2. fejezetRejtélyes távollét

amantha és Jennifer a hazafele vezető utat gondolataikban elmerülve töltötték. Sam boldog volt, mert David nagyon megtetszett neki. Alig várja már a holnapot, hogy találkozhasson vele! A férfi nem olyannak látszik, aki csak az ágyba akarja dönteni, és viszlát. De azért óvatos lesz. Számára jól sikerült az este, de mi van Jennel? Olyan szomorú. Talán mégiscsak megtetszett neki Steve? Vagy olyan rosszul érezte magát? Pedig egész jóképű az a fiú. Samantha csak azt nem érti, hogy a nővére miért taszítja el magától az összes férfit. Nem mindenki olyan, mint James.

A taxi közben megállt a házuk előtt, kiszálltak, Jen kinyitotta az ajtót, s rögtön a hűtőszekrényhez ment, kivett egy hideg italt, hogy szomját csillapítsa. Már nem érezte a fejében a zsongást, csak a fáradtság lett úrrá rajta. Gondolatok sokasága feszítette szét a fejét: „Miért kellett nekem ilyen hülyeségbe belemenni? Jobban jártam volna, ha hagyom Samet egyedül elmenni, ha meg is haragszik érte. Úgyis megbékélne egyszer. Így meg szereztem magamnak egy újabb problémát.” − gondolta.

Érezte, hogy a férfi nem fogja annyiban hagyni a dolgot. „Le kéne lépni… de hogyan?” Így vívódott magában, miközben Sam utolérte őt a konyhában:

–     Haragszol, Jen?

–     Dehogy! Miért haragudnék? Tulajdonképpen nem is volt annyira szörnyű… Egész jól éreztem magam, de azért mostanában ne ismételjük ezt meg, jó?

–     Rendben. Jól vagy?

–     Igen. Csak fáradt vagyok. Sam figyelj… − Jen nem tudta eldönteni mit tegyen, elbizonytalanodott, ami nem jellemző rá.

–     Igen? – nézett rá testvére kíváncsian.

–     …azt hiszem, reggel elmegyek egy-két napra, Hawaii-ra. Ugye nem baj?

–     Miért menekülsz? Nem akarod őt? Pedig olyan jóképű! Neked is szükséged van valakire.

–     Az nem jelent semmit, ha egy férfi jóvágású, tudod nagyon jól. Nem akarok az ezredik nő lenni az életében. S arra szeretnélek megkérni, hogy semmit ne mondj rólam. Érted, semmit. Majd egy-két nap és elfelejt, de az is lehet, hogy nem is fog érdeklődni utánam. Talán az lenne a legjobb.

–     Ahogy akarod. De áruld el, hogy miért nem akarsz senkivel összejönni? Tudom, hogy nem szeretsz erről beszélni, de nem akarom, hogy boldogtalan légy. Különben is, megegyeztünk, hogy együtt tartjuk az esküvőnket… Megmondom őszintén, hogy nem akarok vénlány maradni. Úgyhogy igyekezz, kérlek! – ugratta egy kicsit Sam a nővérét.

Jen jót nevetett a húgán. Megölelte, majd így szólt.

–     Ne várj rám Sam! Tudom, hogy megbeszéltük, de nekem nem megy. A házasság és a gyerekek nem az én világom, ne haragudj.

Sam belátta, hogy nővére hajthatatlan, és ezért nem is erőltette tovább a beszélgetést. Ivott egy pohár limonádét, és jó éjszakát kívánt Jennek.

–     Jó éjszakát! Siess vissza!

–     Jó éjt! Egy-két napról van szó, majd hívlak. Szükségem van egy kis időre. Vigyázz magadra!

Jen egy ideig még forgolódott az ágyában, de hamarosan mély álomba szenderült. Sam még talált egy megkezdett rajzot az ágya mellett, amit befejezett, és ő is elaludt. Amikor reggel kilenc óra felé felébredt, testvére már nem volt otthon. Elhatározta, hogy amíg David nem telefonál, addig rendet rak a lakásban. Úgy tíz óra magasságában, amikor éppen a nappaliban pakolta el az utolsó ruhadarabokat, megszólalt a telefon. Nem is nézte, hogy ki hívja, csak felkapta, és izgatottan szólt bele.

–     Halló!

–     Szia Sam! Felébredtél?

–     Szia Jen… Te vagy az? – szólt egy kissé csalódottan, mert azt hitte David hívja ­− Igen, már felébredtem.

–     Akkor jó, csak azért hívlak, mert egy kicsit elhúzódik a távollétem. Apa hívott, mennem kell dolgozni. Lehet, hogy egy hét is lesz belőle. Addig is légy jó kislány! Majd hívlak, ha tudlak. És ne izgulj, David hívni fog. Ez biztos – nyugtatta Jen, mert kiérezte Sam hangjából a csalódottságot.

–     Vigyázz magadra, és feltétlenül hívj! – mondta csendben Sam, és kinyomta a telefont.

De abban a pillanatban újra hívása volt. Most már David volt az.

