Kijátszva                                          

                                                        -1-

Isztanbulról mindenkinek a napsütés, a káprázatos dzsámik, az iszonytató forgalom és a szabadság érzése juthat eszébe. A finomabbnál finomabb ételek illata, a szabad zenészek az utcákon és a királykék tenger morajlása a partokon. Mégis vannak emberek, akik ezt a várost inkább börtönként élik meg, mintsem szabad világként.

Ha kicsit beljebb tekintünk, megláthatjuk a nyüzsgő embertömeget, az iskolákat, gyárakat, cégeket, piacokat. A látványoságokat, mint az Aranyszarv-öböl, a Topkapi palota vagy akár a Bosporus híd, melynek szélén aznap egy könnyektől áztatott arcú, fiatal lány állt. Kétségbeesett, riadt arcát fekete festék fedte, véreres szeme pedig csak úgy dülledt a mélység felé. Az emberek figyelembe sem vették a korlátnak dőlt kétségbeesett lányt. Ugyan kit érdekelt, hogy mit figyel a mélységben - gondolhatták.

Madárcsicsergés és a kertből áradó frissen vágott fű illatta ébresztette Neslihant aznap reggel. Édesanyja, Aygul már javában a reggelit készítette, amikor ő még csak a rakoncátlan tincseit próbálta helyrehozni a tükör előtt. A szekrényében mindössze egy kupac ruha hevert, amiből kiválaszthatta az aznapi szettet. Egy melegítő nadrág és egy egyszerű póló kiválasztása után, a konyha felé indult, a jól kiérdemelt reggeliért. A ház rózsaszín falai, az otthon illatta és a reggeli nyüzsgés teljesen el is felejtette vele az aznap egyik legfontosabb eseményét, hogy befejezi az egyetemet. Az anyja már tegnap este óta le sem ült, hogy minden tökéletesen sikerüljön. Az édesapja pedig egy élet munkáját hagyta ott egy autókereskedésben, csakis érte, a kislányáért. Ha tudta volna, hogy kap egy autót, a diploma megszerzése után, már sokkal előbb megtervezi a világ körüli utját, amiről mindíg is álmodozott.
- Kicsim, Jó reggelt! - hallotta az ádesanyja vidám hangját a konyhából. -Annyira büszkék vagyunk rád. El sem tudom mondani mennyire vártam már ezt a napot, azóta, hogy felvettek az egyetemre! - Ez a jókedv és büszkeség kissé kedvét vette már a reggelitől, mert az idegesség egészen a gyomráig hatolt és összerántotta azt. Diplomaosztó- mélázott magában. De ami ennél is jobban érdekelte, az az este vége. Amikor minden rokon, barát és családtag kissé részegen kitántorog a kapun, a városi éjszakába indulva, és ő kiszökhet a barátnőjéhez Banuhoz.

- Jaj anyukám ne izgulj már ennyire! Még én sem izgulok így! - föremdt rá. Aygulnek már így is lett pár őszhajszála a lánya miatt.
- Ugyan kicsim, én nem is izgulok. Képzeld, nem is mondtam! Elhívtam az iskolába azt a csinos kis barátnődet, Banut! - A szíve kihagyott, mire felfogta amit az anyja mondott. Az lehetetlen! Banu és ő nem éppen olyan kapcsolatban voltak, mint amire a szülei gondoltak.
- Neslihan! - Szólt rá mérgesen Aygul.
- Mindíg annyira elbambulsz, hogy meg se hallod amit az ember mond neked! Gyerünk, vedd fel gyorsan a tallárod és induljunk! A hajaddal pedig kezdj valamit, mert így Allahra mondom, sehová sem engedlek!- Nincs mese, ha Neslihan egyszer meg lett  fenyítve muszáj volt megtennie amit az anyja kívánt tőle.
-Drágaságom! - Látta meg az apját a konyha ajtóban, tárt karokkal.
- Apa! Annyira hiányoztál! Azt hittem már nem érsz ide!
- Hát - itt megsimította a lány arcát - igaz, elkelett mennem egészen Ulupelitig, hogy megkapd azt az autót amit szerettél volna, de megérte, hogy láthassam a boldogságod!
- Édesapukám, én annyira szeretlek! - Ekkor még nem tudta, hogy ez volt az utolsó alaklom, hogy az apja ilyen szeretettel öleli.
- Indulás!- Harsogott az édesanyja.

