Meg sem várta melyiket akarják előbb hallani.
– A jó hír az, hogy a műtét sikeres volt a fellépett komplikáció ellenére. Viszont a fejsérülése miatt nagy a valószínűsége annak, hogy amnéziás lesz. Sajnos még nem tudjuk, hogy milyen állapotban tér magához. Nem tudjuk mennyire súlyos…
- Mit értesz az alatt, hogy milyen súlyos? – szakította félbe kétségbeesetten Szelim.
- Lehet, hogy részleges amnéziája lesz. Vagyis lehet, hogy az elmúlt pár napra, hétre vagy hónapra nem fog emlékezni. De lehet, hogy az egész élete kiesik neki.
- Bárcsak az elmúlt napokra ne emlékezne – morogta az orra alá a fiatalabb Kardos fiú.
- Öcsi, ne kezd már megint! – parancsolt rá bátyja.
- Mégis mit? – kérdezte apjuk, hiszen neki nem mondtak semmi konkrétumot.
- Szelim azt hiszi, ő okozta a balesetet – magyarázta Iván.
- Mert így is van – erősködött öccse.
- A rendőrség mit mondott? – faggatta gyerekeit az orvos.
- Nem tudunk semmi konkrétumot. Miután Szelim a helyszínen elmondta, hogy mi történt, utána egyből idejöttünk, mert Szelim nem akarta magára hagyni Szamantát – válaszolta az idősebb fiú. – De még ma be kell mennünk az őrsre.
- Bemehetek hozzá? - érdeklődött Szelim.
- Persze, de csak néhány percre. – Kisebbik gyermekének ez nem tetszett. – Jó, maximum fél órára.
- Köszi, Apu. – Ezzel felállt és az ajtóhoz sétált. – Melyik szobában van?
- Menj fel az intenzívre és keresd meg Dea nővért – igazította útba. – Ő majd elkísér Szamanta szobájába.
A fiú bólintott és elhagyta a szobát. Gyorsan megtalálta a nővért, aki készségesen elkísérte a megfelelő kórteremhez. A fiú bizonytalanul nyitott be, mivel fogalma sem volt, milyen látvány fogadja majd. Amint kinyitotta az ajtót, ledermedt. Szerelme ott feküdt az ágyon, mint egy rongybaba. Testéből mindenféle csövek lógtak ki, feje bekötve. Belépett a kórterembe és becsukta maga mögött az ajtót. Bizonytalan léptekkel sétált az ágyhoz. Lágy csókot lehelt a lány ajkaira.
- Szia kicsim! – Igyekezett úgy beszélni szerelméhez, mintha magánál lenne. Egy széket húzott az ágy mellé, majd leült rá. Megfogta Szamanta kezét. – Nagyon sajnálom, ami történt. Mindenki azt mondja, nem az én hibám volt, de én tudom, hogy mégis. – Ajkait szerelme kézfejéhez érintette. – Tartozom egy vallomással. Tudom, hogy hallod, amit mondok, ezért elmondom. – Szabad kezével megsimogatta a lány arcát. - Fel kell ébredned. Te vagy a mindenem. Apám saját fiaként szeret, de te vagy a legfontosabb az életemben. Nem vagyok egy tökéletes ember. Sok dolgot elkövettem, amit bár ne tettem volna. Soha nem állt szándékomban bántani téged. Azt akarom, hogy tudd. Sajnálom, hogy bántottalak. Minden nap ezzel kell élnem. Nagyon fáj, amin keresztül kellett menned. Azt kívánom, bár semmisé tudnám tenni, és bár ne kellett volna annyit sírnod miattam. – Mély levegőt vett, majd kifújta. - Volt egy oldalam, amit nem ismertél. Viszont találtam egy okot, amiért érdemessé vált, hogy megváltozzam. Egy okot az újra kezdésre. Te vagy ez az ok. Minden, amit teszek, miattad teszem. Szükségem van rád. Nem akarom, hogy tovább szenvedj miattam.
- Fiam – lépett be a szobába Kamill –, itt van Nátán és Honória, beszélni szeretnének veled.
- Mindjárt megyek – válaszolt apjának. Az orvos elhagyta a kórtermet. Szelim felállt a székről és szerelme füléhez hajolt. – Szeretlek. Túlságosan is. Nem akarok több fájdalmat okozni neked – suttogta, majd egy újabb gyengéd csókot adott a lány ajkaira. Elengedte Szamanta kezét és elindult az ajtó felé. Már az ajtónál volt, mikor meghallotta, hogy a műszerek máshogy csipognak.
