"Én megbocsájtok neked. Mert senki sem érdemli meg ezt a fájdalmat. És ha ez gyengeség, gyáva módon el fogok futni előle, és azt akarom, hogy te is elfuss előle, mindenki fusson el előle..."

Alternatív Földi világ ismeretlen réges-régi évszázad

A férfi keze vérben fürdött. Összegörnyedt teste minden izomzatát megfeszítette, s önkénytelenül ölébe temette tehetetlenségtől torzult arcát.
- Neeeeeeeh... - nyögte hörgő, elhaló hangon. -  Nee...
Picire zsugorodott szeméből sebesen potyogtak a könnyek. Sírt. Remegő kézzel, lassan kinyúlt a test felé, és markába szorította az élettelen kart beborító ázott selyem ruhadarabot...

Alternatív Földi világ ismeretlen réges-régi évszázad Jópár évvel korábban

A gróf nyugtalanul tekintett ki az üvegablakon. Tekintetét elvakította a felkelő nap fénye, de őt ez egy cseppet sem aggasztotta. Szeme szüntelenül a vár bejáratát figyelte. Szíve a félelemtől zakatolt. Másodpercről másodpercre azzal nyugtatta magát, hogy a lázadó sereg még nem törte át a végső védvonalat. A várkatonák hősiesen védték a falat,és a sors nem nekik kedvezett. Ezzel ő is tisztában volt. Épp abban a pillanatban egy hősies védőosztag vad ellentámadásba kezdett: puskájukkal megtizedelték a vizes árkot átszelő hídra nyomuló lázadók jobb szárnyát.
A gróf arcára elégedett mosoly húzódott miközben emberei feltétlen hűségét figyelte. De nem volt értelme: csak még többen jöttek; őrülten tódultak előre, ordítozva, kiabálva, még dühösebben mint azelőtt. Mindehhez képest halk robajnak tűnt csupán, mikor betörték a várkaput. A férfi lehunyta szemét. Rájött talán, hogy nem számít mit lát, mit hall - pontosan tudja minek kell történnie. Nem félt a jövő beteljesülésétől. Rég beletörődött már a végzetébe. A vadul gyilkoló embertömeg folyamként áramlott be a várudvarba. Érezte a jogos haragot a szívükben. Pontosan tudta mi táplálja - és egy cseppjét sem vette meg.
Behúzta a függönyt. Letette üres kristálypoharát a hozzá közel eső szekrény szélére, majd az árnyékában meghúzódó rémült feleségéhez fordult. Holdsápadt homlokára apró búcsúcsókot nyomot.
- Most menj. Meneküljetek el Acelin-nal.  - szólt hozzá halk gyengéd hangon, majd végigsimította kezét puha hófehér bőrén.
A nő megmarkolta férje ingujját, majd önkénytelenül karjaiba zuhant.
- Nem mehetek veletek. - folytatta a férfi. - Meg kell védenem a birtokot. A király hírnevét, tudod jól drágám...
Képzeletben lejátszották ahogy mindennek vége, a védő sereg hősies győzelmet arat a falu felett, akik életükért könyörögve leteszik a fegyvert - és minden újra boldog lesz, olyan csodálatos mint egykoron. De mindketten tudták, hogy már jó ideje nem volt az. Nem is lesz az.
A feleség megfeszített arcizmokkal nézett férje, a gróf szemébe, és bólintott. Az  a pár másodperc többet jelentett minden szónál. Tudták mit kell tenniük: hogy mi a kötelességük. Elengedték egymás szorítását, s a grófné szaporán a szoba ajtaja felé vette az irányt. Még utoljára hátrapillantott, mintha azt remélné, hogy hirtelen minden problémája megoldódhatna, majd az ajtó mellett álló komornyikhoz fordult:
- Kérem készítse elő a lovaskocsit, Albert! Mondja képes rá? - kérdezte határozott, ellentmondást nem tűrő hangon.
Az elegáns, fekete díszruhás Albert bólintásával jelezte válaszát.
- Ahogy ezidáig mindig, asszonyom. - tette hozzá illedelmesen.
- Mindjárt visszaérek - szólt férjéhez mielőtt elhagyta volna a szobát.
Lenyomta a kilincset, és a lépcső felé rohant -  egyenesen Acelin hálója felé. Szíve hevesen lüktetett, ahogy végigrohant a hűvös, sötét folyosón. Mielőtt odaért volna megállt, pontosan az ajtó előtt. Óvatosan nyitotta ki, majd meg pillantotta a kislányt. Már ébren volt: az ablak előtt ült törökülésben. Akkor azonban felállta és anyjához sietett:
- Mama, a vendégek miért bántják a katona bácsikat? - kérdezte érdeklődő, mintsem ijedt hangon.
Az anya keserű mosollyal magához ölelte a kislányt.
- Talán nem kedvelik egymást? Nem kedvelik a papát, mama? - faggatózott tovább...

