Az éjszakai élet szépségével, sokszínűségével, és ellentétességével mindig ámulatba ejt. Elragadó, hogy a minden fényt elnyelő sötét égbolt, és a felismerhetetlenségig szürkülő unalmas házfalak ellenére bizonyos pontokon fáklyaként villannak fel az életet jelző fénysugarak. A kirakatok sárga-kék-piros lámpái az állandóságot, az autók megjelenő majd tovatűnő reflektorai pedig a dinamizmust, az élet megállíthatatlan haladását juttatják eszembe. Hiszen olyanok ezek az autók, mint valamely fontos események az életünkben. Először távolinak tűnnek, pedig már nagyon várjuk őket. De mikor megérkeznek, már időnk sincs arra, hogy gönyörködjünk bennük. Haladnak tovább a maguk megszokott tempóján. Ha csak nézzük, ahogy jönnek-mennek, tehetetlennek érezzük magunkat. De ha felkapaszkodunk rájuk, és követjük amerre mennek, akkor soha nem maradunk le semmiről.

            Érdekes, hogy az emberek azt gondolják, nappal nincs reményük az ilyen pillanatok megragadására. A ,,rohanó járművek” elmennek ugyan mellettük, de ők csak a nyomait követhetik. Szemlélhetik ugyan a dolgokat, de még a saját árnyékuk is megelőzi őket. Még azok is nagyobbnak, erősebbnek látszanak. Egészen addig, amíg megcsillan az első ezüstös holdsugár. Nem számít, hogy valaki éppen kint ül egy padon, vagy picinyke szobájában gubbasztva várja a reggelt. Az ezüstös fénynyalábok mindenkit megtalálnak, és villámukat egyenesen az ember szívébe szúrják. De ez a ,,merénylet” nem jár fájdalommal. Sőt! A bennük rejlő megöregedett erkölcscsőszt elküldi sétálni, és felébreszti az éjszaka szellemét. Ez a démon maga az ördög. Rafinált, sunyi, és kalandra vágyik. Olyan dolgokra is ráveszi az embert, amitől - a nappali élet prűdségében- tiltakozva elfordítaná a fejét. De éjszaka! Akkor még a lelkiismeret furdalás is otthon marad. Ilyenkor mindent szabad.

            Tömegek özönlenek az utcára, a kocsmákba, majd a szórakozóhelyekre. Indulhat a tánc, a móka! De előtte inni kell! –vallja ezt a meggyőződést Zoli, Peti, Sanyi, és a többi 1200  ember, akik aznap a szegedi Sing-Sing Discoban akarják addig koptatni a táncparkettet, míg csak el nem kopik a cipőjük sarka. ,,Józanul ugye nem lehet bulizni”, ezért mindhárom srácnak rejt valami különleges tárgyat a farzsebe. Egy laposüveget, melyben magukkal hoztak valamit az otthoni kert kínálatából. ,,Gyümölcsöskosaruk” így almát, körtét, szilvát is tartalmaz, amely -vegyespálinka álnéven- összekeveredett a flaskában. A régi öregek azt mondják, hogy az alma erőt ad, a körte jókedvet, míg a szilva önbizalmat. Mivel a náluk lévő csodaelixírben mindenből van egy kicsi, senki sem mentheti meg őket egy felejthetetlen parti örömétől. Ihattak volna valamelyik drága kocsmában, vagy rábízhatták volna magukat a Sing pultoslányaira is, de ez a három lovag nem hagyja el a hazai ízeket. Tapasztalatuknak (mely a folyamatos kortyolgatásban nyilvánult meg) köszönhetően hangulatuk akkor hágott a tetőfokára, amikor sikerült átverekedniük magukat a biztonsági őrök armadáján. Mindenki azt hiszi, hogy olyan könnyű ezt az állapotot a kellő időpontra időzíteni. De gondoljunk csak bele! Szegény Zoli és barátai fél órát töltöttek sorban állással, csak azért, hogy bejussanak. Eközben figyelniük kellett arra, hogy a hátulról hömpölygő tömeg ne lökje ki őket a sorból. Hiszen aki egyszer kikerül, az csak többszörös kínszenvedés árán juthat vissza. Arra is vigyázni kell, hogy a zúduló emberlavina ne passzírozza őket teljesen az -előttük állókkal együtt- a falnak. Szép dolog ugyan, ha az emberek közelednek egymáshoz, de nem kellemes érzés egy fiúnak, egy emeletes szendvics alkotórészeként, a többi alkotórészhez préselődni. Ez a védekezés, harc nagy kitartást, türelmet igényel. De a flaska mindig segít! Zoliék rendszeresen utántöltenek, elkerülve ezzel a kijózanodás veszélyét. Hogy mi történne akkor, ha véralkohol elillanásával az ember józan parasztesze is visszatérne? Azt mondaná, hogy ,,szenved a fene, elmegyünk inkább egy másik buliba, ahol nincs ilyen sor.” De ez meghunyászkodás lenne a kemény éjszakai élet előtt. Elismerné, hogy nem állta ki a próbát, inkább a könnyebb utat választja. Egy igazi férfi, vagy egy igazi nő vállalja a szenvedést céljának elérése érdekében. Még akkor is, ha célja szenvedés elkerülése, és a jó közérzet biztosítása. Az éjszaka démonjai viszont rafkóssá teszik a fiatalokat. Tudják, hogy ahova ilyen sokan be akarnak jutni, kétségkívül remek bulit ígér. Persze a józan paraszt bácsi csak vakarná a fejét, hogy,, ha kint nem fér el ennyi ember és csak dulakodnak, akkor hogyan fognak bent elférni?” De szerencsére ez az okoskodó, földhözragadt öregember nem értheti ezt. Ő csak a nappalt irányítja. Rosszabb esetben azt sem.

