A harmadik

Jancsi és Juliska három évig éltek együtt. Először azt hitték, hogy örökké tart a szerelem, aztán eljött a kétség pillanat, végül ott tartottak, hogy látni sem akarják egymást. Ezt még csak elvégezték volna egymás között, de volt itt még valaki, az a bizonyos harmadik, aki alaposan keresztülhúzta a számításaikat. Juliska ragaszkodott hozzá. Jancsi meg nem annyira, és véget nem érő veszekedésektől zengett a ház. Jancsi az asztalt verte: Megmondtam mindjárt az elején, hogy csak mi ketten! Ha nem vagyok elég neked, akkor költözz vissza az anyádhoz. Összeilletek, neki is mindig valaki más kellett, mint az apád. – Juliska többször is elismételte, hogy eleinte ő sem akarta, de nem tehet róla, így történt. Meglátod, hogy meg fogod szeretni! – Te csak ne jósolgass itt nekem, tört ki Jancsi, nehogy már te döntsd el, hogy mit tudok elviselni. Megszegted a megállapodást. Szedd össze a vackaidat, és tipli haza.

Hogy beszélsz? – lázadozott Juliska, de nem ez volt a legnagyobb baj, hanem az, hogy Jancsi komolyan gondolta. Csalódottan költözött haza, ahol szintén nem örültek a kis harmadiknak, aki a világra készülődött. Nők, mondta az apja, annyi eszetek sincs, mit egy naposcsibének. Gyerekkel zsaroljátok a pasit. Keresztülgázoltok mindenkin és mindenen, semmi sem számít, csak vegyen már el feleségül. Láttál te már valaha boldog házasságot? – Nem tehetek róla, védekezett Juliska. Mindig azt hallottam, hogy nem kell a hiszti, mert ő vigyáz. – Szépen összehoztátok, dohogott az apja, kínlódhatok egy csecsemővel vénségemre. – De apa, én mindent megcsinálok, neked a kisujjadat sem kell mozdítanod. – Remélem is. De hova meneküljek előle, ha egész éjjel bömböl?

Mindenki elmondta, amit ilyenkor szokás – egész éjjel ringatom, ha kell – csináltattad volna el, amíg még lehetett – nem vagyok én gyilkos – add be a lelencbe – szégyelld magad, apa, hogy így beszélsz. A vitának mindössze annyi haszna volt, hogy Juliska is elbizonytalanodott. Tényleg ezt akartam? Sosem kapom vissza a régi életemet, és ebben a percben még nem tudom, megéri-e.

Az anyja se volt nagy segítség, mert egész nap óbégatott: Meg fogsz hízni! A kórházban összeszedsz mindenféle betegséget! Persze te nem tudod, mi történt a Manci nénivel, túl kicsi voltál, és nem érdekelt. – Amikor már eljutottak odáig, hogy HHH és SNI lesz a gyerek, kamaszkorára meg drogos, Juliska félbehagyta a tésztagyúrást, és sírva rohant el hazulról. Hagyjatok békén! Én se akartam! De most itt van, és próbáljuk kihozni a legjobbat ebből a helyzetből, amit lehet. Egy biztos, ez nem olyan csomag, amit vissza lehet küldeni a feladónak.

Sorstragédia, csak mert a döntő pillanatban nem „vigyázott!” Pillanatok döntenek az életünkről. És persze a halálunkról is. Nincs igazság ezen a földön.

Ráadásul a búcsúra kellett készülődni. Jancsi és Juliska már régen búcsút vettek, illetve nem is, csak a lehető legjobbakat kívánták egymásnak, azzal a szent elhatározással, hogy többé nem látják egymást. Másféle búcsú volt ez, a nagy kirakodóvásár, minden augusztus 5-én. És még csak ki sem lehetett hagyni, mert Juliska szülei piacozásból éltek. Mindenfélét árultak, ami gyakorlatilag nem kell senkinek: kerámiát, kegytárgyakat, hajas babát. Majd pont ezt hagyjuk ki, amikor itt van pár utcányira! Az emberek sírnak, hogy nincs pénzük, végül senki se megy haza egy újabb bögre vagy világító szűzmária nélkül. Juliska mélységesen szégyellte a sok szemetet, amit mosolyogva és meggyőzően kellett kínálgatnia. Megkapta mindjárt az elején: Lányom, ha velünk akarsz élni, ne válogass. Azt hiszed, fölvesznek valahová három hónapra, a nagy hasaddal? – Ja persze, a munkaadó sem olond. Beruházás a jövőbe, kösz szépen. Amikor én magam is máról holnapra élek.

