Az aprócska szobát pillanatok alatt kerítették hatalmába a reggeli, sárgában pompázó napsugarak, felverve engem is mély álmomból. Anya a konyhán csörömpölt annak ellenére, hogy már vagy ezerszer megkértem, hogy azt a reggeli kis szertartást hagyja ki.

Tüntetés képpen – amiért már megint reggel van – a fejemre húztam a takarót, és átvergődtem a másik oldalamra, hogy legalább még pár percig élvezhessem a kellemes meleget, mielőtt újra belépek a zord télbe. Közben azon agyaltam, hogy mit is mondott a meteorológus férfi, a mai időjárásról. Mintha enyhülést és hómentességet ígért volna, legnagyobb örömömre.

-   Katie! Reggeli!

Az ismeretlen férfihang hallatán puskagolyóként akartam kilőni az ágyból, de a lábam beleakadt a takaróba, így hát fejjel a padlónak érkeztem meg. A könnyeim már patakokban folytak mire sikerült talpra állnom, és sikerült felfognom, hogy nem otthon vagyok, az ismeretlen férfihang pedig Markus mély baritonja.

Bár már eszembe jutott, hol is vagyok, megszeppenve néztem körbe a szobában. Az apró egyszemélyes ágy a hófehér lepedővel és huzatokkal, az ugyancsak apró ablakot díszítő kézzel hímzett függöny, na meg a kézzel szőtt szőnyeg a lábam alatt ismét teljesen elkápráztatott.

Nálunk ilyeneket egy átlag Supermarketben is lehet kapni. A kézművesség valahol a kihalás és a tényleges halál között bukdácsolt.

-   Katie! – hangzott fel újra a kellemes bariton.

-   Pillanat! – kiáltottam, s ledobtam magam a székre, hogy felvehessem a csizmámat, aminek a helyén egy ígéretesen kinéző balerina cipő árválkodott. Csak akkor vettem észre, hogy a székre egy nyári ruhát is terítettek. A halvány bézs árnyalatú ruhát hímzett szegély díszítette, ami harmóniában volt a cipő csodás mintázatával. Gyönyörű zöld indákat, és apró kék virágokat varázsoltak cérnával, a kellemes tapintású ruhára.

-   Markus ez az enyém? – kiáltottam kicsit zavartan. Mégis kié másé lehetne? Hisz egyedüli lány voltam a szobában, amelybe a holmikat betették.

-   Kié másé? – nevette, megerősítve iménti feltevésemet, miszerint csak ez enyém lehetett.

Gyorsan magamra kaptam a ruhákat, és kiléptem a szobából, hogy a konyhán csatlakozhassak az asztalnál már jó kedvűen falatozó Markushoz. A lábam alatt matt kőlapokból rakott, leginkább utcai burkolatra emlékeztető felület terült el. A kevés bútor szemmel láthatóan tömény fából készült, a falak egyszerű fehérre voltak meszelve. A sarokban ott állt a méteres magasságú tartály – Will szavajárásával: hordó -, amit az este töltöttünk fel vízzel.

Amikor Will először említette a vizet és a kutat egy mondatban máris megjelent lelki szemeim előtt a kép ahogy lemászom a dombon, aztán vissza, aztán még kaptatok a faluig majd’ fél kilométert egy pohár vízért, hogy ezután visszakutyagolhassak a kunyhóhoz, ahol persze újra rámtör a szomjúság a fárasztó út után, és kezdődik minden előröl. 

Eme elképesztően eszement képzelgés újabb tanúbizonysággal szolgált arról, hogy Will világában én igencsak naivnak számítok, ugyanis a kút – amiiből vödörrel kell felhízni a vizet – tíz méternyi sétára volt a kunyhótól. Az elfáradás és szomjan halás esélye nulla. Bár nálam sohasem lehet tudni. Azon az estén azonban vagy a szerencsének, vagy a lelkes tenni akarásomnak köszönhetően a tartály sec-perc alatt megtelt, én pedig örülhettem a fejemnek.

-   Na mi lesz? – pillantott fel rám Markus. Vidámsága élénk színfoltja volt az egyszerű konyhának.

Markus egy egyszerű faasztalnál ült, egy egyszerű faszéken, s egyszerű szalonnát evett, egyszerű kenyérrel. Egyszerűen olyan hétköznapi volt, hogy azon nyomban megfeledkeztem arról az abszurd tényről, hogy fogalmam sincs milyen bolygón, milyen időben, vagy milyen térben vagyok.

Semmi sem számított, csak a nyugalom, s a családias környezet amibe belecsöppentem.

-   Will? – kérdeztem körbepillantva, mielőtt leültem volna egy adag étel elé, amiről feltételeztem, hogy nekem van odakészítve.

-   Dolga akadt a királynál.

-   A királynál? – vontam fel a szemöldökömet.

-   Igen. Williem a Napkirály, Edton inasa. Emellett pedig nekem segít a kunyhó körül, de ma szabad napot kap, hogy körbevezethessen téged. Nyárliget rengeteg izgalmat rejt, még akkor is, ha csak a Nap birodalmában bandukolhattok.

-   Öhm… - nyögtem zavarodottan. Ennyi információ egyszerre egy kicsit sok volt. – Köszönöm. – Úgy éreztem, hogy ez pontosan ideillik, s ennél többet nem is tudtam volna hirtelen mondani.

-   Szóval Katie – kezdte rám emelve ragyogó tekintetét. -, hogyan is kerültél hozzánk?

A kérdésében nem volt semmi egetrengető. Nem vádolt semmivel, nem akasztotta rám a rossz válasz adásának terhét. Csak könnyedén rákérdezett valamire, amit nem tudott.