A kis szürke Ford Mondeo lassan és döcögve kanyarodott fel az egyetem parkolójába. A család nagy nehezen kikecmergett a kicsi autóból és nevetések, szitkozódások egyvelege indult meg közöttük. Vita, hogy Neslihan vegye már fel a ruháit, öröm pedig, hogy a lány végre befejezte az iskolát.
Egyre nagyobb lett az izgalom, amikor is egy mennydörgő hang verte fel az utca aszfaltját. Egy robosztus méretű, fényes fekete monstrum állt le az iskola előtt. Egy motor, amin egy bőrdzsekis férfi ült. A halántékán izzadság gyöngyöződött, miután az ülésre rakta a sisakját. A környéken lévő lányok mind összebújva sustorogtak és nevetgéltek a látványára, de Neslihannak, csak egy átlagos srác volt, Sevilin, az egyetlen bátyja. Sevilin ében fekete haja, kreol bőre, borostája és izmos teste elég okot adott arra, hogy Neslihan összes ellensége köréjük gyűljön. Sevilin ebből mit sem vett észre. Nem nagyon lehetett nagyobb szerelmet mutatni az életében a motorjánál és a versenyeknél.
- Anyukám, Apukám! Allah! Köszönöm, hogy itt lehetek most veletek! - A férfi karjai közé emelte a szüleit és megcsókolta a hajukat.
- Nesli, édes kis húgom! - Vigyorodott el Sevilin, már most olyan ravaszul, mintha tervezne valamit.
- Mondtam, hogy ne hívj így Sevilin! Utálom ha becézgetnek és amúgy sem vagyok már olyan kislány, mint ezelőtt.
- Már mint a diplomaosztó előtt? Csoda, hogy eljutottál idéig, amilyen álomvilágban élsz! - Nevetett fel és beleborzolt a tökéletes frizurájába. 
- De legalább nekem vannak álmaim, nem úgy mint a megtestesült realitásban gondolkodó bátyámnak! - Csipkelődtek és a lánynak rögtön eszébe jutott a legszebb emléke Sevilinnel.
                                                                       
A kora reggeli kelés mindkét gyereket megviselte. A kicsi mélybarna hajú Neslihan bátyja kinőtt pólójában indult a kert felé, míg Sevilin, munkaruhában főzte már a teáját indulás előtt. De akármi is történt a kislány minden reggel felkelt, hogy lássa elindulni a testvérét. Még öt éves korában mondogatta a bátyjának, hogyha nem látja elindulni, olyan mintha el sem ment volna és mégjobban hiányzik neki az ölelése. Már akkor az egész család olvadozott ettől a kijelentéstől, de méginkább Sevilin, akinek az újonnan megvett motor és az életveszélyes versenyek mellett, Neslihan volt a legértéksebb az életében. Így hát a reggeleknek öleléssel, egy rövid imával és Sevilin bátorító szavaival kellett elindulnia.
Bár aznap reggel valami másképp történt. Sevilin szomorúnak tűnt és megviseltnek. A kislány mintha még könnyeket is vélt volna felfedezni a szemeiben. Amint ezt meglátta lassan odabukdácsolt a fiúhoz és enyhén meghúzta az overálja szélét.
- Nesli, kicsim! Már megint felkeltél hozzám? - A mosolya más napokon mindíg felvidította a lányt, de akkor nem okozott örömet neki.
- Mi a baj? - Nézett fel hatalmas csokoládé barna szemeivel a fiúra, olyan ellenálhatatlanul, hogy Sevilin azonnal felkapta és megpörgette a kislányt. Majd amikor  már a hasát csikizte a kislány kissé felvidult, de nem nyugodott meg teljesen. Komoran nézett a fiú szemébe.
- Tudom, hogy baj van. Én látom ha szomorú vagy! - Állította a kislány.
- Ha jó kedved lenne, nem sírtál volna az előbb!
- Nem sírtam, kicsim. A te bátyjád sosem sír, érted? Nincs miért sírnia egy valamire való férfinak.- A fiú rezzenéstelen, büszke arccal próbálta elhitetni mindezt a lánnyal.