- Szeretlek, Szelim! – suttogta Szami. Szelim szíve hatalmasat dobbant, majd mosolyogva fordult meg. Nem, ez nem lehet igaz, suttogta. Az újjáéledt remény azonban hamar értelmét vesztette. Szamanta még nem ébredt fel, szemei csukva voltak, de arcának vonásai mintha lágyabbnak hatottak volna.
A fiú csalódottan fordult vissza a bejárathoz, kinyitotta az ajtót, ahol barátai és bátyja már ott álltak.
- Milyen állapotban van? – kérdezte suttogva Iván. Szelim háttal nekidőlt az ajtónak. Bátyja kérdése nem jutott el a tudatáig.
- Minden az én hibám – nyögte elhaló hangon. – Miért nem tudtam figyelni? Miért nem vettem észre? Ennek miért pont ma kellett történnie? – motyogta maga elé és öklével mérgesen az ajtóba csapott. Arcán két kövér könnycsepp gördült végig.
Honi félve lépett hozzá. Lassú, bizonytalan mozdulatokkal ölelte át a fiút. Szelim zavartan pillantott a lányra, majd gondolkodás nélkül szorosan viszonozta a gesztust.
Szelim számára az elkövetkezendő napok tomboló viharként múltak el. Nappal és éjszaka eggyé vált számára.
Május utolsó napjaiban a nyár közeledtét jelző meleget borongós, esős, hűvös időjárás váltotta fel. Úgy tűnt még a természet is részt vállal abban, hogy Szelimnek még nagyobb bűntudata legyen. Az élet jelenlétének egy apró rezdülése is lelkiismeret furdalást okozott a fiúnak. Nem akarta elfogadni azt a tényt, hogy talán örökre elvesztette azt a személyt, aki az életénél is többet jelentett számára. Napok óta esett az eső és Szelim úgy érezte, hogy minden egyes várakozással teli pillanat a kétségbeesett örökkévalóságba tart.
Május utolsó péntekén megváltozni látszottak a dolgok. Szelim – ahogy az utóbbi időben szokásává vált – most is az ablaknál álldogált és az égből aláhulló vízcseppeket bámulta. Az utóbbi időben a leghalványabb jelét sem mutatta egykori önmagának.
Telefon csörgésének a hangja riasztotta fel gondolataiból. Keresni kezdte a zaj forrását. Beletelt jó fél percébe mire eszébe jutott, hogy szobájában mindössze egy televízió és egy laptop van jelen műszaki cikként. Miután a hang nem adta fel, és tovább csörgött, Szelim lassan az asztalhoz lépett, s rápillantott a gép kijelzőjére. Nátán volt az, s éppen skype-on hívta. Mit akarhat? – töprengett magában. Kihúzta a széket, s leült, majd maga elé húzta a gépet. A kurzort a Fogad gombra irányította és ráklikkelt.
- Hé, haver! – kiáltotta derűsen az éter túloldaláról az előbb említett személy. Webkamerán keresztül is jól látszott széles mosolya.
Szelim némán bólintott köszönésképpen.
- Hogy vagy? – kérdezte, miután sikerült kicsit visszatérnie a valóságba. Napok óta senki sem nézett felé, senki sem kereste. Vagy csak neki nem tűnt fel.
- Remekül – vigyorodott el Nátán. – Barátom, nem fogod elhinni, hogy mi történt!
Szelim szemei összeszűkültek. Nem igazán érdekelte, hogy milyen örömteli hírt készült megosztani beszélgetőpartnere. Hacsak nem róla van szó…
- Mesélj, figyelek – felelte végül, nyugodtan csengő hanggal. Nátánnak a vonal túlsó végén nem tűnhetett fel, hogy mennyire élettelen hangnemben szólnak hozzá. Őt általában az ilyen apró részletek hidegen hagyták. Vigyorogva kezdett bele mondandójába.