            Biztosan mindenki látott már halakat úszkálni a víz mélységében. Ezek az állatok szoros, tömött sorokba rendezve, egy irányba néznek, egy irányba haladnak. Egészen addig, amíg el nem érik céljukat, az akvárium falát. Akkor aztán megfordulnak, és úsznak tovább a másik irányba. És így tovább, amíg meg nem unják. De mivel elég rövid a memóriájuk, soha nem unják meg. Ez a lélekölő monotonitás, ez a tömegpszichózis mindig jelent új izgalmakat számukra.  A halak ezen életmódjukhoz tudnám hasonlítani azt az állapotot, ami a három srácot fogadta, miután bejutottak a ,,mennyország” kapuján. Olyan sűrűn feszültek egymásnak a bentlévők, hogy egy gyufaszálat sem lehetett volna felvenni a földről anélkül, hogy a renitens mocorgó a tömegből való kiválásával ne okozott volna zúgolódást a táncparketten. Ennek köszönhetően, ha valamit leejtettek, az elveszett a lábak sűrűjében. Senki sem hajolt le érte, hogy fölvegye. Poharak, sörös, és –pezsgős üvegek váltak így elhagyatottá a talaj szintjén. Magányosságuktól lábak százai mentették meg őket, hiszen márkás csizmák, bakancsok, cipők taposták őket halálra. Nem törődtek még azzal sem, hogy a szilánkosra törő üvegek az ő kényes bőrfelületüket is megsebezhetik. Csak tapostak rendületlenül. Hiszen ez volt a dolguk. Természetesen ők ezt táncnak hívták. Valójában viszont a stílust, és a koreográfiát tekintve semmiben sem különbözött attól a mozgásformától, amit régi szüretek idején lehetett faluhelyen látni a ,,taposó asszonyoktól”. A hasonlóság azért is megállja a helyét, mert dézsából kikecmergő leányok talpa pár pillanat múlva éppen úgy tapadt, szörcsögött a földhöz, mint a disco-cicák és kandúrok bőrtalpas lábbelije. De ezzel senki sem törődött. És azzal sem, hogy bele van kényszerítve ebbe az állapotba, hiszen a tömeg körülzárta a táncolókat, és elvágta a menekülési útvonalakat. ,,Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” De szerencsére a zene monoton visszatérő együtemű ritmusával kellő lendületet adott a tánchoz, a taposáshoz. Az emberek látszólag nem is vágytak másra.

