakítás után újra rámleltek, újra a régi hévvel nyeltük azokat a véget nem érő lőréket, a hétvégék valódi duhajkodásba csaptak át, s míg hétköznap dolgoztam, hogy élhessek, hétvégén éltem, hogy hétköznap újra Hádész birodalmában vakarhassam a sarat, és ebben a depressziós, cseppet sem normális életben főztem magamat, de kérem, én mindent megtettem, amit akartam… Hétköznap munka, néha rávettem magam szombatonként is, hogy mázolgassam azokat a kiszívott léceket, aztán esténként írtam azokat az általam szeretett szövegeimet, nap mint nap szembesültem balgaságommal, amin úgy nevettem, hogy a könnyem kicsordult, és közben meg szerettek az emberek, csóválták fejüket sikertelenségemen; ilyen is van, az elképzelt tehetség villámokat, dörgéseket mormolt a fejem felett, míg én rangomon aluli munkákat végeztem, amiket hol szerettem, hol utáltam, és mindig kezdhettem elölről mindent, mint a rossz tanuló, véget ért egy tanév, hogy nekem újra induljon ugyanaz az év, ugyanazokkal a leckékkel, én pedig túlságosan gyenge voltam, hogy a könnyen ismételhető tananyagot megtanuljam…Egyetlen állandóság maradt az életemben, a borotválkozás, és én, mint valami fertőző felülettől, folyton megváltam a hajamtól, szépen csillogó tar koponyával éltem, hogy szerettem én a hűvös szélben sétálni frissel borotvált fejjel, határozottan tetszettem magamnak, fülemben ott lengett az én kis ezüstkarikám, hátamon feszült a bőrdzseki, a gallérján rengeteg kitűzővel, olyan valódi szelíd vadembernek látszottam olyankor, szememben ott vibrált a szelíddé kovácsolt árgus tekintet, hogy meglássam a számomra hasznosítható anyagokat, embereket, hogy tanuljak valamit, és én életemben úgy tanultam, hogy sosem jegyzeteltem, sosem magoltam semmit, ezért aztán jó néhányszor elhasaltam az elém került vizsgákon, de hát istenem, az vesse rám az első követ, aki még sosem hibázott, sosem bukott el, mert az a baj az emberekkel, hogy akkor is ítélkeznek, amikor ők fel sem ismerik saját gyarlóságaikat, fingjuk sincs, hogy ők miben ludasok, én legalább tudom, mik a korlátaim, meddig nyújtózkodhatok, bár sokszor egészen lelógattam lábamat az ágyról, azonban már megtanultam, hogy ítélkezni mások felett rendkívül nagy luxus, a balgaság luxusa, mert ahogy ítélkezünk mások felett, abban a pillanatban önmagunk felett suhogtatjuk a bírák kalapácsát, önmagunkat ítéljük el, és a saját magunkra kiszabott büntetés miatt nem okolhatunk senkit.

   A festés után gépész mellé kerültem a munka örökös örvényében, egyik legjobb barátommal, meg az apjával dolgoztunk nap nap után, radiátorokat szereltünk fel, padlófűtést tekertünk tágas szobákban, és négyezerszer fúrtuk meg a födémet, hogy felrögzítsük a mennyezethűtés vékonyka csöveit; micsoda munkák voltak, a fagyos szélben izzadtunk a födém alatt tíz centivel, minden meleg, amit sikerült megtermelni az ablak nélküli házban ott összpontosult, és mi fúrtuk azokat a kis lyukakat, és ütöttük a dűbeleket a betonba, hiába, az ember mindenre kapható, ha megfizetik, mert megfizettek, fél évre el voltam látva munkával, megvolt a sörpénzem mindjárt, látogattuk is műszak után azokat a mi kocsmáinkat, hogy néhány korsó sörrel megöblögessünk a májunkat; ezekkel teltek napjaink, és én hol idegbeteg voltam a kialvatlanságtól, hol meg fáradt az örökös hajlongástól. Egyetlen mentsváram akkoriban az irodalom volt, amelynek szoknyája mögé bújva hessegettem el magamtól a valóság démonjait, sőt néha visszabújtam a vagináján keresztül a méhébe, hogy ott megóvhassam magam a világ rám nehezedő nyomásától, írtam azokat az én szövegeimet, hűs gondolataim mélyéről előbányásztam néhány ércecskét, hogy a meglévő és leendő olvasóimnak mosollyal és könnyekkel szolgálhassak, igyekeztem selymessé csiszolni a szövegeimet, annyira selymessé, hogy ne akadjon fenn rajta semmiféle tudatlanság; némi fényt is beléjük csempésztem, egészen aprócska fényt, ami talán útmutatóul szolgál ebben a nagy sötétségben, amelyben évek óta kóborolok, mint egy vak koldus; néhányszor beleestem láthatatlan vermekbe, aztán valahogy kikászálódtam belőlük, úgyhogy fényt gyújtottam műveltségem vékony rőzséiből, hogy el tudjam rejteni hátam mögé a sötétségemet, és ami ellen kivontam a kardomat, ami sokkal inkább egy toll, az ellen hadakozom békés harccal, tudniillik az emberi ostobaság sokkal pusztítóbb lehet, mint egy-egy háború, és értelemmel szolgálni az embereket sokkal nagyobb szolgálat, mint amit ember valaha is kiérdemelhet magának…