Szingliségem egy éve

Itt vagyok. Amikor megérkeztem a Keleti pályaudvarra, úgy éreztem, nem érdekel élet, pénz, új ruhák és cipők, én most azonnal visszaszállok a 6:20-as vonatra, aztán többé nem lát ez a poros nagy Budapest. Jobb oldalon szerencsétlen emberek csoszogtak utasok után apróért kuncsorogva, előttem a betonon köpetek nyoma, és ahogy megálltam, hátulról több száz ember haladt el mellettem, akár a filmeken. Apró kavics vagyok, a víz kikerül és folytatja az útját, nem befolyásolom semmiben. Ha most a szívemhez kapok, és meghalok, az embertömeg ugyanígy fog hömpölyögni. Hát, ez valóban tűrhetetlen, felháborító még a gondolata is.

Erős nőnek tartom magam, de az igazat megvallva, az egyik lábammal már vissza is léptem a vonat lépcsőjére hogy akkor én itt most köszönöm, megyek haza. De rögtön koppant egy hatalmasat a felismerés: hova megyek? Ez a vonat most vajon ugyanoda megy vissza? És ha igen, akkor is, mit kezdek én otthon magammal. Semmit. Zárdába se vonulhatok, mert nálunk nincs zárda. És nincsenek Kapitányok sem, akik beleszeretnek a szegény, csúnyán öltöző, de gyönyörű nevelőnőbe, aztán összeházasodnak, átgyalogolnak a hegyeken Svájcba, közben éneklik, hogy a hegyek felélednek a muzsika hangjaira, és nyolcvan évesen még mindig szerelmesen néznek a másik szemébe. Ez a valóság, babám. Elővettem a cigarettám, hogy erre a felismerésre rágyújtsak, amikor eszembe jutott, hogy büntetik. Minden, ami jó, az valakinek szúrja a szemét. Ilyen ez az élet.

Megszámoltam a csomagjaimat, és elindultam megkeresni a metrót. Sokat kellett még átszállnom, hogy végül ideérjek, de végül, itt vagyok. Itt, Budapesten.

Kérdezheti az olvasó – direkt nem írtam nyájast, mivel nem tudom, miből veszik, hogy az olvasó alapból nyájas? Én nagyon sok könyvet elolvastam, és maximum a felénél voltam az, bár itt hozzáfűzném, hogy a szó etimológiai gyökereivel nem is vagyok éppen tisztában. Szóval, ne skatulyázzunk mindent, nekem ez az egyik elvem. Hm, hol is tartottam? Ja, igen. Szóval eszedbe juthat, hogy ha ez a nőcske ennyire nem bírja Pestet, hogy depressziós lesz egy pályaudvartól, akkor mi a fenének jött ide? Van itt ember elég, nem kell a Tiszába még víz... Értem én, és jogos is a kérdés. De Budapestre sok mindent lehet mondani – jót és rosszat, de egy biztos: a lehetőségek városa. És nekem pont erre van szükségem, egy új élet alapjaira.

Pár hónappal ezelőtt a vőlegényemmel útjaink szétváltak. Rájöttem, hogy nem megy ez nekünk. Már nem szeretem, és nincs meg köztünk az a tűz, ami eddig hajtott minket. Amikor régen ránéztem, éreztem, hogy vele a világ végére is elmennék kérdés nélkül. Tényleg soha nem szerettem még senkit annyira, mint őt. Egy külön kis burokban éltünk mi éveken át, és ami egykor szivárvány színű volt, mára szürke lett. Árnyalatok nélkül – ha érted, mire gondolok.

Szóval, mondtam, hogy nem kéne ezt így tovább, és ő meglepően békésen fogadta. Elég gyanúsnak találtam ezt az egészet, és nagyon ledöbbentett, hogy őt nem zaklatja ez láthatóan annyira mélyen fel, mint vártam. El is döntöttem, hogy felhívom. Csak úgy, barátilag. Miért ne. Ennyi idő után, az lenne a fura, ha nem érdekelne, hogy van. Khm. Mindegy. Szóval, felhívtam.

• Helló! Szia, Szívem, te vagy az? - csiripeltem bele a vonalba.

• Ah, szia, te vagy az? Te figyelj, tök jó, hogy hívsz, megtaláltam a régi porszívó csövét, amit múltkor kerestél, amikor elcuccoltál. Majd ugorj be érte, csak szóljál előbb. Meg volt még valami kinyúlt pólód a szennyeskosárban, kimostam.