- Nem mondasz igazat Sevilin! Én láttam, hogy sírtál és most el kell mondanod miért! - Emelte fel a hangját és makacsul keresztbefonta a karjait.
-Jól van kicsi. Elmondom neked. De előtte szépen leülünk és megeszed a reggelidet. - Az asztalon volt egy kis tegnapról megmaradt baklava, amit a kislány gyorsan fel is falt és figyelmesen nézte a testvérét, mikor kezdi a történetét.
- Szóval, nem sírtam! Ezt leszögezhetjük. De valóban szomrú vagyok, Nesli. Tudod volt egy lány, Kiral, akit nagyon szerettem. Sokat voltunk együtt és boldogok voltunk. De Kiralnak megtetszett egy másik fiú és nem szeretne többet találkozni velem, érted? - A kislány hevesen bólogatott és megsimogatta a fiú kezét. Majd egy kis mosoly bújt meg az arcán és leugrott a székről. Kihúzta magát, és csípőre tette a kicsi kezeit.
- Nem is baj. Amúgy sem engedem, hogy más lányok elvegyék tőlem az én testvéremet. - Sevilin olyan hangos nevetésbe kezdett, hogy az édesanyjuk lekiabált az emeletről, hogy mit csinálnak ilyen kora reggel.
- Semmit, semmit édesanya! Aludj csak tovább!  Te pedig Nesli, szintén mars az ágyba! Hidd el, mindíg te leszel a legfontossab lány az életemben! - Mosolygott fülig érő szájjal és felkapva Neslihant kiszaladt a kertbe, hogy játszanak egy kicsit még mielőtt el kell indulnia. Egy negyed óra elteltével letette a kapu előtt, legugolt hozzá és megölelte.
- Egyet ne felejts, Nesli. Allah és én mindíg vigyázni fogunk rád. Most pedig menj!Lehet, hogy már nektek is indulni kell lassan, anyával.
A fiú mindössze tizenöt éves volt, mégis olyan magas és jó kiállású, akár egy felnőtt férfi. A kislány boldogan ugrálva, szaladt a terasz felé és még visszanézett egyszer, hogy integessen a testvérének.

A hatalmas tömeg Neslihant viselte meg a legjobban. Nem szerette a sokaságot. Szeretett egyedül lenni, megbújni a saját világában.
-Már látom, hogy rosszul vagy, Nesli! - Nevetett, Sevilin.
- Fogd be, báttyó. Tudom, hogy te csak úgy fürdesz a népszerűségben!
Lassan beértek a legnagyobb terembe, ahol már mindenütt fekete sapkában gubbasztottak a fiatal felnőttek, izgatottan, reményekkel teli. A Şahin családnak már csak a hátsó sorokban jutott hely. Minden rendben ment, Neslihan büszkén átvehette a diplomáját, miközben a családtagok, mosolyogva, tapsolva rajongtak érte hátulról. Majd a virágátadás következett az hátsó udvaron, ahol már nem ment minden ennyire könnyen. Miközben a lány köszönetet mondott midnen egyes csokorért, áldásért, a rokonoktól, egy váratlan vendég toppant elé. Egy magas, vékony lány, olyan káprázatosan gyönyörű hosszú hajjal és varázslatos szemekkel amitől Neslihan teljesen elvörösödött. A lány a szája szélére harapott és Neslihan felé hajolt. Csodás dekoltázsa, majd megállította Neslihan szívét.
- Banu! Hogy hogy itt vagy? - Csak ennyi telt tőle. Banu csillingelő hangon és széles mosollyal válaszolt.
- Aygul néni hívott el! Talán nem örülsz nekem? - Majd észrevehetetlenül rákaccsintott Neslihanra.
- Gratulálok a diplomádhoz! - Adott átt egy csokor vörös rózsát és megpuszilta a lány homlokát. Ilyenkor ez volt a szokás, ezért szerencsére senki sem gyanakodott.
- Éjfélkor várlak a kikötőben! - Súgta oda Neslihannak, majd leszólított pár családtagot, nagy mosollyal, gyanútlanul. A vörös rövid ruha, annyira jól állt neki, hogy Neslihan, féltékenyen nézett körbe, hogy ki figyelheti még az ő barátnőjét.
- Kicsim!
- Igen anya? Bocsánat, mit is mondtál? - Az anyja összehúzott szemöldökkel nézett a lányára.
- Minden rendben?
- Persze, édesanya! Mehetnénk is akár,nem? Tartsunk egy hatalmas nagy ünnepséget! - Mosolygott, de legbelül, nagyon is félt, hogy bárki is meglátta a vonzalmát, amit annyira nagyon próbált titkolni. Senki nem tudhatta meg, hogy a nőkhöz vonzódik. A családja örökre kitagadná és többé a lábát sem tehetné be a házba.