Zoliéknak viszont fülig ért a szájuk, amiért bejutottak.

- Holnap hogy fognak irigykedni a suliban, mikor meghallják, hogy hol buliztunk! Jól mondom, Peti?

- Jól bizony. Én azért is kértem a pecsétet a kézfejemre. Ott jobban látszik, miközben írok. Na de gyertek, próbáljunk úgy sodródni, hogy hátha találunk valami jó csajt!

- Ne dumáljatok már annyit! – kapcsolódott bele a beszélgetésbe Sanyi. – Inkább oda nézzetek! –mutatott a Dj.-pult mellett táncoló három csajra.  – Szerintem nyerők vagyunk náluk!

- Ne hülyéskedj! Azok ribancok, és csak a pénzre mennek. Nézd meg, hogy szorongatja a táskáját. Biztosan benne lapul az Iphone-ja, és azt félti annyira. A másik meg csak azt lesi, hogy ki fogja meghívni egy drága koktélra. Anélkül el sem megy senkivel.

- Zoli, szerintem először próbálkozzunk be náluk, majd akkor meglátjuk, hogy milyenek. Oké, hogy kicsit rövid a szoknyájuk, és kicsit ribisen öltöztek. De ha nem így tettek volna, akkor fel sem figyeltünk volna rájuk.

- Tuti kurvák, higgy nekem! Az ilyet messziről kiszagolom. – érvelt Zoli. Közben ahogy sodródtak a táncoló tömegben, véletlenül nekiütköztek egy másik lánycsapatnak. Talán a véletlennek, talán Peti tervszerű mozdulatainak köszönhető, de a fiú pár másodperccel később már hátulról szorosan hozzásimult az egyikükhöz. Végigcsúsztatta kezét a csípőjén, megragadta, majd magához szorította. Petit kicsit váratlanul érte partnere engedékenysége, de ezt betudta ellenállhatatlan vonzerejének, és vadiúj parfümjének. Lassan mozgatni kezdte a lány csípőjét. Először csak oldalra, majd egy körkörös, - ellipszis – irányú mozgatással egyre több erotikát is belevitt. A fiú most –férfinek-, míg a lány – nőnek – érezte ezzel magát. A ,,tánc” mindkettejüknek növelte a saját önbizalmát. – Hogy mennyire bejövök ennek!? – tették fel a kérdést önmaguknak. De kár, hogy egymás arcát nem látták. Hiszen mindkettejük tekintete elárulta, hogy nem egymásra vágynak. Beletúrtak egymás hajába, simogatták egymást, de mindez csak megszokott mozdulatsor. Aztán jött a szembefordulás, a csók, majd vonaglottak tovább egy teljesen más ütemben, mint a monoton zene. A saját ritmusukban. Peti irányított, a lány hagyta. Csak simult, dorombolt a fiúhoz érve. De már az első csók közben azon gondolkoztak, hogy miért csinálják ezt. Hiszen nem is esetei egymásnak. Bár nem ismerik a karjaikban lévő személyt, a nevüket sem tudják, de hatodik érzékük elárulta, nem lennének megfelelő partnerei egymásnak. Két személy, két külön világ. Most mégis értelmetlenül egybeforrtak, és végigjátszották azt a rítust, azt az ősi szertartást, amit a fiúnak és lánynak végig kell játszani. Másképp furán néznének rájuk a haverok, mi több, egyenesen gyávának gondolnák őket. Ezért Petinek és az új párjának, Zsófinak alkalmazkodnia kellett. Ha valamit elkezdtek, azt be is kell fejezni. A lány még mindig tűrte a fiú közeledését. Mosolygott, mikor a srác több száz ember előtt már a szoknya alatt tapogatózott, még akkor is, ha unta. Még szüksége volt egy kis önbizalom-növelésre. Kivárt. - Holnap már úgysem emlékszik senki erre, most nyugodtan elengedhetem magam. –gondolta. - Mások is ezt csinálják, én is vagyok olyan jó, mint ők.