Albert előrántotta a kését. Egyszerű vadászkés volt, a célnak éppen megfelelt.
A gróf óvatosan végigmérte. Arcán még mindig ott ült a féltő, de büszke mosoly.
- Hazudnék na nem sejtettem volna, Albert. - szólt támadójához idegesítően nyugodtan.
Albert felszisszent.
- Fejezze ezt be! Ne játssza itt a hősiest, maga csak egy gyilkos.
Közelebb lépett a grófhoz, elég közel ahhoz, hogy belemártsa éles kését. Keze remegett a dühtől - és ellenfele nem védekezett. Haragját ez még inkább tetézte, undorítónak találta az egész ember puszta létezését. Keserű fájdalmat okozott neki a csöndes beismerés. Egy pillanatra közvetlen közelről egymás szemébe néztek.
- A nevem nem Albert. - suttogta.
- Tudom. Sajnálom, Albert. - nyögte, miközben lassan a padlóra rogyott.
- Nem kell a sajnálata. - felelte.
Albert vetett egy utolsó pillantást a haldokló férfira. Érezte, hogy mély megnyugvás lepi el elméjét, fehér selyemkendőjével megtörölte a véres tőrt, és visszahelyezte a tokjába.
Kicsapódott az ajtó. A férfi tekintete azonnal katonai egyenruhába öltözött hasonmásával találta magát szemben.
- Megölted végre? - kérdezte.
Mosolyogva leszegte fejét.
- Igen, Kevin. Megöltem.
- Akkor végezz a többivel is. - folytatta Kevin szemrehányóan.
Albert szeme fennakadt. Megrökönyödéssel fogadta bátyja utasítását. A boldog pillanat hamar szertefoszlott.
- Én nem fogom megtenni. Ezzel végeztem. Nekem nincs szükségem a további vérontásra. - vágott vissza.
De Kevint nem tudta meglepni magasztos szavaival. A lázadó serege vezére mintha sejtette volna az események kimenetelét, fegyvert fogott, és lőtt.
- Nem tehete... - ezek voltak Albert utolsó szavai, de már túl késő volt...

A király szobáját lángok lepték el - erre lett figyelmes a feleség, miközben titkon rettegve szorosan magához ölelte kislányát. Akkor letette, majd kézen fogta, és kisietett vele a hálóból. Nem hitte el, hogy ez megtörténhet. Nem fogadta el, elméje vissza utasította a tényt. Berontott a helységbe. Látta, hogy a szoba bal sarka teljesen beomlott. De a tűz még nem terjedt tovább. Mindez azonban nem számított: hangosan zokogva esett össze; leomlott körülötte a világ mikor meglátta a két vérben fürdő halott testet. Nem ment közelebb. Képtelen volt rá. Nem akart így emlékezni a férjére a hősre, aki életét adta egy parancsért. A kislány bársonyos arcán is egy apró könnycsepp futott végig:
- Papa... - suttogta, s közelebb lépett hozzá, de anyja még időben megragadta kezét, és magához rántotta. Úgy érezte, még túl fiatal hozzá, hogy láthassa. Talán majd egyszer, amikor idősebb lesz, elmeséli neki mi történt ezen a napon...
- Jó éjszakát hölgyeim... - szólalt meg mögöttük egy kárörvendő alak, és tompa csapódással bezárta a dupla szárnyú ajtót. Az asszony még éppen láthatta szeme sarkából az őrült férfit, mielőtt elsötétült volna a világ. Csapdába estek. A nő eszét vesztve futott a szoba bejáratához, reménytelenül öklével verte, de semmi nem történt. Kulcsra zárták, és ez a király ajtaja volt: ha pár ütéssel ki lehetett volna dönteni, méltatlan lett volna a használatra. A lángok egyre nagyobbá váltak. Terjedő lábacskáik a holtesteket nyaldosták. Innen nem vezetett többé kiút. Tehetetlenül roskadt magába, majd a kislánya felé fordult. Fejére helyezte kezét, és lassan végigsimította remegő kezét a bársonyos szőke hajzuhatagon.
- Minden rendben lesz, - suttogta - minden rendben lesz... - s vállára hajtotta fejét, hogy gyermeke ne láthassa elkeseredett könnyeit.
- A bácsi gonosz volt, ugye mama?
- Igen... ő egy nagyon gonosz bácsi volt. - felelte, de hangján érződött, hogy mintha elfogadta volna a halál gondolatát.
- És nem szeretné, ha kijutnánk innen ugye? - kérdezte sírós kaján vigyorral.
- Nem... - válaszolta az anya zavartan. Nem látta át kislánya viselkedését; de ezt a helyzettel magyarázta.
- Akkor használjuk a titkos folyosót! - folytatta, és nyílegyenesen egy embermagasságú faliszőnyeg irányába mutatott.
Az asszony hirtelen magához szorította a lányt, pulzusa megkétszereződött, és az átjáróhoz rohant. Lerántotta a falról az aranyhímzéses szőnyeget, és rohanni kezdett. Mikor az út kétfelé ágazott, habozás nélkül döntött. Nem korlátozták a pókhálók, sem a rémisztő sötétség. Nem volt már semmi ami visszatarthatta volna. Nekirontott a kijáratnak, és a rozsdás ajtó rögtön kitárult. A grófné gyorsan körbenézett: Tudta hol vannak:  nem messze a várkerttől, ami az áhított menekülési utat biztosította számukra. Látta amikor egy ellenséges katona megpillantja őket. Hallotta a kiáltást is: " - Kevin kapitány..."
Tudta, hogy nincs sok idejük. Rohanni kezdett a kertkapu felé...

