3. fejezetA születésnap

élután, úgy öt óra felé egy hófehér Audi állt meg a Beverly Hills-i ház előtt. Jen kiszállt, kivette a táskáját, és lassan besétált a házba. Hallotta, hogy húga otthon van. „Ilyen korán végzett a munkával?” gondolta. Sebaj, legalább beszélhetnek egy kicsit, bár nagyon fáradt volt, de szégyellte magát, hogy egyszer sem hívta fel, és érezte, hogy csak úgy nem mehet el szó nélkül aludni. Amint belépett a házba, húga ijedtében majdnem kiejtette a tányérokat a kezéből.

–     Jesszusom! − kiáltott fel Sam, aki éppen a vacsorához terített − Jen, már meg is jöttél? Azt hittem, hogy hétvége felé jössz csak!

–     Szia Sam, én is örülök, hogy látlak. Visszamenjek? Kit vársz? Mi ez a sok teríték? Mit főztél? Farkas éhes vagyok. − tette fel gyors egymásutánban a kérdéseit.

–     Igen. Várok valakit, illetve valakiket. De nem fogsz örülni. David és Steve jön vacsorára… − mondta az utolsó szavakat már szinte alig hallhatóan. Nem számított rá, hogy Jen csak úgy betoppan. 

–     De ha akarod, lemondom... − ajánlotta fel Sam.

–     Nem, dehogy, szó se lehet róla! Bezárkózom a szobámba, észre sem veszitek, hogy itthon vagyok − nyugtatta meg testvére.

–     Azt hittem, felkapod a vizet, hogy Steve is jön. Nem akarsz csatlakozni inkább?

–     NEM! Ne haragudj, fáradt vagyok… De nem adnál nekem enni, mielőtt lefekszem?

Sam nem tudta mire vélni a dolgot, azt hitte Jen ki lesz akadva a hír hallatán, de nem így történt. Gyorsan merített neki a főztjéből, italt is tett elé, miközben Jen leült az asztalhoz.

–     Tényleg nem akarsz csatlakozni? Csak vacsorázni jönnek.

–     Mind a ketten? – kérdezte felhúzott szemöldökkel Jen.

–     Igen. Ugyanis meghívtam őket a szülinapomra. Ha nem tudnád, ma van.

–     Tényleg, ma van??? − kérdezte egy kissé röstelkedve − El sem hiszem, hogy már megint egy évvel öregebb lettél! Hogy is felejthettem el???

Közben Jen az oldalához kap.

–     A francba, valami nyomja a zsebemet.

–     Igen, ma van. Vártam, hogy felhívsz. Te nem szoktad elfelejteni…

–     Igen? Mikor is felejtettem el? − közben egy kis dobozkát nyújtott Sam felé – Boldog születésnapot Sam!

Samantha nagyon meglepődött. Tehát mégse felejtette el? Hozott neki ajándékot… Hogy is gondolhatta, hogy testvére elfelejti őt?

–     Ez gyönyörű!!! – ugrott fel sikoltva, majd nővére nyakába borult.

–     Köszönöm! Milyen undok vagy! Megint átvertél!

–     Nem tudtam kihagyni, bocsi. Tetszik?

Sam kivette a dobozból az ajándékot és felhúzta az ujjára. Boldogan nézegette a galambvér vörös színű rubinköves gyűrűt. Jen egy éve megígérte neki, hogy megkapja majd születésnapjára, mivel bolondul az ékszerekért.

–     Hát tényleg megvetted! Ez rettenetes drága lehetett!

–     Az most nem számít! Megígértem, hogy megkapod születésnapodra. De mond csak, mikor jönnek?

–     Kilenc fele – felelte Sam, s közben nem tudott betelni a gyűrűvel, egyfolytában csak azt nézegette.

–     Akkor elmegyek lefürdök, és lefekszem. Kérlek, ne áruld el, hogy itthon vagyok − kérte tőle Jen.

–     Jó rendben, majd vacsora után elviszem őket valahova. Addig megpróbálunk csendben lenni. Majd azt mondom, hogy futárral küldted a gyűrűt.

–     Köszönöm, akkor majd reggel találkozunk! Jaj, beállnál a garázsba? – s odadobta oda a slusszkulcsot Samnek, akinek még röptében sikerült elkapnia.

–     Oké. Aludj jól Jen!

Jennifer a szobája felé vette az irányt, letusolt, felvett egy pólót, és lefeküdt aludni. Ebben a pár napban nemhogy nem aludt, de még csak ágyat se látott!  Most minden erejét kiszívta ez a munka. Hamarosan mély álomba szenderült, s nem is gondolt arra, hogy Steve nemsokára ott lesz a szomszéd helyiségben. Ebben a pár napban megpróbálta őt kiverni a fejéből, de való igaz, hogy gondolkodni sem volt ideje.