            De az elgondolás, miszerint élvezetet nyújt egy lánynak, ha teljesen idegen fiúk nyúlkálnak a bugyijában, és csókokkal kényeztetik a nyakát, nem több, mint elgondolás. Hiszen a lelkiismeret-furdalás ugyanúgy felbukkan a legtöbb lányban. Egy idő után éppen ezért megállnak, és nem mennek tovább. Ha mégis, félnek a szégyentől, és partnerük haragjától. Ezért inkább folytatják a show-t. Megpróbálják magukat kényszeríteni, hogy élvezzék, de az ilyen dolgokat nem lehet erőszakkal kicsiholni. Ezért hát szinte megerőszakoltatják magukat. Színészkednek. Másnap aztán nem tudnak tükörbe nézni, kurvának érzik magukat. A lelkiismeret megnyugtatása miatt felkeresik a fiút, és meglebegtetik előttük a ,,járjunk” kártyát. A fiúk persze, nem szeretnek ennyire színészkedni, így inkább a sarkukra állnak, és kimenekülnek a halálra ítélt kapcsolatból. A lányok ezzel át is hárítják a felelősséget a fiúkra. Megnyugtatják magukat, hogy ők csak naív teremtések, akiket átvertek. Pedig éppen ezzel verik át önmagukat. Éppen ők kergeti bele magukat ebbe a lelki viharba, a fiúk csak eszközök. Ebből kiindulva bármely olyan fiú áldozat lehet, amelyik a kellő helyen van a kellő időben, és legalább egy hangyányit szimpatikus a lánynak.

            Zoli és Zsófi tehát egyenes úton haladt az úton, melynek nincs más vége, csakis egy együtt töltött éjszaka, egy szerelmi légyott. Megcsinálják, mert nem fújhatnak visszavonulót. Elvégre csak úgy kell tekinteniük szerelmi kalandjukra, mint egy sportra. Azt érzelmek nélkül is lehet csinálni. Persze nem olyan élvezettel, és nem olyan szenvedéllyel. Peti viszont behúzhat egy strigulát: -Ő is megvolt. Zsófi pedig egy rövid ideig csillapíthatja az önmagával szembeni elégedetlenkedését, mely később a túlzott lelkiismeret-furdalás hatására többszörös erővel visszatér. Tudja ezt, de ha ,,vagánynak és belevalónak akar tűnni, be kell vállalnia.” Még fél óráig harapdálták egymás ajkát a lemezlovas zenéjére, majd szó nélkül megindultak a ruhatár felé. Nem kellett beszélniük, hiszen mindketten csak azt akarták egymástól. A felesleges beszéd sokszor bajba sodorhatja az embert. Ha a lélek megnyílik, olyan dolgok is felszínre juthatnak, amelyeknek mélyen, legbelül van helyük. Az ész ezért korlátot szab a léleknek. De jobb vigyázni, és inkább meg sem szólalni, ha nem muszáj. Pár perccel később Peti és Zsófi lassú léptekkel elhagyta Sing Sing Music Hall épületét.

            A –farkasfalka- maradék két tagja már nem volt ilyen ,,szerencsés”, ők nem találtak ilyen könnyen párt. De még az egyéjszakás kaland is csak városi legenda maradt számukra. Csak álltak a fal mellett, és osztályozgatták a lányokat:

- Ez csúnya… Ez kövér… Ez öreg… Ez tuti beképzelt, látszik a nézésén. - nem tetszett nekik senki, és ebben tökéletesen egyetértettek egymással.

- Ha lenne egy igazi, belevaló csaj, most odamennék hozzá. – mondta Peti. De igazából nem a ,,jó csajok” hiányával volt a gond. A fiú szinte mindenkinél esélytelennek érezte magát. Hiába ivott előtte, az önbizalma még mindig nem verdeste a csillagokat. Ezt persze nem vallhatta be cimborájának. Megőrizte hát magának. A félelme cinizmussá vált, ezért csak bírált, osztályozott. - Bezzeg, ha legalább táncolni tudnék! – sóhajtott fel bentről az őszinte énje.

