Hatodik Ének

 

Emberként tudd magad,

Ha lágy kényesség habart

Furdalásod fejből kilátatlan

Apró-cseprő világokban.

Eleddig szólt, jelenben volt jelen

A bűnös szándék. Istentelen

Erényöv ménkűtlen ostorcsapás.

Ám a mennybéli rab maga körül ás

Alagutat, s itt asszonyok, vének –

Karmoktól, fogolyító harangoktól félnek –

Kitöprengik a valószínű szomjazást,

S hogy a homokóceán szakadatlan palást,

Vízszigetelő előőrs, művészien: avantgárd.

Tikkadt kopárság, remegő alabárd.

 

És ez mégsem valószerű.

A Rab feje csak a hangos.

Jóság lovagja, ezegyszer, ne imádkozz.

Cél alatt sántán szökken a pátosz.

Piciny oázis sincs szemlátomás vonásában,

Ám ha mégis, úgy rejtőzik lankadatlan

Szemerkélő szemcseszurdok által.

Méltán zengő zűrzavar

E tettek mezején, sehol egy fal.

Bilincs helyett lánc

Csuk csuklókat cövekbe,

Kéretlen partner híján sóvár a tánc,

Karja közt vezetné a Hölgyet, dicsekedve.

Forog a száraz tenger.

Szemcsés, kiégett parázs.

Felfújva faggyút perzsel,

Ipegve szül újjá, mint viszontvarázs.

Élő pubertásnál így esik meg a pattanás.

 

Perzsel a felfuvallt, vándor,

Szemcsés környezet.

Vakság, s kifürkészhető undor

Az itt lakóknál egyre megy,

Több száz naptárlapon át unszol,

Légért szomjaztat, bódít, eltemet.

Kishitű formula parancsára

Végeznek gyorsított életet.

 

Végét vetődik árok,

Felszínen jő a Rab,

Ábrándja szerint fasírtok

Állnak ellent irányának.

Artériája mögött elcsügged vörös lant,

Sok sziporkázó törmelék

Immár fátylazó sírhant.

Szabad zsákutcát vájna tüdejébe,

Szublimált teremtés, emlékszelence

Lenne; ám amott elhíresült fejfedő

Karimája lobog,

A Rab lantját rezonálja dicsekvő ló galopp,

A láthatár vékony aurája árulkodik:

Hamis visszhang a táltos dörgedelem;

Az Utazó tántorog. Hát mireföl így hirtelen

A jelenlét, s hogy révülőt hív?

Hogy áll meg mások előtt,

Miért van itt?

Hisz vakabb e baráttalan, taszító éjszakában

A Mennybéliek fényénél; megtöri a hit,

Amíg befecskendezne bármit

Éles sugara.

 

A Rabnak csak keze marad élénk,

Üvöltő lélegzet felszínen,

S mintha rémhírekről beszélnénk,

Oly riadtan húzza ki, épen.

Az isteni vállalkozó teleissza magát,

Elfelejti, hogy sehol az éji sajtos zsarát.

Gondatlan keresgéli.

Dejszen ez nem az alattuk avas Szodoma[1],

Nincs kerekségén kalifa,

Alázatos, szárnyeregető,

Hanem kiből teremtetett alamizsna,

Hamis pásztor, angyalokat terelgetve kergető.

Hiába járta szentnek vélt zugát Teremtőnk fia.

Hontalan gödrökké sírja őt vissza férfi, nő,

Gyerek, öreg, androgün,

Épp, mely szemmel, s szájjal ítélve bűn.

 

Felismerni úgyszólván groteszk,

Hogy a hely a Purgatóriumnak fest.

,,Bár tova szenvedtem volna,

Búgatta eszméletem kegyetlen harsona.

Mellkasom mártírja ijedős, hát zakatolt,

Válaszul öklendeztetett vérfolt.

Ez csak szenvedés, plagizált passió.

E földön stigmatizált fogalom a közjó."

 

,,Én, amíg szóból értek én –

Így beszél szót az Utazó, hetykén –

Azt suhintja testbe mártott halál,

Ki léten túl is léttel telt betyár."

 

,,Vajh, miért hajt fel dáma nemzeteket?

Ékes növendék érkezett,

Kockával jövendölvén tán érettünk,

Mégsem közénk.

Bocsásd meg, csúcsra csigáz

A teoretikus szavalat.

Mire mész nem ismervén,

Mit elhintett közföldi társulat?"

 

,,Magam is intuitív súlyosságot vélek

A krízis festékmázcsorgató vétkei megett.

Lefejtett ecsetmunkák a válaszfal oldalain,

Lucifer, s Atyja háza förgeteg. Szószátyár kín."

 

,,Higgadtan hűl immár bennem a véset,

Elébb viszont felhevült meglepetésed

Tortúrája gyanánt.

Tétova hogy merészelsz

Vágtatni a délibábok hálóján át?