Théo megnyalta a szája szélét, felvonta szemöldökét, nagy levegőt vett, és átbújt az apró keskeny repedésen. Nem sok ilyet találni a várfalon, úgyhogy áldotta is a szerencséjét, hogy ráakadt egypár hónapja. Az egyetlen probléma azonban - ami üröm az örömben - hogy a túloldalon egy nagy, szúrós kökénybokor várta, ami viszont tökéletesen eltakarta a kis lopakodóhelyet. A fiatal fiú gyakran kószált a várkertben. Nem őrizte senki, csak két vérszomjas vad kutya, de Théo szerette a kutyákat. Többször jókat játszottak már, amikor erre járt. Legutóbb olyan nagy zajt csaptak, hogy az már a személyzetnek is szemet szúrt, szerencsére időben sikerült elslisszolnia -  a hangoskodást pedig arra fogták, hogy a két kertőrző nyilván összeverekedett egy falat kóbor macskán.
Ezúttal Théo a levendula növény készletét szerette volna feltölteni. Óvatosan lépdelve megkereste az illatozó lila virágokat. Igyekezett minél kevesebb nyomot hagyni - ezzel sem veszélyeztetve az értékes jövőbeli gyűjtőhelyét. Leszakított egy szálat, majd beleszagolt. Az illatáradat elöntötte elméjét. Gyorsan zsebébe tömött még 4-5 marékkal, amennyit csak bírt.
Kicsapódott egy ajtó. A fiú összerezzent, és lelapult a fűbe: látott egy felnőtt nőt, és egy előtte futó kislányt. Meglehetősen berezelt. Nem kedvelte volna, ha bedugják a várbörtönbe: a természetet jobban szerette. A szeme tágra nyílt. A nő összecsukott. Térdre esett, majd elterült a földön - Théo észre sem vette, hogy felállt meglepődöttségében. Végre meglátta a puskás férfit is: díszes ruhába öltözött hadvezérnek vélte. A szentségtelen keresztüllépett a  haldokló asszony testén.
A kislány csak futott tovább, sikerült némi előnyt szereznie - maga sem tudta mi hajtotta. De Théo látta könnyektől kipirosodott kétségbeesett arcát, és felismerte. Kezéből kihullott a levendula. Nem tudott koncentrálni.
A kislány megbotlott és elesett, de a fiút nem érdekelte. Lassú léptekkel indult meg az ellenkező irányba: szembe a gyilkossal. Kevin nem foglalkozott volna vele túl sokat. Nem lőtt, puskája nyelével támadt rá: és elvétette. Théo határozott mozdulattal tért ki előle. A lázadó vezér megrökönyödött.
- Mégis kinek képzeled magad? - kérdezte dühösen, majd újra támadó pozícióba lendült.
Ezúttal Théo is aktívan részt vett a küzdelemben. A következő ütésnél elhajlította Kevin fegyverét, és a fűbe dobta. Őszintén szólna így egy kicsit maga is nagyon biztonságban érzete magát. Ezután egy jól célzott mozdulattal a férfi arcába csapott öklével.  Nem adódott ideje a meglepődésre. Arccsontja elveszítette az eredeti formáját, és néhány fogát érezte vérző nyelvén. Térdre rogyott, de nem ájult el. Látszott rajta, hogy nehezére esik a mozgáskoordináció.
- Ezt már rég kiérdemelted, gyökér... - vigyorgott győzedelmesen Théo, azzal hátat  fordított, és a kislányra nézett.
Ő még mindig ott feküdt, négykézláb, ahol legutóbb. Látta mit tett a fiú, de egyikük sem volt biztos abban, hogy tényleg felfogta a történteket.
A harcos fiú megnyugtató léptekkel odasietett a zokogó kislányhoz, és hátára vette.
- Így jó lesz? - kérdezte tőle szórakozottan.
- Igen...
A kislány csak ekkor vette észre, hogy a fiú egyik felkarja sokkal nagyobb mint a másik.
-  Mi történt vele? - nézett rá zavartan -  Beteg vagy? - kérdezte kissé ijedten, de inkább hirtelen jött bizalma volt az, ami némiképp megrendült.
Théo elvigyorozott, majd hazudott egy nagyot:
- Megcsípett egy bogár! - felelte komolytalanul.
- Nem igaz! - vágta rá sértődötten a kislány, de már aggódott is egy kicsit.
Théo arcáról most már eltűnt a vigyor, és helyét komolyság vette át.
- Nagy bogár volt... - felelte.
Majd egy kevésbe veszélyes várfalrésen elhagyták a vérben úszó várkastélyt...