- Nem tudom.

- Érdekes – mosolyodott el barátságosan. - Akarsz róla beszélni?

- Nem tudom.

- Akkor egyezzünk meg úgy – nevetett fel jókedvűen -, hogy ha a szókincsedben a nem tudom-on felül olyan szavak is megjelennek, amellyel le tudod írni a gondolatait, szólj és én meghallgatlak.

- Rendben – mosolyodtam el végre én is. Ez az opció egész jól hangzott.

- Látom felébredtél! – kurjantotta Will, miközben majdnem beesett az ajtón. – Rengeteget alszol. De legalább már megreggeliztél. Akkor indulhatunk is!

Az egészet egy szuszra hadarta el. Csak kapkodtam a fejem, s tettem amit mondott.

-   Mégis hová megyünk?

-   Megmutatom a tájat, és néhány tájokozódási pontot, bár úgyis elfogsz tévedni.

-   Köszi Will, igazán aranyból van a szíved.

Az igazat megvallva, teljes mértékben igaza volt. Alig egy perce indultunk el, és én máris teljesen elvesztem. Igazából nem is értettem, hogy egy olyan erdőben, ahol minden növény mozog, hogyan lehet tájékozódni.

Mindezek ellenére az erdő csodálatos volt. Zöldellő fák, friss virágillat, kellemes napsütés. Olyan volt, mint egy menedéket nyújtó álom, egy hideg téli éjszakán.

-   Ez itt, egy nyáricser – mutatott Will egy majd tíz méter magas fára, amely számomra ugyanúgy festett, mint az összes többi. – Nézd! – mutatott Will a fa törzsére, észlelve a zavaromat. – A törzsén apró vörös barázdák vannak. Ő már nagyon idős, nem mozog. Ő egy támpont lehet a számodra – mosolygott rám elbűvölően, majd indult is tovább.

Igyekeztem magamba vésni a fát, megjegyezni, hogy a vörös barázdákat kell keresni.

-   Az ott egy ezüstcédrus, a következő támpont. Ha közelebb jössz, láthatod az ezüstös csillogását a leveleinek. Ez pedig – lépett egyet jobbra – tüzesboróka, a kis vörös bogyók amiket terem halálosak. Végig égetik a nyelőcsövedet. Na de indulás tovább.

Will remek tanár volt, csak épp túl gyors. Mire felfogtam mit is mondott az egyik fáról, már lépett is a következőhöz, teljesen belezavarva az előzőbe. Nem sokat sikerült megjegyeznem, így inkább gyönyörködtem a tájban. Az érdekes fákban, amelyek közelebbről szemlélve tényleg eltértek egymástól, a kék égben, amelyeken hófehér pamacsok úszkáltak. Élveztem a napfényt, és Will kellemes hangját.

-   Minden tiszta? – fordult felém hirtelen, majd választ sem várva elindult visszafelé.

-   Arra mi van? – nyújtogattam a nyakam. Mintha egy tó vizének csillanását láttam volna.

-   Az már Holdfölde, amit bámulsz pedig a Fekete tó.

-   Fekete tó? – ráncoltam a homlokom. Nem értettem, hogy egy ilyen csodálatos helyen, hogyan létezhet efféle névvel illetett képződmény.

-   Meg van átkozva – magyarázta Will, miközben megragadta a kezem, s távolabb húzott a számomra láthatatlan határtól. – Ennél tovább soha ne menj, ha csak nem akarod megöletni magad.

-   Nem akarom – kukucskáltam még mindig a tó felé. Az átok és az öletés szavak apró repedéseket idéztek elő a barackszínű buborékon amibe Nyárligetet képzeltem. A fejemben előtérbe furakodtak a filmek, amelyekben a gyönyörűségből egy pillanattal később sötétség és halálsikolyok lettek. Utóbbiakból én nagy örömmel kimaradtam volna.

-   Akkor ne bámuld! – rángatta meg a kezemet Will. Karamell szemeiben ijedtség bujkált, ami meggyőzött arról, hogy jobb ha még a szemet is leveszem a tóról, sőt a legjobb, ha a létezéséről is megfeledkezem.

-   Te Will! – kezdtem terelni a témát, hogy megtörjem a megfagyni készülő hangulatot, s magamat is visszarángassam a brackszínű világba. – Ösvény errefelé nincs?

-   De van – húzta széles vigyorra a száját, majd lerántott a földre, s addig izgett mozgott, s böködött, míg végül mindketten hason nem feküdtünk a fűben. – Nézd! – mutatott a fejünktől alig egy arasszal lejjebb elterülő fényes fűszálakra, mielőtt bármit is szólhattam volna.

-   Nézem – mondtam, bár fogalmam sem volt róla, hogy azt nézem-e, amit kell.

-   Ne csak nézz, láss is! – Közelebb nyomta a fejemet a földhöz, s akkor megláttam. A szálak ezüstösen csillogtak, feltűnően eltérek szimplán zöld társaiktól.

-   Ezt eddig mért nem vettem észre? – csóváltam a fejem.

-   Azért mert mint már utaltam rá, nem csak nézni kéne, hanem látni is – tudálékoskodott Will, majd felsegített és megindult az ösvényen. – Látod már?

-   Csak halványan – húztam a számat. Közelről tökéletesen ki lehetett venni melyek az ezüstös szálak, de a magasból már kevésbé. Épp, hogy csak láttam a halvány derengést.

-   Majd hozzászokik a szemed, és akkor jobb lesz – mosolygott bátorítóan.

-   Ha te mondod.