Szólj sóhajt;

Sokak közül te maradtál egyedi,

És én merlek ábrándoktól különbnek remélni!"

 

,,Viszontadom beszéded hangját.

Hullámzó báboknak elmosták a száját

Szuggerálva fedetlen, csendes hőhullámok.

Izzadt kiejtéssel nyomorgat a demagóg

Karizma.
Itt garázdálkodtak hajdanán, mihelyt én
Lettem magasan bábozható remény."

 

,,Nonszensz. A Gyémánt ekképp látatlan."

 

,,Úgy? Hát miért nem jelenlett úton, útfélen?
Ám pokoli füst bezzeg csapkod,

Vándorlábon vezekel démoni elem,

Sehonnani tudatlan, a lány miként elhagyatott.
Rémítő veszedelem mentsvárát szagolja, gyalog."

 

,,Ördög itt belül minden ember fia.
Mit számít, ha gonosz kézpár járja?"

 

,,Ahogy nézem, meghasonlott számos ó hasonlat –

Üres táskás közszereplőnkben a gondok mint denevérraj, cikáznak –

Fehérszárnyú karotok jósághoz szokott fajta,

Modernség reneszánsza jéghidegen hagyja.

 

Csak elvétjük a szót, a csodát,

Hogy az évek kerekére fogynak az ampullák;

Hajtóanyag lapul bennük,

Suhancként suhan a szűk

Teória, hogy egy fajra hogyan hathatsz;

Mert kéznél marad a felhőatlasz."

 

,,Mert míg feloldozás nem Földhöz ragadt,

Hol gyűr elfolyt tükröket lidérces fregatt?"

 

,,Itt van láncom, két nyakban elfér.

Láss valót; zsúfolt a beltér,
Ha alkalmad nyílik szüntelen látni.
A lég az, a közöny a cenzúrázó monokli,
Álmaink netovábbja,

Bátyja a fantazmagória.

Ő adja meg a helyjegyet,

Tőle leszünk újra gyerek.

Több anyánk lesz, s nem mind szeret."

 

Vakmerőn, s hívatlanul

A Rabnak megnyílik a világ,

Az Utazó amulettje az ő nyakába is hág.

Barbárfivérek szerin tova, mint anyátlan faág

Kutatva keresik maguknak az eljött múlt dalát.

 

Ki-ki maga vágyait elégíti ki,

Köntörfalon átlátva rendes a ramazúri.

Ím, itt e sebész, ki bőr helyébe plasztikáz,

Szakmája Picasso-ja, ötletbörzéje más

Kollégáihoz képest.

Rossz képeket fest.

Szikéi szülöttjei megannyi torzszülött,

Egy tornasorba állítva mind egymásra ütött.

 

Egy tucat lábnyom különbsége

Új homokhalomhoz visz.

Ótudósok ámítják: az égszín neve türkiz.

Központba helyez, s körötte sok bolygót nevez el

Egy tudományos torzszülött pár: Galilei és Kepler.

Csúf ember e kettő, rútul felfedezget,

Utódaik nem akarnak ismerni eleget.

 

Folyik a vak háború,

Balon keresztény, jobbon pogány,

Dúl kannibálban a kuru[2],

Elhullt csatakanca kardélre hány.

Szó bennszakad, se hall, se lát,

Érzéketlen zúdul a vivát,

Látatlan önmaguk tapossák.

 

,,Látod már, felem, szemeddel

Mik vagyunk?

Nincs bakancsunkhoz kengyel,

Vágtat az országút.

Mintha kitálalna a dögszag,

Miként gyermekre tekerődik

A bábai pamlag,

Orrunknál fogva becsípi:

Ne feledd, egylaki vagy!

Itt a káosz a lélekverkli,

Ott a hablaty."

 

És az Utazó záróakkordja,

Madame Deficit megtorlása:

Fapalában bennreked a kéz,

A lánctalan guillotine most tettleges szélvész.

 

A faló rég elégett,

Trója elvész,

Igékkel igéz pár hellén vitéz.

Eldobják a szemérmet.

 

Eddig bírt talpon állani a horizont,

A Rab most gyáván, de büszkén láncot bont.

,,Nem angyaltanoncnak való –

Mondá kurtán az Utazó –

Még mindig itt hagynád a dámát,

S várakoztatod vágyott imád?"

 

De túlzottan, miként a Rab immár elszánt,

S végül, hogy Horatius elve elvetélt:

A Gyémánthölgy a Pokol tornácán

Meríti új vérét!

És sok idegennek megrendíti éjjelét...

 

 

---

[1] A Szodoma itt egy továbbgondolt szimbóluma a Földnek.

[2] A kuru vagy más néven a Nevető halál, esetleg a Kacagó halál, egy emberekben felfedezett gyógyíthatatlan, degeneratív agybetegség, ami a prionbetegségek egy formája. Kutatók szerint a betegséget a pápua új-guineai fore törzs terjesztette el kannibalizmusuk útján.