Negyedik ének

 

,,Mért vagy te mégis

Emlékeim pörölye?"

Kérdi a palotát a fétis

Hölgyeménye.

,,Anyai emlék,

Mely számon szaladt rútul,

S még itt van egy egész élet,

Tőle óvlak, két karom elfogul.

Isten kegyelmezzen a

Kíváncsiságnak:

Mélybe csapnak az

Ítész, vad szárnyak.

De nem hagyom meg magam

Júdeásnak,

Odaadlak a Kámforzatnak!"

 

,,Kámforzat, Kámforzat,

Mit takar ez a szó?

Szószéket ripacs bolondnak

Vendégséggel, mely laktató?"

 

Elterült ott egy nagy kunyhófolyosó

Képekkel, haldokló ajtókkal oldalán,

Keretezett titkot a régi szép időkből;

Sanyarú, édes. Megszán.

Az első az elsőkről szól.

Szülészeti napfény.

Lepényből az ágyra hullt

Mint felnőtt vetemény.

Egy villanásra megnyúlt:

Berregő pürérepülő:

Egy kanál a szájba

Hosszan tartó életerő.

Virágokat tép a családi kertből,

Érkezik egy testvér –

Hasztalan egy csődör! –,

Virágba borítja az apró szalmakazalt

A fejtetőn; gén által szentelte a magzat.

Ily öltözetben látja az iskolapad.

Itt fárasztják kezét a tanító gyöngybetűi,

Itt feszítik szemét a mesekönyv strófái.

A születést visszacsempészi egy váltó villanás;

Előröl ámultatja a csodát a montázs.

,,Én volnék ez?"

Feltör a vizenyő.

A képen anyatejért szop –

Megduzzad az emlő.

 

,,Elég lesz, te lány,

Vagy a láva felé lépek!"

De a lány nem figyelte,

Mit hozzá beszéltek.

Egy újabb képen

Megnyílt előtte a világ:

Párizs, London, Milánó –

Épp, amerre járt.

Estéjeken kavarodik

Kölni és rúzs,

Világot lát benne az egész Moulin Rouge;

Morzsolja az önuralmat apró darabokra –

Így csattan el hazájában az első csókocska

Egy öszvértől, ki mégis Földhöz ragadt kandúr –

Faképet hagy maga után, szívre tipor konokul.

De hirtelen a vitrin a múltra csenget vissza;

A leány versenyszellemből a medence vizét issza.

Eredményes performansz.

Elcselleng a szekér,

A tanulás sovány vigasz.

Jó volna versenyt úszni, igaz,

A jövő mégis fontosabb.

A tantárgyak fondorlatosak.

 

Most haszonból tétlen.

Költőszerelem télen:

Az érzelem csillámló Bizánc,

Mégsem lett teljes románc,

Csakis baráti tánc.

 

De vége. Nincs már.

Nem volt, s lesz immár.

Tűben a szénakazal,

Az önbizalom beléhasal,

Feltépik hát körzőtussal.

Megnyúzzák. Akarattal.

 

Mi lesz így? Elhal.

Csak nem alhat el megint.

A harmadik képen

Egy gardedám sziluettje int.

Kíséri őt nyomon, s lépten.

 

,,Tedd, amit mondok.

Csendben, diszkréten."

Ad magának hangot

Az úrilány eképpen.

 

Nem tesz semmit;

Új eszméket mutat.

Meghajolnak előttük az urak.

Végét vetik az ártatlanságnak,

Megtáltosodik az ellennemű lak.

 

Ti urak, hát senki sem

Szereti e két tündéri lányt?

Ti urak, ti urak, ti kanos ebek,

Ne ragyogjon a Gyémánt?

 

Kinőtt titeket a lovagrend

S nem elég a jóból?

Átmeneti élvezetek;

Nők, mulatság, jó bor?

Hah, egy lánca fajotoknak

Szétszakadt, hát nincs tiszta kobak,

Hogy kirámoljon a bajból?

 

,,Mi vagyunk a benkések.

Alexandriából."

Így most színes udvarlakájunk

Szemérmesen közbeszól.

 

,,Csábtalan e sok kandúr,

S a vadmacska is bűnbeesett.

Szívem oltári trubadúr.

Bátran követtél engemet.

Nem kaptál bele, ki tényleg érted vadul,

De a te jogod, a te igaz szereteted."

 

,,Ki ez itt a harmadikon?"

Bosszankodik végre a lány.

De a kastély lép hangtalan,

A dűneföld alatta puhány,

Nem kavarodik, s bök a szembe.

A hölgy meg csak szóra vár, epedezve.

Ám csak nincsen mese.

Szedte, vette, de nem teremtette;

A bukjelszoknyát magára ezért gyömöszölte?

Itt áll élete előtt, kérdőn és kétkedve.

Még jó, hogy a padlás nem szájból van körötte.

Nincs nála az esernyője.

 

Fülében csengő csüngés

Csellengeti csalafintán

A negyedik képhez,

Melyen virít három kislány.

 

Nem hazudtak előtte,

Hisz benkések csakugyan.

Egy gavallérral végezne

A látványtól a szívroham.

 

Az egyik mereven nézett

A sarki bohémekre.

