Második ének

Puszták népe zarándokol,

Keresvén, merre az út.

Tán csak az látja, kinek

Megengedik.

Vagy csak menekülnek

A két vezér haragjától?

Mi lehet ez? Csak nem

Harangokkal halásszák

A tétleneket?

S csakugyan rájuk ejtik!

Harangnyíláson csapóketrec

Fityeg, hadd ne essék vissza

Senki a semlegesség hazájába.

De ugyanígy jő végtagnyúlvány

Lenn, a rémítő sötétségből.

Tisztátlan karmok kapadoznak,

Nem számít kit csal tőrbe;

Ki jön, jön. Ki marad, marad.

S a hölgy, ki csak képzelt a világban

Nem lát senkit. Nem is volna képes rá.

Mert önmagának, s a világuraknak

Lidérc az, ki a léten túl él,

Nem mások csalfa, önző kegyeiért.

Csak akkor hall, ha feloldozzák.

Csak annyit lát, mit lelke látott a testén át.

Annyit érez, s azt, amennyit akar.

Azt ízleli, mi száraz és keserű.

Így kell nekivágni.

Imádság és kegyesség nélkül.

Elmúlva, távol a múlttól.

És sír, mert fáj, ha még a lég is tehetetlen.

A képzelt hölgy egyre szökdécsel.

Bátrabban és bátrabban.

Oly szabad, már szárnya nőne,

Ám erről nem szólhat a fáma,

Egymaga marad, mint alföldi dáma.

És ugrál egyik lábról rá a másikra,

Fényesen, suhogva,

S egyszerre úgy gondolta,

Mi lenne, ha dalolászna?

Dalolászott is képzelt lényekről:

Halálfalókról és varázslónövendékekről.

Ott állt velük szemben, hol csöves sem kuporgat,
Pálcából szórja a csípős stuporokat[1].

Kitérnek a villámló varázsszólamból,

S hajtanak a lányra, de úgy Isten igazából.

Ébredj fel, te ábrándnok,

Előtted a csapda.

Emlékeidet öli meg a vándorló palota.

Álom a harc és a boszorkányság,

De nem ámítás a látványosság

Ami lépked, forog, morog, röhög,

Szép emlékképeket köpköd.

S egyikük, egy számkivetett

A Gyémánthölgyre utal.

Vakmerőn néz, mint egy eszét vesztett,

A Palotára így rivall:

,,Engedj fel belsődbe!"

Kacsalába volt, és templomkapuja,

De másnak lehetett hűséges szolgája.

Elbújtatta mindkét lábát,

Fenékkel fedte a pázsit milliárdját.

Ám ajtót mégsem nyitott.

,,Egy szó nyit téged? Vagy tán

Nem jól látok?"

Sóhajtott egyet a nagy épület,

Tán az egész környék beleremegett.

Oly erős volt a kastély tüdeje,

Egy szemhunyásra mutatta, mit nem kellene.

Átszelte a lányt, a haja hintázott,

Az orcája kissé megcsiklandozódott.

,,Nem bántalak. Ne félj." –

S a kastély rápillantott.

Rá, kinek szeme már majdnem zafírból volt,

Haja, s szemöldöke smaragdból font,

Rózsaszín ajakzata rubinná színül át,

Ily áldással járta e hely hét lépcsőfokát.

S most kérve kérte a bábot,

Ezt a kegyetlenül gigászit;

Nyisson kaput neki,

Mást úgysem talál itt.

Hogyan is láthatta

Fátyoltalan a világot,

Ha már megtagadták

Tőle a valóságot?

Nyújtott kézzel közeledett,

Az ajtót meg is fogta.

Juharfából készült,

Megkopogtatta.

Nem nyílott semmi,

Hiányzott minden nesz.

Hősnőnk érezte:

Még nem jó, amit tesz.

A kilincset csavarni kellett.

Pirosló drágakő volt,

Az élettől pirosodott,

Ajtót mégsem nyitott.

S bár a csavarás nem volt jókora,

Kezében maradt a kilincs legjava.

,,Ki ez? Ki tépte le a kulcsot?"

A hölgyet megtántorította a meglepettség,

Majd fürtjébe tűrte az ékkövet;

Hasznos segítség.

,,Örömest porba rúgnálak,

Szeleburdi fráter.

Nálad van a kulcs, nyiss ki,

Ezért próbálkoztál ennyiszer.

De jól tudd: tilos vagyok,

Nem árulhatlak el,

Most az egyszer beléphetsz.

Gazdagodj régi emlékeiddel."

Feleletet sehogy sem kap,

Nyikorognak ajtói.

Valaki küszöbén túl lépett,

S nagy veszedelem lesi!

S oly sok idegen jár az éjszakában,

Mind a végső nyugodalmat keresi...

[1] A pszichiátriában az érzelmi reakciók és a motiváció teljes hiányát jelenti, de itt a Harry Potter-regényekben szereplő varázsigére utal.