Emberemlékezet, de legalábbis 1690 óta rendeztek búcsút a Kakasdombon, akkor volt ugyanis a nagy pestisjárvány, amit, ki tudja, miért, nem szabad elfelejteni. Tízezer járvány, ugyanennyi háború, rengeteg szerencsétlenség volt azóta, de az mind smafu, kit érdekel. De arról a nyomorult pestisjárványról meg kell emlékezni minden évben. Nem is lehetett az olyan szörnyű. Még 1722-ben is csak hét utca volt a hegyen. Tegyük fel, 1690-ben mindenki meghalt, két vagy három utca lakói, mennyi az? Háromszáz ember. Szerencsétlenség, de meghaltak volna anélkül is. Szenvedtek? Mindenki szenved. De a fekete halál rosszabb, mint a többi. Ugyan már, miért? Mert fekete. És mert az emberek csőrös maszkokban merészkedtek csak ki az utcára, büdös gazokat égettek sárgaréz tálon, lepecsételték a házakat, ahová már belépett a dög.

Ha ugyan igaz. Mert annyit locsognak erről a pestisjárványról, hogy hiszem, ha akarom. Lehet, hogy nem is volt semmi, csak pénzt akartak keresni a papok. Mert alig vonult el a fekete halál, megjelent ez a fekete sereg, és templomot követelt magának. Akkora bazilikát, vagy mit álmodtak erre a hegyre, mint a Szent Péter a Vatikánban. De a nagy járvány után az embereknek nem volt se pénzük, se lovuk, gyalogszerrel vitték föl a meredek úton a köveket. Végül egészen kicsi lett a templom, vagy kápolna, és csak egy tornya van, a megálmodott toronyerdő helyett. A papok éjjel-nappal prédikáltak, de attól nem lett több az építőanyag – nem használ az sem, hogy máig megmaradt a jó szokás, a búcsúba érkezők fölvisznek egy követ a Kakasdombra. Egyre inkább kavics lesz az, de legalább addig sem isznak, és nem verik be egymás fejét.

Szerelmespárok együtt zarándokoltak föl a templomhoz a kavicsaikkal, mert a szerelem csak akkor ér valamit, ha örök. Jancsi sem húzódozott ilyenkor, mert a pestisjárványt nem szabad elfelejteni, és mi büszkék vagyunk a tradícióinkra, nem mintha büszkék lehetnénk akármi másra is.

Tavaly ilyenkor még mi is azt hittük, hogy örökké fog tartani. Nyáron Badacsonyban voltunk, és ráültünk a Rózsakőre, de aztán belerondított ez a harmadik.

A legtöbb zarándok már visszajött a hegyről, túl voltak az első sörökön, és fitymálták az árut – de a piacozók csak mosolyogtak, mert tudták, hogy a búcsú végére az utolsó, rózsákba foglalt szentképet, és a Szentatya által „személyesen” megáldott rózsafüzért is elviszik a háztól. Juliska kínosan feszengett, mert azt képzelte, minden tekintet az ő hasát pásztázza – vagy mintha a homlokára írták volna nagybetűkkel, hogy egyedül maradt. Közben ő is nézelődött, vagy megpróbálta kitalálni, vesz-e valamit az a dagadt – a hájas asszonyságnak semmi sem elég előkelő – és egyszer csak ott volt a nép között Jancsi is.

Istenem, csak ide ne jöjjön, a pofátlanság teteje, ha idetolja a képét, nem akarok tudni róla, kész, vége, ennyi volt. Megbánja még, hogy eldobta a gyerekét, de már nincs visszaút. Tartsa meg a koszos pénzét, fel tudom nevelni egyedül is! – De Jancsi nem azért jött, hogy a pestisjárványra emlékezzen, nem is volt itt döghalál, a papok találták ki az egészet, mert templomot akartak építeni. Juliskát kereste, a félresikerült kerámiák és egyéb csetreszek között.

Juliska dacosan elfordította a fejét. Úgyis tudom, hogy nem vesz semmit. Igaza is van, mert ez itt csak egy rakás szemét. De Jancsi odahajolt hozzá, egészen közel, és belemosolygott abba a felhevült arcba. Hoztam magammal két követ! Nincs kedved feljönni velem a hegyre? Letehetnénk a Pietá-kereszt elé.

Eredj csak, mondta megenyhülten az öreg, ellátjuk mi anyáddal ezt a standot.

Jancsi átölelte a két lányt, és megindultak a meredek úton, fölfelé.