Beszélgetni akart,

Csók lett belőle.

A második volt a gardedám

Luxuskivitelben,

Imádkozott tisztán

A Nagy Ő-höz, de hitetlen.

A harmadik a keresztség

Mezejére lépett;

Azóta gésa lett, már rég.

Mily' rongyos egy élet.

 

Homályban ő is ott állt

A dinasztia házában,

Idegen ajkakat csócsál

A húsvér, emberi éjszakában.

 

,,Ily lépcsőfokig süllyedtem

Mint utolsó, csömör ripacs?"

Mondta elkeseredetten

Nem tudván, teste miért kvarc.

 

Nem maradt más kedélye,

Csak a falnak gubbasztani,

Zafírcseppek árán nagyon-nagyon sírni.

Visszarévült a képek emberi arcképe;

Mind vadkacsa[1] volt, életük színésze.

 

,,Elég! Elég! Elátkozod magad!

Síroddá ástad kíváncsiságodat.

Isten áldjon, meg persze Lucifer is,

Hazád nem lesz csak kárhozat;

Tetted oly fatális!"

 

Előttük csobog, bizony

A nagy lávacsermely,

Miként beléje fulladt a tárkony –

Mások erénynek hívják.

 

Borul a kastély lába,

Ki tudja mit éget el?

Lakója hosszas riadása

Halálfélő sikolyt énekel.

Fut visszafelé, át a bejáraton,

Adrenalintól dús agilitással szökken,

Kénkőbe kapaszkodik, de felfigyel: ,,Visszacsúszom!" –

Egy ponton mégis, könyöke bakot áll, görcsben.

 

Szégyenszemre kimerült.

Önmagának üzenne:

,,Minden kiderült.

Mégsincs értelme."

Szép lassan felhúzódik

A kénkőség felszínére;

S lám, szembe áll vele

A lakáj valóssá vált képe.

,,Pihenj még! Ne siess! –

Zúgta a délibáb –

Nem veszett el végleg még

A furcsa valóság."

 

,,Tán igazat mond? Hazudik?" –

Gondolja a másik.

,,Fejére szól, ki szót emel!

Ily lány...elalhatik?"

 

Mennie kell tovább.

Megy is ő bátran.

Elmossa az illúziókat –

,,Majd jön, ami még hátra van!"

 

Kicsikét sántít, kis híján

Meg is fullad.

Nyál szárad a száján,

Szaporán fújja a sóhajt.

 

S idővel, jaj, mint a ménkű;

Megtorpan.

Valami érzés rágja, mint a tetű;

Húzná is magához gyorsan, harcban.

Mi lehet ez?

Hisz csak akkor hall, ha feloldozzák.

Csak annyit lát, mit lelke látott a testén át.

Annyit érez, s azt, amennyit akar.

Azt ízleli, mi száraz és keserű.

 

Ott ült mellette a Lord,

Az a bolyhos és keserves.

Nem tudja, hogy amit keres,

Az iránt – bármit is – most érez.

 

,,Bárcsak tudnám, merre keresselek.

Óvnálak Istentől, térítenélek!

Rólunk mind hazudnak;

Ott lenn is így élnek!"

 

,,Valaki lágyan a Pokolról beszél.

Tán susog a szél?"

Körbenéz, de hívót nem lelé.

Még a fátylat sem.

 

,,Valaki lágyan kérdezte, ki beszél."

Mondá a Lord is,

Fátyla alatt suttog a szél.

 

Valami nem stimmel;

Egy újonc a vad mezőkön

Bátran hallhat,

De egy ördögöt fel mi oldozhat?

 

,,Megmentőm szállna valamerre?"

Von kérdőre a Hölgy, tűkön pipiskedve.

,,Menyegzőm várna rám epedezve?"

Kérdezi a Lord, ideglelve.

 

,,Hát egybeforrt a létünk.

Vagyok, hogy vezesselek.

Hinned kell; alattunk

A tornác nem háborgó telep."

 

,,Hiszek egy vitézben,

Az örökhűség fogadójában,

Túlvilágok vándorában,

És a romantikában,

Az ő egyetlen eszményében,

A mi Szívünkben,

Aki fogantatott anyámtól, született tőlem,

S nem fog szenvedni alattad;

Másképp megfeszül, meghal és eltemetik.

Holnapután itt támad mindenki közt;

Ereszkedem hazádba,

Ott ülök a gyengeség trónján

Vállöved jobbján.

S írom alá ítéletét

Bűnösnek és rossznak.

Így legyen."

 

Világtalan leányom;

Hamis pásztor mit sem ér.

Az ördögben nem csak korom;

Feromon is él.

 

Mégis követi, hiába:

Minden érzés vak.

Csillagokban a hiba;

Ideragadt a bak.

Nem várja kárhozat;

Hanem őrült vadak.

 

De még minden változhat:

Idegenek éjszakáján

Mind' több pártot foglalnak...

 

 

---

[1] A vadkacsa egy szimbólum, amit többek között Henrik Ibsen az azonos című színművében használt. Az ábrándszerű lét szimbóluma, mely a szereplő – Itt: A benkés hölgyek és a Gyémánthölgy – téves világszemléleteiből tevődik össze.