Segítsd meg őt, kérlek, ha baj van.

Kudarcban, diadalban vigyázz rá nagyon.

Ne őrizd szívét örökké lakatlan,

De Övét most és mindörökké elhagyom.

Fogja közre éji, napfényes szivárvány,

S imádkozz akaratlan bűneiért,

Kardjába dőlt érte sok herceg ám,

Kik méltatlan ontottak eltévedt vért.

Sokan sokfélét a szélbe suttognak,

S hagyják meghalni parlagon,

Kötözd be sebét annak,

Ki róla mesél mint ártatlan vagyon.

Érte zeng most az angyali ének,

S a zsarnok haramiák is róla mesélnek.

Első ének

És lám, fátyolba borult,

Nem mondja többé:

,,Mindenki bántott".

Csak nyugodtan fekszik a balzsamban,

Pihenget a koporsóban, s ím se fentről,

Sem alantról nem kelthetik fel.

Dédelgetni megy az ibolyák gyökerét.

Kik szerették, nem tudják megérteni,

Miért történt.

Virágba borítják szarkofágját,

Fejfába vésik a Gyémánthölgy hívószavát.

Mert gyémánt ő most is, sok ember szívében,

S mindenki azt hiszi épp játszik egy jobb helyen.

Ki akar játszani tizenhat évesen,

Gyönyörben pompázva, száznyolcan centisen?

Mimikája csak el-elmondott szó már,

Húsos eleség az egysejtűeknek.

Eltemetik őt most tisztességesen,

Eleget téve Isten törvényeinek.

Búcsúzzunk el tőle úgy, ahogy élve láttuk:

Farmerben, nyakláncban, miknek magas volt az áruk,

Örökké festett szemmel, ezüst fülbevalóval,

Kezén a karkötővel, annak absztrakt motívumival.

Nem fog többé barátsággal melegítve ölelni,

Nem kell még több férfiút kikosarazni.

Pedig szerette, oh, még hogy

A tátongó álomképeket,

Megfelelni, s elítélni,

Kik belé szerettek.

Okuljunk mind e vitrinből,

Köszönjünk mindent és

Semmit se köszönjünk.

Hiába sóvárgott szüntelen aforizma,

Teremtetett pampuskatésztából arcizma,

Elvették őt.

Nincs még oly tündérmese,

Mi feltámaszt vele egyenlőt.

Hasztalan szárnyal mindenfelé a jog;

Ki tehette? Senki.

Elveszett. Megvolt rá az ok.

Tán újból megrándult az Úr keze,

S karambolból sült el a Halálvágy szele?

Vagy tán nem gyóntatták eleget,

Léte összeroppant,

Felhagyott minden reménnyel

A tornácon túl, megrokkant?

De az ég magas és sok benne a rejtély,

A menny lépcsőjénél a sok-sok kis erkély

Szélén anyókát, apát, törött cserépedényt

Lát az ifjú, ki mindentől elvált.

Éjszaka van a puszta Purgatóriumban.

Ez a hely, mely annyira védőfala

Lucifernek, s az Úrnak,

Kik mindketten az új érkezőket nézik,

S közben remélik:

Új erő hatja át valamelyik országot.

Mely vérbe kívánják a Gyémántkisasszonyt?

A dörmögő haragtól a puszta már csak kontúr,

Veszettül ismeri fel új reménységét

Lucifer, s az Úr.

,,Jóság és gazság találva szüntelen

A testtelen lélekben. Lám, ott fut

A többiekkel. Áll némán, a semmit tekintgeti.

Tántorog az ábrándtól.

Egy halott sem tud így cselekedni!"

– Mond' az Úr.

,,Valóban – szól Lucifer –, buzog

Benne a szabad akarat.

De tekintsd még életét. Ismerem ezt én!

Élt ő kislányokkal, alázattal dajkált,

Miközben megcsókolta sok szívtipró ajkát.

De több benne a bűn, a dajkálást felejtette hirtelen;

Túl sokat akart és nem volt hozzá értelem

Mely megszépíti benne a szerelmet,

S csak küzdött, és karmolt, és betont kavargatott,

A betonból gátat szabott, s mindig tovaballagott,

De nem kötött az anyag és nem fojtott a szó sem:

Mindent lerombolt, vak maradt: menthetetlen.