–     Szia David – szólt örömmel a telefonba.

–     Jó reggelt! Felébredtetek?

–     Igen, de Jen elment.

–     Hova ment és miért?

–     Akadt egy kis munkája. Egy pár nap múlva itthon lesz.

–     Kár, Steve nagyon oda volt az este. Még soha nem láttam ilyennek. Azt hiszem belezúgott a nővéredbe, mert nagyon furcsán viselkedik. Nem tudod, hogy Jen miért kosarazta ki? Hülye kérdés volt. Bocs. Na mindegy, találkozhatunk valahol?

–     Oké, el tudsz jönni értem?

–     Persze, mondd a címet!

Sam elmagyarázta Davidnek, hogy hol lakik. Úgy gondolta, hogy leruccanhatnának egy kicsit a tengerpartra. Bár, már most rettentő a hőség, de talán ott el lehet majd viselni. Befejezte gyorsan a pakolást, lezuhanyozott, magára kapott egy könnyű nyári ruhát, s készített az útra harapnivalót. Éppen végzett, amikor látta, hogy David megállt a házuk előtt. Kisietett hozzá.

–     Szia.

–     Szia. Hova menjünk?

Sam beszállt a kocsiba, nyomott egy csókot David arcára és így szólt:

–     Menjünk le a tengerpartra. Hoztam ebédet is.

David jónak tartotta az ötletet, és elindultak a tengerpart felé, ahol együtt töltötték az egész napot. A férfi kérdezősködött Jenről, de Sam megkérte, hogy ne faggassa, mert nővére a lelkére kötötte, hogy nem árulhat el róla semmit. David tehát nem kérdezett többet. Este, amikor hazavitte a lányt, megbeszélték a másnapi találka időpontját, és elbúcsúztak egymástól.

Sammel madarat lehetett volna fogatni olyan boldog volt, de nem akarta siettetni a dolgot, és ezért nem is hívta be Davidet a házba. Úgy gondolta ráér még azzal. Nem kell semmit elsietni.

David útja este egyenesen Steve lakásához vezetett, aki még otthon volt, alig várta már, hogy barátja megjöjjön és meséljen. Fel-le mászkált a lakásban, néha kinézett az ablakon, de egy lélek se járt arra. Aztán meghallotta, hogy megjött, s kirohant hozzá.

–     Na mondd, mit tudtál meg!

–     Szia Steve!

–     Jaj! Szia! Mondd, már, ne kínozz!

–     Sajnálom. Jen megkérte a húgát, hogy ne mondjon semmit. Bemehetek? Vagy idekinn maradunk? Végül is jó idő van…

–     Ja persze, bocs, gyere be.

Steve-et lesújtotta a hír. Miért teszi vele ezt, az a lány? Mi ez a titokzatosság? Vagy tényleg ennyire nem akarja őt többé látni?

–     A vezetéknevét legalább megtudtad?

–     Igen. Cooper. Samantha vezetékneve Cooper. Gondolom akkor Jené is az. Van egy barátom, aki segíthet. Mindjárt felhívom.

–     Rendben – mondta letörten Steve, miközben egy újabb pohár bort töltött magának.

David felhívta egy ismerősét, aki úgyis tartozik neki egy szívességgel. Bemondta a nevet, lakcímet és várt. A vonal másik végén, nemsokára megjött a válasz.

–     Köszönöm – mondta David.

–     Na mondd már! Mit mondott?

–     Semmit. Ilyen név nincs az adatbázisban. Vagyis csak volt, de az a hölgy már 29 éve meghalt.

–     Mi? Biztos, hogy Cooper? Nem értetted félre? És mi van, ha nem is édestestvérek? Mi van, ha Sam álnevet mondott neked?

–     Az, könnyen meglehet. De semmi sem utal arra, hogy… várj csak… − Davidnek eszébe jutott valami.

Telefonon hosszasan beszélt valakivel. Elmondott neki mindent, amit tudott, és kérte, hogy járjon utána a dolgoknak.

–     Egy kis időbe telik, de meglesz. − mondta − Tom a legjobb magánnyomozó, akit ismerek.

–     Nagyon remélem, hogy sikerrel jár. Különben találkoztál vele? Otthon van? Elmegyek hozzá…

–     Nem hiszem, hogy lenne értelme, elutazott pár napra.

–     Az nagyon hosszú idő.

–     Hamar elmegy, meglátod. Gyere, öltözz fel! Olyan vagy, mint egy kamasz! Lemegyünk egy kicsit a bárba, megnézed a csajokat, és rendbe jössz.

Ahogy az utolsó szavakat kiejtette a száján, már meg is bánta, ugyanis Steve olyan szúrós szemekkel nézett rá, hogy jobbnak látta, ha helyesbít.

–     A pincér csajokra gondoltam, hogy jól végzik-e munkájukat.

–     Nem mennél le helyettem? Önsajnálatot szeretnék gyakorolni, ha már te nem érzel velem együtt.