Kilenc óra körül, meg is jöttek, ahogy ígérték. Hatalmas virágcsokorral, egy gyümölcstortával és egy nagy piros szalaggal átkötött csomaggal próbáltak bejutni a házba. Sam kinyitotta az ajtót.

–     Sziasztok! Gyertek beljebb!

–     Boldog szülinapot Sam! – köszöntötték fel mindketten, amikor beértek a nappaliba.

Sam vázát keresett a virágoknak, és közben megkérte Steve-et, hogy bontsa fel a pezsgőt, amit megtalál a hűtőben. Elrendezte a virágokat, a tortát kivitte a konyhába, majd nekilátott, hogy kibontsa az ajándékot is. Steve eközben felnyitotta a pezsgőt, és poharak után kutatott, amiket meg is talált a konyhaszekrényen. A mosogatóban egy mosatlan tányéron akadt meg a szeme. Biztosan Sam volt már annyira éhes, hogy nem győzte megvárni őket, gondolta. Pezsgővel és poharakkal a kezében tért vissza a többiekhez.

–     Tetszik? – kérdezte David Samanthat, amikor az kibontotta az ajándékot.

–     Igen! Nagyon!

Samantha boldogan nézte a tőlük kapott hatalmas, keményborítású, üres lapokkal teli könyvet.

–     Ebbe aztán rajzolhatsz kedvedre!

–     Nagyszerű! Nagyon köszönöm! Egészségetekre! És most együnk, mert farkas éhes vagyok. Reggel ettem utoljára.

Felemelték a pezsgővel teli poharakat, még egyszer boldog születésnapot kívántak a lánynak, és miután megitták, leültek a terített asztalhoz. Steve fejében szöget ütött, amit Sam mondott. De akkor kié az a tányér a konyhában? Csak nem Jen jött meg? De akkor hol van? Egyelőre elvetette a gondolatot, mert David észrevette Samantha ujján a gyűrűt.

–     Ezt a gyűrűt még nem is láttam rajtad. Most vetted? – kérdezte tőle − Nagyon szép!

–     Nem vettem, Jentől kaptam… − Sam próbálta leplezni zavarát − futárral küldte nekem, pedig azt hittem elfelejtette a születésnapomat.

–     Ugye milyen szép? 

–     Igen, gyönyörű! Nem felelőtlenség egy ilyen gyűrűt futárral küldeni? – kérdezte Steve, miközben bizonyossá vált számára, hogy Jennifer hazajött.

Sam érezte, hogy a férfi gyanakszik, és gyorsan elterelte a szót.

–     Egy ismerősünk hozta el, akiben feltétlenül megbízunk. Jó étvágyat! Vegyetek nyugodtan! Ne kéressétek magatokat!

Ezzel neki is látott a vacsorának, miközben bőszen kínálgatta vendégeit. A vacsora után Steve, úgy gondolta, hogy felfedezőútra kell indulnia.

–     Merre találom a fürdőt? – kérdezte.

–     A folyosón elmész jobbra, és rögtön az első ajtó – magyarázta Sam az útirányt.

–     Oké. Megtalálom.

Elindult tehát a megadott irányba, de esze ágában sem volt a fürdőbe menni. Kinyitotta az ajtaját, majd be is csukta, hogy úgy tűnjön, bement oda. Majd nesztelenül elindult az emeletre. Nem tudta, hogy merre van Jen szobája, csak a megérzéseire hagyatkozott. Egy ajtót kivéve, mindegyiket résnyire nyitva találta. „Biztos ez lesz az” gondolta, és megállt a csukott ajtó előtt. Nagyon halkan kinyitotta, majd besurrant. Odabenn félhomály volt, de így is látta, hogy valaki fekszik az ágyban. De ekkor hirtelen becsukódott mögötte az ajtó, és abban a pillanatban érezte, hogy valami hideget nyomtak a tarkójához.

–     Egy úriember nem tör rá védtelen nőkre alvás közben! – szólt halkan Jennifer, miközben Steve fejéhez nyomta a pisztolyt.

–     Szia Jen! Én is örülök, hogy látlak – mondta meglepődve.

„Ha ő itt van, akkor ki van az ágyban, vagy rosszul látott?” tette fel magának a kérdést.

–     Mit keresel itt?

–     A húgod hívott meg vacsorára.

–     Ide a szobámba?

–     Nem. Csak gondoltam benézek…

–     Na, akkor most már mehetsz is! – szakította félbe Jen.