– Akkor tuti levennék valakit a lábáról. – De nem venne le senkit! Hiszen a nyuszi, akkor is nyuszi marad, ha megtanul farkas módjára üvölteni. Peti tánctudása semmivel sem marad el a többiekétől. De idétlennek, bénának érzi magát, amikor mozog. Ha ezt más is észreveszi, elsüllyed szégyenében. Arca kigyullad, a lányok pedig kiröhögik. De még akkor sem érzi jobban magát, ha elfordulnak tőle, összemosolyognak barátnőikkel, és csak annyit mondanak: - Aranyos. –Hiszen ő nem aranyos. Ő férfi, egy kan, aki el akar valakit csábítani. Nem pedig egy cuki kiskölyök, akire azt lehet mondani: ,,Aranyos”. A két srác csak szemlélte a tömeget. Végigpásztázták a táncparkettet, majd kezdték elölről. Úgy csináltak, mint aki a ,,nagy őt” fürkészi a szemeivel. Élt bennük a remény, hogy ott van a nekik tetsző lány a tömegben, csak még tizenöt fejkörzés nem volt elég a megtaláláshoz. ,,Talán bújócskázik.” De ők ravaszabbak, megtalálják. Aztán ha meglepő módon mégis rátalálnak az ideális lányra, addig fontolgatnak, tervezgetnek, amíg egy ,,bunkó izomagyú” el nem happolja előlük. De már arra is van előre kidolgozott magyarázat:

- Ne törődj vele, tuti ribanc. Másképp nem megy el egy ilyennel. Nézd meg, a srácnak semmi esze sincs. Ez kell a csajoknak? Aztán persze sírnak, és hisztiznek, hogy ők mindig belefutnak az ilyen taplókba. De meg is érdemlik! Kellett nekik a falu bikája után futkosni. – Petiék persze nem gondolnak bele, hogy nem a csaj ragaszkodik feltétlenül a rossz arcokhoz. De ha jófiúk csak a terem túlsó végéről szemlélik zsebre dugott kézzel őket, adnak egy esélyt annak, aki megharcol érte. Az ilyen rendes srácoknak, mint Peti és Sanyi van egy érdekes csajozási technikájuk, ami kifejezetten vicces. Először addig nézik, szuggerálják a kiszemeltet 10 méterről, amíg az észre nem veszi őket. Mikor aztán odanéznek, a srácok hirtelen elfordítják a fejüket. ,,Nehogy már a csajt azt higgye őt nézem!” Ezt még vagy kétszer megismételik, míg a lánynak olyan frusztrálóvá kezd válni a szituáció, hogy inkább arrébb lép pár métert. ,,Hátha akkor nem látják!”  Ennél van egy sokkal trükkösebb módszer is. A –pajzs-. Mikor a lánynak már lyukat éget a mellkasába merev, kemény férfitekintet, szembenéz a kihívójával. De a farkas megretten, kortyol egy nagyot a kezében lévő söröskorsóból. A korsó mint egy nagy láthatatlanná tévő köpeny, elbújtatja őket a kíváncsi szemek elől. Kár, hogy ez csak a srácok fantáziájában van így. A valóságban viszont látja őket a lány, és csak nevetni tud ezen. Ha a gondolat teremteni tudna, alkotna nekik egy ásót, odaadná a srácoknak, és azt mondaná:

- Fiúk, inkább ássátok el magatokat! Rajtatok már csak az segíthet.