Add hát nekem, itt talán megtanul észrevenni,

Hogy méltósággal tudjon a világra visszamenni,

Csecsszopóból ismét múzsává tudjon válni!"

,,Udvarlót, szeretőt, mi elér minden nőt

Azt látok én. – mondá az Úr –

De te ördög vagy, s úgy hiszed, megnevettetsz.

De most nem tréfáltál, akaratod ellenére.

Mégis úgy hiszem, hozzám érdemes jönnie.

Mert minden amit tett,

Nélküle kellett történnie.

Csak álldogált és arra ment,

Merre a szél cipelte.

Megindított sokaknak egy ihletet,

Mely most is tart, s tán mindennél erősebb-

Nézd, a leány most a fűben hempereg.

Elküldöm én egyetlen fegyencemet.

El bizony!

Megmutatja majd, merre kell menjen.

Te pedig, Lucifer, távozz e perctől!

Ásd alább poklodat,

S fulladozz a hőtől!"

,,Fenyegetni mersz, míg gondolatim elismered?

Ó, ha tudnád, mekkorát csalódtam most benned!

Társaim! Emeljétek ki a lovagokból a rátermettet,

Hozzátok el nekem!"

,,Nem kell keresned tovább. Itt vagyok." –

Lord volt az, a sötétek sötétje.

A Füstöt bűvölte, így volt koromfekete.

Hátán pengető, s ukulele,

Jobbján buzogány, tűéles a hegye!

– ,,Paripám lesz majd ösztönöm segédje,

Hősködni akarok, csak így van értelme.

Bár csalódás, s vereség nincs ellenemre,

Másra nem törekszem, csak a győzelemre.

Eljövök hozzád, Gyémántnak űrnője!"

,,Ne kísérd, mi halálhoz vezet –

Mondá Lucifer, míg Trója falovából eszeget –

Nem látsz tova rajta, meglopja az eszed,

Nem marad más belőle, csak a gyáva bánat,

Nem él oly lovas, kit elérhet kárhozat,

S rossz ómenink dárdákkal visszacsapnak

Végtelen haraggal a Pokolban elpusztulnak,

S én védtelen leszek, ó!

Minduntalan megmarad

az isteni hatalom. Minden rosszat befogad!

Eridj, de józanul!

Ha lelépsz a középföldre, tested eltorzul!"

Isten a szelencéhez szaladt,

Kiemelvén a cellakulcsokat.

Azt a rabot, az egyetlent odafenn

Nem engedte, hogy máglyán elégjen.

Míg egy nemzedék egy másikkal helyet cserél,

Oly régóta alszik így, de a jóságra már eltökélt.

,,Hallottam haragod – szólta el a Rab –

Nem vagyok méltó, hogy itt hagyjalak.

Hanem csak egy szóval mond

S szabad leszek örökre.

Mit ér egy Alkotó, mi szép benne

A hasadó hajnalon, mely azért vörös,

Mert bevégez a fájdalom?

Ujjakkal motoszkálsz

A Mindenség körül,

S mindenit felökleled vele!

Nincs lágy tapintás a kék piciny porszemen,

Nincs átkosabb hivatás ezer tejútrendszerben.

Hagyj el, Uram, kérve kérlek,

Ha nem lettem jóvá,

Vedd el a tudatom,

Tégy kámforrá!"

,,Hisz megláttad, miként végzem,

Mit magam magamnak adott.

Tehetetlenség ez, mozdulnom

Nem lehet, nem tehetik gyógyírrá

Tetteimet a szárnyasok, ők mindig

Szolgálnak.

Élőkre búgnak, halkan trombitálnak.

Méltó lettél hozzá,

Ám szárnytól még óva intelek.

Nem való az a tékozló fivéreknek."

A rab csak intett:

,,Mind, mi sarok, s mennybéli: szennyes.

Mily hála szép benne?

S mégis, e rács tűrhetetlen.

Ha szemedbe csillog egykor

Kit keresel, a hátam majd áldástól

Bizsereg. Így legyen?"

,,Nem bánom, fiam.

Te már úgysem csalhatsz meg."

S szabadon nyílt meg előtte

A holt emberek állatkerti verme,

Ijedve széltől, harangtól,

Belzebub karmai közt

Összeomolván, hogy nem került Istenünkhöz.

De túl életen, a vakító alagúton át:

Sok idegen jár az éjszakában

És kevés kap méltó halált...