„Mégis mit képzel magáról ez a pimasz fráter, hogy csak úgy felébreszt?” dühöngött magában Jennifer, miközben kibiztosította a pisztolyt. Steve mozdulatlanul várta, hogy a lány mire készül.

–     Le akarsz puffantani?

–     Nem, még nem. Nagyon nehéz kiszedni a szőnyegből a vért, majd odakinn. Mit akarsz? Nem tudsz még eleget rólam?

–     Nem tudok rólad semmit…

–     Ne hazudj! – Jen végig nyugodtan, és kimérten beszélt – Tom, aki egy régi jó barátom, tudomásomra hozta, hogy serényen érdeklődsz utánam. 

–     Jó, lebuktam. De ezért még nem kell kinyírni. Tedd le azt a pisztolyt, és beszéljük meg.

–     Te úgy gondolod, hogy hetvenkét óra ébrenlét után most beszélgetni van kedvem?

Egy pillanatra Steve úgy érezte, hogy Jen nem figyel annyira, s kihasználva az alkalmat megragadta a lány karját, hogy lefegyverezze, de ő gyorsabb volt nála, és egy hirtelen mozdulattal leteperte a földre, majd újra a halántékához nyomta a fegyvert.

–     Tom nem szólt arról, hogy én voltam a legjobb a katonai főiskolán?

–     De azt hiszem, említette.

Steve meglepődött a lány gyorsaságán. A földön feküdt, fejéhez szegezett fegyverrel, s hátracsavart kézzel. Nem éppen ideális helyzet egy nő meghódításához. Jen egy lenge csípőig érő pólót viselt. Kellemes parfümillatától, testének melegétől, a férfin borzongás futott végig.

–     Mit akarsz még tudni rólam? Nem volt elég? Mondtam, hogy felejts el! – suttogta Jen dühösen.

–     Sajnálom, nem tudlak elfelejteni. Nem tennéd le azt, az izét… és engednéd el a karom, eléggé kényelmetlen így.

–     Akkor mi a garancia arra, hogy békén hagysz?

–     Tudod mit, semmi. Lőj le! De tudnod kell, hogy minden halálraítéltnek lehet egy utolsó kívánsága…

–     Nem jársz te túl sokat moziba?

Steve mit sem törődve Jennel, folytatta:

–     Ha teljesíted a kívánságom, akkor kimegyek, és még szőnyeget sem kell cserélned.

–     Nem hiszem, hogy abban a helyzetben vagy, hogy te szabj feltételeket, de most túl fáradt vagyok ahhoz, hogy éjszakába menően hallgassalak, és alkudozzam veled. Bökd ki, hogy mit akarsz, és tűnj el!

Jen felállt, kitárazta a fegyvert, odarakta az ágya mellé, és várta, hogy a férfi kibökje, mit akar. Steve közben felkelt a földről és követte a lányt az ágyig. Gyengéden megfogta a karját, s maga felé fordította:

–     Csak egy csókot szeretnék, és már itt se vagyok.

Jen jobbnak látta, ha kielégíti a férfi kívánságát, hogy minél előbb eltűnjön, s hagyta, hogy magához húzza, és megcsókolja.

–     Most pedig ki innen! – és meg se várta, hogy a Steve kimenjen a szobából, befeküdt az ágyba.

A férfi ígéretét megtartva, csendben, önelégült mosollyal az arcán ment vissza, ahol már Sam és David feszülten várta. Leült az asztalhoz, öntött magának egy pohár bort. A többiek szuggerálva nézték, hogy mondjon már valamit, de tudomást sem vett róluk.

–     Steve, itt a föld! – próbálta David visszazökkenteni barátját a valóságba – Hol voltál? Jennél?

Sam, amikor meghallotta az ajtócsapódást, már elárulta neki, hogy a testvére hazajött és alszik, és ha felkelti, akkor itt háború lesz! Steve nyugodtan válaszolt Davidnek.

–     Öt percig egy pisztollyal és egy amazonnal kellett hadakoznom, de aztán úri modorommal meggyőztem, hogy hagyja meg semmitérő életemet, és megcsókoltam. Ennyi. Tényleg, Sam, itt alhatok a nappaliban?

–     Na, azt már nem! – kiáltott fel a lány − Holnap akkor mind a ketten halálfiai vagyunk!

–     Sebaj, akkor majd mondd azt, hogy visszalopóztam, és te nem tudsz semmiről!

–     Nagy baj lesz ebből, meglátod!

–     Ne félj, már nem harap – nyugtatta meg Samet.

Miután a tortából is ettek, közösen elpakoltak, elmosogattak.  Még beszélgettek egy ideig, majd nyugovóra tértek. Steve megágyazott magának a kanapén, Sam pedig magával húzta Davidet a szobájába...