–     Nem! Na, gyerünk, öltözz! Az önsajnálattal nem mész semmire! Szedd össze magad! Éld az életed, és egy-két nap múlva többet fogunk tudni! Mi történt veled? Nekem kell téged istápolni? Légy határozott, és ne mutass gyengeséget!

–     Igazad van. Kemény leszek, és nem hagyom el magam. Nem is értem, mi történt velem? Lehet, hogy tényleg nem bírom elviselni a vereséget?

–     Gyere, aztán meglátod. Ne tégy elhamarkodott lépéseket. Mindig te mondtad nekem, hogy nincs szerelem első látásra! Ezek szerint, nem mondtál igazat? – ugratta őt David.

–     Eddig én is úgy gondoltam. Lehet, hogy tényleg nincs is. Jaj, de ne haragudj, annyira belemélyültem saját fájdalmamba, hogy nem is kérdeztem, milyen napod volt.

–     Köszi, nagyon jó napom volt! És így veled ellentétben én hiszek az első látásra szerelemben – mondta David − Jó úton halad a kapcsolatunk. Samantha csodálatos lány! Na de, közben készülődj, és menjünk!

Míg barátja összeszedte magát, ő élvezettel mesélt a történtekről.

Lementek a bárba, Steve körülnézett, hogy minden rendben van-e, majd elfoglalták a helyüket az egyik asztalnál. Nemsokára egy fiatal, szőke, hosszú hajú lány ment oda hozzá, és kacérkodva megkérdezte tőle:

–     Szia szivi, leülhetek hozzád? – s választ sem várva, odaült a férfi mellé. A lány melleit és fenekét alig fedte valami, épp csak az nem volt ráírva, hogy: Teperj le!

–     Szia Liz. Ha nem haragszol, most szeretnék egyedül lenni – próbálta meg Steve finoman elküldeni a lányt.

–     Miért szomorkodsz kedvesem? Valami baj van?

–     Nem nincs, de kérlek, most menj el. Most nem alkalmas.

A lány sértődötten felállt, és otthagyta. Steve felsóhajtott, most pont nem erre a lányra vágyott. Nem volt kedve bájologni, és főleg nem ágyba vinni. Ilyen is van? „Mi történt veled Steve?” Tette fel magának a költői kérdést. Az a lány, az tényleg megbabonázott. Lehet, hogy valami földre szállt boszorkány, és elvarázsolta őt. Úgy gondolta, hogy elég lesz az önmarcangolásból, csinálnia kell valamit, mert nem bír tétlenül ülni, így belevetette magát a munkába.

Teltek-múltak a napok, de még semmi jó hírt nem kaptak Tomtól. David annyit megtudott Sam-től, hogy tényleg nem Cooper a családi neve Jennek, de az igazi nevét nem tudta kiszedni belőle. Így hát kénytelenek voltak várni, amíg a magánnyomozó, akit felkért David, megtud valamit. Több időre volt szüksége, mert ez a lány mintha, nem is létezne. Senki nem ismerte, senki nem tudott róla. Steve, barátja biztatására nem hagyta el magát, ugyanúgy töltötte a napjait, mint eddig; nappal edzéssel, és pihenéssel, éjszaka, pedig munkával. Sam amikor csak tehette, csatlakozott hozzájuk.

A hét közepe táján, amikor Steve épp a konditeremben volt Daviddel, végre megjött a várva várt hívás.

–     Halló! − szólt a telefonba David − Szia Tom. Mit tudtál meg?

Steve is felkapta a fejét, és izgatottan figyelt. David kihangosította a telefont, hogy a barátja is hallja.

–     Szia David. Nem sokat tudtam meg, csak annyit, hogy a lány neve Jennifer Adams. A szülei 29 éve meghaltak San Franciscóban, egy étteremben, amit egy merénylő felrobbantott. Ő akkor még csak egy éves volt. Édesanyja testvére, Daniel Cooper és felesége vették magukhoz, ők nevelték fel saját gyermekükként. Samantha tehát az unokatestvére. Ja, és van egy unokabátyja is, Jack Cooper. A nagybátyja, Daniel Cooper hadseregtábornok az amerikai légierő csendes-óceáni parancsnokságának légitámaszpontján. Katonai főiskolára járt, ahol kimagasló eredménnyel végzett. Beállt a hadseregbe, ahol két évig szolgált, és innentől fogva semmi nincs az aktájában. A titkos anyagokhoz nem fértem hozzá, és nem is szeretnék, mert nagyon megüthetem a bokám. Remélem ezzel is sokat segítettem.

–     Köszönöm, Tom. Rengeteget segítettél. Jövök neked eggyel.

–     Oké, biztos lehetsz benne, hogy behajtom! Szia.

Tom még várta, hogy David elköszönjön tőle, de hiába, így letette a telefont. A két férfi csak ült, és meredten néztek egymásra, majd végül is Steve törte meg a csendet.

–     Tudtam! Éreztem a zsigereimben, hogy ő más, mint a többi lány. Vajon mit csinálhat, amit így el kell titkolnia?

–     Nem tudom Steve. Az már a te dolgod, hogy kinyomozd…