• Jaj, tök jó, hogy megtaláltad őket– mondtam, tenyeremet az arcomra tapasztva. Én idióta, mi a fenének hívtam fel? A háttérben valami női csacsogást hallottam, tisztán kitűnt egy szó: saláta, és utána valami kuncogás. - És, khm, amúgy, hogy vagy?

• Én? Hát, minden OK. Szokásos. Te?

• Ah, én is, én is, remek, minden pompás. Akkor majd a héten beugrok a cuccokért, okvetlenül szólok előbb, hogy nehogy zavarjalak. - itt összekulcsoltam az ujjamat... Hátha...

• Jó, persze, szóljál. Nem gond. Na, megyek is én, legyen szép napod, szia!

• Szia! - nevettem bele a kagylóba. A fene egye meg. Ez egyáltalán nem úgy sült el, mint szerettem volna. Mi az ördögért akarja, hogy előbb szóljak, mielőtt jövök? Van valakije? Lehetetlen. Máris? Hisz én még fel sem ébredtem abból a rémálomból, hogy többé nincs ott mindig mellettem. Mi történhet itt? Miért szakítottam vele? Jaj, most mi lesz. Fel is csörögtem rögtön a lánycsapatot.

Akkoriban volt három különlegesen jó barátnőm. Sülve-főve együtt voltunk, és persze annyira másztunk bele a másik magánéletébe, hogy még éppen kilógtunk a takarója alól. Magyarul mindenbe belekotyogtunk, mindent átláttunk, megvitattunk, és úgy általában.

Megbeszéltünk egy találkát az egyik csodás koktélozó helyen Szegeden, ahol az ital csodás, de nem európai embereknek találták ki azokat az ülőlehetőségeket. Így vihogva, kóstolgatva és a lábunkat össze-vissza tekerve tárgyaltuk ki a hét fontos eseményeit a csajokkal.

• Mesélj, mi van azzal a tökfejjel? - kérdezte lldi belekortyolva a Sex on the Beach-ébe. - Valami nagyon nem stimmel vele, úgy hallom a pletykákból.

• Milyen pletykákból?! - kaptam fel a fejemet riadtan. Láttam, hogy a lányok szemrehányó pillantást küldenek Ildi felé, de hát nagyon már nem tudtak mit tenni.

• Á, semmi – tette rá a kezét Zsófi a térdemre, hogy elterelje a figyelmem. - Ildi arra gondol, hogy amióta nem vagytok együtt, az ismerősök elkezdtek furán beszélni Daniról. Tudod, mindig ronda dolgokat gondolnak egy szakítás mögé, pedig ti lerendeztétek, mint két értelmes ember. Láttátok, hogy ez már nem működik, és pontot tettek a végére. Két értelmes, felnőtt ember, akik már elég régóta vannak együtt ahhoz, hogy ismerjék a másikat, és el tudják dönteni, egymással akarják leélni az életüket, vagy sem. Ennyi.

• Hm, hát persze, szuperek vagyunk – húztam el a számat, aztán lehajtottam a shotot, amit rendeltem, és intettem a pincérnek, hogy hozzon még egyet. Zsófi valamelyest elterelte a gondolataimat a pletykákról, amiket Ildi megemlített, de ez, hogy ilyen egyszerűen beszéljenek a mi kapcsolatunk végéről, szíven ütött. Hát nem látják, nem tudják, hogy ez mekkora nagy szerelem volt? Ilyenekről írnak a könyvek, erről írnak a trubadúrok, erre ezek a lányok meg úgy emlegetik, mint az akciót az áruházakban karácsony környékén. Rémes! Akkor fordult meg másodjára a fejemben aznap, hogy hatalmas baklövést követtem el.

• Cicám – nyúlt át Márti az asztalon kezében a poharával – figyelj, még semmi nem késő. Látom, hogy nem vagy biztos abban, hogy már nem szereted Danit. Már pedig ennyi év után, egy kapcsolat megér még egy próbát. Miért nem ültök le még egyszer megbeszélni a dolgokat? Veszteni nem veszthetsz semmit!

• Gondoljátok csajok...? - néztem körbe rájuk. Csupa mosolygós, bizakodó arc. Hirtelen el is felejtettem, miért akartam, hogy megszakadjon ez a kapcsolat, miért éreztem, hogy ez már csak kínlódás. Új feladatom lett, hogy visszaszerezzem azt, aki szeret. Eltörlöm a félreértést, mi leszünk az új Rosalinda és Fernando Hose, elsöpörjük az ármányt, és aztán végre egymásé leszünk. Basszus, mennyi ideje is már... Valami a szívem környékén erősen megsajdult, és éreztem, az a kötelék, ami minket összekötött, ha gyenge is, ott van még, és ha valamelyikünk mozdul, az fáj. Magasra emeltem a poharamat, amellyel akkor jelent meg a pincér.

