Másnap korán ébredtem. A hajnali hűvös szellő finoman lengette a függönyöket a nyitott ablakon, melyen behallatszott a lovak nyerítése, és a lovászfiúk csettintgetése. Kikászálódtam az ágyból, és kinéztem. Három fiatal férfi vezette ki az állatokat a karámba, míg a fiatalabbik Paul, apjának segített az itatókat friss vízzel feltölteni. Meghúzódtam a függöny mögött, és onnan csodáltam elképesztő testét, és azt, ahogy a felkelő nap sugarai megtörnek izmain. Megértem már huszonöt évet, de még olyan férfival soha nem találkoztam, aki annyira tökéletes legyen, mint Paul, úgymint külsőre és belsőre is.   

      Az előző napi kedvességét, - hogy többször is megfogta a kezem - betudtam vendégszeretetének. Remélni se mertem volna, hogy valamiféle érzelmet táplálna valaha egy olyan lány iránt, amilyen én vagyok. Titkon azért persze reménykedtem, de nincs olyan lány, aki ne álmodozzon álmai férfijáról. Nem képzeltem még magam mellé az ágyba sem. Egy olyan lány, mint én, jobb, ha marad a rideg valóságnál. Átlagos külsővel áldott meg a sors, és persze szüleim. Soha nem jártam kihívó ruhákban, mint kortársaim, és nem szerettem vásárolni sem a márkás divatszalonokban. Ha szükségem volt egy ruhára, akkor gyorsan berohantam egy kisáruházba, lekaptam egy göncöt a polcról, és ha jó volt rám, megvettem. Tulajdonképpen anyagi körülményeim sem engedték meg, hogy fizetésem a ruhatáram bővítésére fordítsam. Ha volt egy kis felesleges pénzem, akkor azt inkább a könyvesboltba hagytam ott. Amikor éppen nem volt, akkor a könyvtárban kötöttem ki. Szüleimtől soha nem kértem segítséget, nem mintha nem segítettek volna. Mindig is szerettem a magam ura lenni. Inkább éltem szerényebb körülmények között, mint kitartott vagy eltartott legyek.

      A regényírással nem lehet annyit keresni, hogy jómódban éljen az ember. Éppen ezért, kénytelen voltam más munkát is vállalni. Sokszor besegítettem egyik ismerősöm könyvesboltjában, amikor valaki lebetegedett vagy szabadságon volt. Magányosan tengettem az életemet. Barátom se sok volt, ami igazából annak is köszönhető, hogy lakásomat nem igazán hagytam el. Jobban szerettem a könyveket bújni, vagy regényeket írni. Ebbéli tevékenységeim annyira lekötöttek, és boldogsággal töltöttek el, hogy elég gyakran megfeledkeztem a külvilágról.

      Az, hogy, rászánjam magam arra, hogy elhagyjam Denvert, és megkeressem Lizt, hatalmas erőfeszítésembe került. De abszolút nem bántam meg. Jól éreztem magam a farmon.

      Annyira elrévedeztem a látványban, hogy alig hallottam meg a kopogtatást. Arra lettem figyelmes, hogy egy férfihang szólt be, majd lassan kinyílott az ajtó. Gyorsan visszaugrottam az ágyba, mert a bugyin kívül, csak egy rövid póló volt rajtam. Paul jött be a szobába.

–     Jó reggelt! Ébren van? – dugta be a fejét az ajtón, majd amikor látta, hogy az ágyban vagyok, beljebb jött.

–     Jó reggelt! – köszöntem zavartan. – Igen, már felkeltem.

–     Akkor jó. Anya mondta, hogy vigyem magammal, és mutassam meg a gazdaságot magának. Akar előtte reggelizni, vagy, majd ha visszajöttünk?

–     Nem vagyok még éhes – mondtam félszegen, pedig egy kicsit már korgott az éhségtől a gyomrom. - Jó lesz később is.

–     Akkor vegyen magára egy kényelmes nadrágot, és egy felsőt. Odakinn megvárom.

–     Rendben – nyögtem ki. Semmi mást nem tudtam mondani lányos zavaromban. Alig vártam már, hogy Paul becsukja az ajtót, máris kipattantam az ágyból, és másodpercek alatt felöltöztem.

      Nem sokkal később már kinn is voltam. A terasz előtt várt rám.

–     Jöjjön. Most nem ússza meg a lovaglást.

–     Na ne! – kiáltottam fel. – Én fel nem ülök egy lóra sem! Nincs más, amivel körülnézhetnénk? Mondjuk, mehetnénk kocsival is.