Korábban sokan hittek a szerelem istenében, Cupidóban. Ő az a gyerekarcú, szárnyas lény, aki találomra lövi el nyilat valahányszor ellentétes neműek kerülnek közel egymáshoz. Az ő világában könnyű az ismerkedés, hiszen egyértelmű, hogy ki-kinek szimpatikus. A lány csak azt választhatja, akit neki az olümposzi lény neki kijelölt. Ugyanígy a fiú. Egy ilyen tiszta, és egyértelmű világban senki sem panaszkodik. De az a világ meghalt. Már az éjszaka démonjai uralkodnak a szerelem felett is. Ők nem használnak íjat, vagy más efféle ókori szerszámot. Helyette trükköznek, mókáznak, váratlanabbnál váratlanabb feladatok elé állítják a kiszemelteket. Adnak jót, rosszat, vagy egyszerre mindkettőt. Aki kiállja a próbát, jó estéje lesz. De aki kudarcot vall, még azt is megbánja, hogy kibújt a meleg pihe-puha takaró alól, és nekivágott az éjszakának. A démonok könnyeket fakasztanak. Kinél az öröm könnyeit, kinél pedig a bánatét. Ki mit érdemel. Aki a kegyeikbe akar kerülni, annak nem elég csak tétlenkedni. Annak roppant módon figyelnie kell, minden apró jelre, rezzenésre, mozdulatra. Nem lehet tudni, mivel akarnak éppen üzenni neki az éjszaka démonai, hol kezdődik a próba, és hol ér véget. De senki se higgye azt, hogy ezeket a sötét lényeket a jóindulat, és a szeretet vezérli. Amit tesznek, azt a saját maguk szórakoztatására teszik. Aztán hasukat fogva fetrengenek a pokol tornácán, látván a szerencsétlen kísérleteteket.

Petit és Sanyit is körüllengték az árnyak aznap este. Először akkor, mikor három disco-cicának kinéző csajt bírálgattak a buli elején. ,,Tuti kurvák”. –gondolták akkor. De nem volt véletlen, hogy a tömeg éppen úgy nyílt szét, éppen úgy támad egy embernyi rés, hogy a srácok észrevegyék ezeket a lányokat. Nem voltak ők olyan könnyűvérűek, amilyennek képzelték őket. Ezt le lehetett volna szűrni abból, hogy túlságosan feszengtek abban a miniruhában. Nem az átlagos viseletükben jöttek, emiatt kényelmetlenül érezték magukat. A túlzott tömeg is szokatlan volt nekik, a táskájukat is féltették, ezért kicsit komolyabbnak is tűntek a kelleténél. De a komoly tekintet nem annak volt a jele, hogy lenézik a körülöttük állókat. Csupán szerettek volna ismerkedni. A hétköznapokban a sok tanulás, edzés, és egyéb elfoglaltság miatt erre nem volt lehetőségük. Most be akartak vetni mindent. A srácok, Peti és Sanyi valószínűleg pont az eseteik lettek volna. De hiába adták nekik a jeleket, hiába néztek feléjük csábosan, a fiúk szemét elhomályosította az előítélet és a nyuszi jellem. Az ösvény közöttük így végleg bezárult.

Az éji árnyak dühösek lettek. Nehogy már az ő szórakozásukat rontsák el! A következő lépésük kicsit radikálisabb lett. Ismét három szépséggel hozták össze őket. Úgy kavarták-keverték az embertömeget, hogy Zsófi és barátnői a három fiú mellé sodródtak. De olykor csak a fogaskerekeknél működik, hogy egymáshoz illesztve tökéletes összhangban hajtják egymást. Embereknél olykor rosszul sikerül az illesztés. Ilyenkor a kerekek forognak, a motor pörög, de rendszertelenül, erőlködve, és csak idő kérdése a robbanás, mint végkifejlet. Ezt láthattuk Zoli és Zsófi násztáncában. Az éjszaka démonjai ezen már dörgölik a tenyerüket. De nem maga a tánc a mulatságos. Hiszen látszólag csupán egy szerelmes pár talált egymásra. De a démonok ahol adnak, ott el is vesznek. És már látják a szomorú jövőt. Ezen vonyítanak annyira.