• Igyunk csajok a szerelemre!

• A szerelemre! - kiabálták kórusban, vidáman csörömpölve a poharakkal. - És a jó szexre – tettük hozzá kuncogva.

Másnap elterveztem mindent. Hogy fog állni a hajam, milyen lesz a körmöm. És aztán kezdődött a ruha-hajsza. Nem lehetek nagyon kihívó, de sportos se, se túl laza, se elegáns. Amelyik felső megfelelne, abból kibuggyan a hájam, mire meglett a felső, egy cipő sem megy hozzá.

Anyám bejött a szobámba a hangos káromkodásra.

• Hát te meg hova készülsz, hogy itt tollászkodsz lassan 2 órája?

• Megyek Danihoz a porszívócsőért – motyogtam, egy normális zokni után kutatva a fiókban.

• Kislányom, ez nagyon ostoba ötlet. Nem ok nélkül szakítottál vele, minek erőltetni azt, ami nem megy?

• Nem értem miről beszélsz – motyogtam egyesével vizsgálgatva a zoknikat. - A porszívócsőért megyek. Mondtam.

• Ja. Persze. De akkor siess, már 3 óra van, és lassan sötétedik. Főleg, ha ilyen ütemben haladsz.

Persze, a hajam botrányosan nézett ki. Sehogy sem sikerült, így megpróbáltam kifésülni, de a hajlakkot nem épp erre fejlesztették ki. Seprűszerű volt az egész fejem. És persze nem vártam meg, míg a lakk teljesen megszárad a körmömön, így azt is elcsesztem. De úgy voltam vele, látott már lázasan hányni, fülgyulladással zsíros hajjal, menstruálni, hát nem ezen múlik az igaz szerelem. Elindultam így.

Elég nehéz volt Pesten jó munkát kapni. Egy barátnőm hívott, hogy menjek el takarítani a cégbe, ahol ő dolgozott. Hát, ez lennék én. A helyettesítő. Helyettes takarító, hogy pontosak legyünk.

Gimnáziumot fejeztem, így szakképzésem nincs. Nekiálltam egy OKJ-nek, de nem fejeztem be az ottani társaság miatt. The Wilderness Years, én csak így emlegetem azokat az időket.

Azért jöttem fel Pestre... Nos, az egyik részét már tudjátok. De a fontosabb része az, hogy eldöntöttem, író leszek. Már egész fiatal koromban író akartam lenni. Többnyire szerelmes történeteket írtam tengerről, hajóról, elveszett kincsről, nagy szerelemről, természetesen úgy, hogy 17 éves koromig még csak nem is csókolóztam. Hiába, egyes rózsák későn nyílnak.

Tehát, feljöttem Pestre azzal az álommal, hogy eltartom magam, önálló lehetek, megismerek egy csomó embert, amellyel fejlődni fog a jellemem és az emberismeretem, és megírom a világ legjobb regényét. Ebből eddig egy sikerült: itt ültem Pesten, egy üres szobában. Az ürest értsétek üres-üresnek. Egyetlen berendezési cikk állt benne: egy ágy. Volt még három ablak, amely egy útra nézett. És egy ajtó, amely a folyosóra vezetett. Ja, és a lényeg! Egy fűtőtest. Ezen kívül használhattam a fürdőszobát, amelyben szerencsémre volt egy kád. Imádom a kádakat, nem tudom, ti hogy vagytok vele. Megtölteni meleg vízzel, valami illatos habfürdővel, és beülni egy jó könyvvel, vagy filmmel, és akár órákon át ott lazulni. A világ legcsodálatosabb dolga. De haladjunk tovább a konyha bemutatásával. Mivel icuripicuri volt, a fal egyik felén állt a villanytűzhely, mellette a mosogató, és mellette a hűtő. Azon egy mikró, de ez már a másik lányé volt, nem felszerelése a lakásnak. A fal másik felén egy polc állt. Széknek nyoma sem volt. Amikor kérdeztem miért, jött a felelet, hogy ha lenne szék, akkor valaki nekiállna étkezni, leülne, nyugodtan, akkor a másik nem tudna átjutni a konyhán, hisz annak, aki ült, előbb fel kéne állnia, a széket kiráncigálni a folyosóra, és beengedni a másikat. Tehát ez konfliktushelyzet forrása lenne, amely nem kívánatos egy albérletben.

Ebben az albérletben ismertem meg Pétert.

Nagyon kifáradtam aznap, és alig vártam, hogy hazamenjek és ágyba bújjak. Igen, akár egyedül is, csak rajtam legyen a takaróm és alvás!