–     Ha van egy olyan autója, ami simán átjut minden akadályon, dombokon, köveken, akkor mehetünk azzal is.

–     De én még soha nem ültem lovon – mondtam félszegen, mert attól féltem, hogy kinevet, ami úgy is lett, de nem gúnyosan kacagott rajtam, hanem kedvesen.

–     Ne féljen, majd segítek. Nem lesz semmi baj.

Nem túlzottan győzött meg arról, hogy nem lesz semmi bajom, de kénytelen-kelletlen követtem. Elképzeltem magam elé, hogy majd felültet egy kisebb lóra, persze én meg majd leesek a másik oldalon nagy röhögések közepette. Már akkor szerettem volna elsüllyedni szégyenemben. De nem úgy történt, ahogy gondoltam.

      A karám mellett füttyentett egyet, mire a deres odaviharzott hozzánk. Kivezette a karámból, és feltette rá a gyeplőt.

–     Jöjjön, szálljon fel – intett oda magához.

–     Erre? Nem kellene rá nyereg is?

–     Nem. Úgy kényelmetlen kettőnknek. Jöjjön, segítek felülni.

      Nagyot nyeltem, és közelebb mentem, mire a ló, felém fordította a fejét, és nyerített egyet.

–     Szerintem ő se akarja, hogy felüljek rá – próbálkoztam meg az amúgy is komikus helyzet kialakulását elhúzni kissé.

      Paul odalépett hozzám, a hónom alá nyúlt, és felkapott.

–     Tegye szét a lábát, és ha fenn van, kapaszkodjon a sörényébe.

–     Jesszusom! – Halk fohászok hagyták el a számat. Rettegtem, hogy a ló megmozdul alattam, és én máris a földön találom magam. - Most segíts! Soha többé nem kérek semmi mást, csak most könyörülj meg rajtam.

      Észre se vettem Paul mikor és hogyan került fel a hátam mögé. Megfogta a gyeplőt, csettintett egyet, azt hiszem a lábával megszorította a ló oldalát, és már meg is mozdult a föld alattam. Görcsösen markoltam a ló sörényét, és mereven néztem a fejét. Nem mertem semerre se nézni.

      Paul átkarolta a derekam és megigazított a ló hátán. Így teljesen közel kerültem hozzá. Éreztem a nyakamban a leheletét, amikor a levegőt vette, és szíve dobogását.

–     Ne üljön olyan mereven. – Kedvesen csengett a hangja a fülemben, de olyan feszült voltam, hogy egyszerre nem tudtam beszélni és odafigyelni a lovaglásra, már ha azt annak lehetett nevezni,  amit én csináltam. Így csak figyeltem, és próbáltam szót fogadni, már amennyire görcsös testrészeim engedték. - Üljön egyenesen, és lazán, könnyedén tartsa magát. Nem fog leesni, mert fogom. Vegye egyenletesen a levegőt.

      Lassan kiértünk a legelőre, ahol már kicsit magabiztosabban ültem a lovon, és egyre jobban felengedtem szorongásomból. Már arra is volt merszem, hogy megnézzem a tájat. Hatalmas síkság tárult a szemem elé, a távolban, pedig a Sziklás-hegység csúcsai emelkedtek az ég felé. A látvány egyszerűen lenyűgözött. Nem is értettem, hogy tudtam addig a zsúfolt nagyvárosban tengetni az életemet, amikor nem messze tőle, olyan csodálatos és meseszép a vidék. Tátott szájjal néztem a tájat, szinte azt is elfelejtettem, hogy egy lovon ülök. Paul hangja ébresztett fel álmomból.

–     Tetszik?

–     Micsoda? – kérdeztem álomittas hangon.

–     A táj, a lovaglás… tetszik? Hogy érzi magát?

–     Egyszerűen fantasztikus – mondtam. – El vagyok bódulva.

–     Most egy kicsit gyorsítunk. – De meg se várta, hogy felocsúdjak, máris vágtába kezdtünk. Egyre jobban noszogatta a lovat, melynek hatalmas patája port vert fel, mikor a földdel találkozott. Sikongatni szerettem volna, mint egy kisgyerek, akinek odaadják kedvenc játékát. Paul szorosan magához vont, és hagytam, hogy együtt repüljünk a messzi távol felé. Egy erdőhöz értünk, ahol megállította a lovat.

–     Jöjjön. Innen gyalog megyünk. – Leugrott, és leemelt a lóról.

      Mikor szilárd talajt éreztem a lábam alatt, egy kicsit meginogtam. Olyan érzésem volt, mintha még akkor is lebegnék, szállnék.