- Szóval… hú, nem is tudom… talán kezdem az elején… - Szelim itt arra gondolt éppen, hogy milyen jó lenne, ha már befejezte volna. – Szóval, te is tudod, hogy Honival most leszünk öt évesek… - Szelimnek egy apró, torkán akadt gombócnak tűnő dolog dagadni kezdett. – És az unokabátyja, Noel csak most jutott el odáig, hogy elfogadjon engem, vele. Te is tudod, hogy milyen az a srác. Szinte már veszett oroszlánként akarta megvédeni tőlem Honit. Mintha a bátyja lenne. Te is emlékszel, hogy hányszor esett nekem. Sokszor minden előjel nélkül. Már bocs, hogy itt ömlengek neked, de ez elég fontos hír nekem. Tudod, hogy nekem Honi a mindenem.
- Ahm – motyogta Szelim. – Ez valóban nagyszerű hír – felelte, mikor engedni látszott a fojtogatás a torkában. – És hogy lesz ezek után? Megkérted már a kezét?
Nátán vigyora az arcára fagyott. Értetlenkedve rázta meg a fejét.
- Szelim, ne legyél már hülye! Hogy kérném meg? Hiszen fiatalok vagyunk… - ebben a pillanatban elharapta a mondata végét.
Szelim keze ökölbe rándult
- Sajnálom – motyogta bűnbánóan Nátán. – Nem akartam. Figyelj, Szelim, tényleg nem úgy értettem… Kérlek, ne haragudj ezért. Tudom, hogy te…
- Semmi gond – morogta Szelim. Igyekezett gyorsan témát váltani. És leginkább lezárni ezt a beszélgetést. – Mit akartál egyébként? Volt valami más oka is, hogy beszélni akartál velem?
- Oh, igen – csapott a fejéhez Nátán. – Jó, hogy mondod, barátom. Tisztára kiment a fejemből…
Nem először, és nem utoljára, gondolta Szelim. Halványan elmosolyodott.
- Remélem nem felejtetted el, hogy ma van Káleb születésnapja – és a tervezett buli – hadarta el egy szusszal Nátán.
- Oh, valóban? – kérdezte Szelim, egyik szemöldökét enyhén felhúzva. Teljesen kiment a fejéből. Nem is csoda, hiszen a történtek óta csak egyetlen egy személy körül forgott minden gondolata.
- Persze-persze, este nyolckor kezdődik, és…
- Remek, jó mulatást előre is – vágott Nátán szavába.
- Mi az, hogy jó mulatást előre is? Ne csináld már, el kell jönnöd, érted?
- Miért kellene nekem odamennem? – dünnyögte maga elé Szelim.
- Ki kell mozdulnod a szobádból! Ez önmarcangolás! Az élet nem áll meg! Figyelj Szelim! Lehet, hogy nem én vagyok az a személy, akire jelen pillanatban most szükséged van, és lehet, hogy nem is a többiekre. De nem teheted meg, hogy kizársz mindenkit az életedből! Valószínűleg nem tudlak, és nem is akarlak meggyőzni az ellenkezőjéről annak, amit jelen pillanatban gondolsz magadról. De te is tisztában vagy azzal, hogy téves információkat közölsz a tudatodban önmagadról…
- Nem tévesek – morogta Szelim.
- El kell jönnöd, érted? – ismételte meg Nátán. Megrázta a fejét. Látszott rajta, hogy tényleg nem tud kezdeni semmit sem ezzel a helyzettel. Tekintetét Szelimére szegezte. – Miattam. Miattunk. Gyere el. Látod, még a kiskutyanézést is bevetem, hogy minél hamarabb meggyőzzelek… - Ujjait összefonta maga előtt, mint aki éppen imádkozni készül. Könyörgőn megrázta összekulcsolt kezeit. – K-é-r-l-e-k.
Szelim csak meredten bámult a képernyőre. Erre nem számított. Hogy Nátán képes lesz arra, hogy nekiálljon könyörögni.
- Ha szeretnéd, térden állva folytatom – hallotta meg barátja hangját. Elmosolyodott. Hosszú napok óta az első őszinte mosoly. Felsóhajtott.
- Rendben. Elmegyek. Csak ne mosd fel a padlót a ruháddal…
Nátán elvigyorodott.
- Nagyszerű! Akkor én lépek is! Este pedig ütközünk! Készülj fel, nem hagyunk magadra! Csáó!
Ezzel bontotta a kapcsolatot. Szelim hátradőlt a székében. Továbbra sem látta értelmét annak, hogy elmenjen abba a bizonyos buliba.
Kapcsolódó hírek:
A Paradicsomban(Első fejezet- 1. és 2. rész)
Vitrinlakók 1.
Szerelemtétel
Bozsik Barbara: Megérintettél