Jókedvükben kicsit meg is nyugodtak, nem zaklatták a sörözgető srácokat. Ők így ittak, elégedetlenkedtek, méltatlankodtak egy kicsit, majd hazaindultak. Magukban, csendesen rótták a szegedi utcákat. Messze volt még a Fülemüle utca, a taxit pedig elvből nem szerették. - Egy egyetemista nem költi taxira a pénzét, ha sört is vehet belőle! –vallották számtalanszor. Épp a Széchenyi tér előtt jártak, amikor 2 csinos lányt vettek észre a padon ülve. Vékony, fekete bőrkabátot viseltek mindketten, ami kiválóan passzolt a sötét csizmájukhoz. Valószínűleg ők is a buliból jöttek, hiszen másképp mit keresnének a Széchenyi-téren egy padon ülve. Vidámak voltak, nevetgéltek. Talán egy viccet hallottak, talán egy humoros történetet. De legvalószínűbbnek tűnik, hogy a nevetés belőlük fakadt. Ha valaki felszabadult, bármikor készen áll egy kacajra, és azt abban is megleli, amire mások csak értetlenül pislognak. Hát ilyenek voltak ezek a csajok. Kicsit elhallgattak, mikor a srácok odaérkeztek.

- Na most mi lesz? Leszólítanak, vagy mennek tovább? – tették fel maguknak a kérdést. A lányok mindig is szerették egy csábos pillantással eltekerni a fiúk fejét. Még akkor is, ha nem volt céljuk vele. Ez a két lány most éppen így tett. El akarták varázsolni a fiúkat. Legalább szórakoznak rajtuk egy jót. A tekintetükből viszont nem csak ők szórták a szikrákat Petiék felé. Aj éjszaka démonjai is ott lejtették táncukat. Eleget szórakoztak már ma este. Annyi szívet összetörtek, gondolták, most valami jót is cselekszenek. Kerestek két párt, akik éppen annyira ellentétei egymásnak, hogy a közöttük lévő vonzerő tökéletes harmóniát alkothat. Ha ők egymásra találnak, talán tényleg csak az –ásó, kapa, és nagyharang- választhatja szét őket. A két bandukoló srácnak csak annyit kellett volna tenni, hogy megállnak, és szóba elegyednek a lányokkal. A kölcsönös szimpátia onnantól mindent megoldott volna. De nem így történt. Petiben és Sanyiban felmerült ugyan az ismerkedés lehetősége, de már fáradtak voltak.

- Ha a buliban nem szedtünk fel senkit, most már hagyjuk! –győzködték egymást. - Majd legközelebb. – és szó nélkül elcammogtak a csajok előtt, akik csak ennyit vártak volna tőlük:

- Sziasztok! Na mizujs, csajok? – A beszélgetés megindításához ennyi is elég lett volna. De ennyit sem kaptak. Csak egy ferde pillantást, és egy megereszkedett mosolyt.

- Na ilyet sem láttam még. – bukott ki a szó mindkettejükből szinte egyszerre. – Ők tudják.

            De nem mindenki volt ilyen megértő a két megfáradt parti-arccal. Alighogy elértek a hídig, már rohamozta, lökte, taszította őket a feltámadt hideg szél. Bebújt a ruhájuk alá is, és kínozta a sétálókat. Az éjszakai démonjai így fejezték ki elégedetlenségüket. Vicsorogtak rájuk, hevesen köpködtek. Vérig voltak sértve, hiszen háromszor is visszautasították őket.

- Ezt még megemlegetitek! – sikították feléjük. Persze ők ebből csak a süvítő szelet hallották, és nem fogták fel mi történik valójában körülöttük. Sok éjszakát kell még átvirrasztaniuk, sok csillaghullásnak lesznek még a szemtanúi, mire rájönnek, hogy az éjszakát uraló sötét démonok az élet megtestesült jelképei. De nevezhetjük őket életnek, sorsnak, szerencsének, nem szabad nekik megállás nélkül nemet mondani. Ha mindig csak ellenkezünk, talán elkerülhetünk bizonyos rossz dolgokat. De ha nem adjuk meg azt az örömöt a sorsnak, hogy olykor kinevesse magát rajtunk, akkor a jó dolgok is könnyen elkerülhetnek. Ezért olykor meg kell ragadni a pillanatot, és be kell szállni abba az autóba, amely az új élmények felé visz minket. Még akkor is, ha bizonytalanok.