Ég alatt

Élesen pendül a húr,
lágyan libben a függöny.
A gondolat a holdon is túl…
de reám csap itt a földön. 

Az ég vizén csattan az ökle,
szakad szét ezernyi felhő.

A húsomat akasztom szögre
hisz ez csak bőrrel kent fertő.

A nappalra kúszik az éj, 
s az riadtan menni készül. 
A horizontot pírral festi a kéj,
majd hírtelen elsötétül.

A megnyúlt árnyak a földön,
most ezüst kucsmát húznak. 
És arcom ezernyi csillag tűkön,
lassan az éjbe olvad

Néha nem tudod merre van az utad

néha a sors rád, hosszú ujjal mutat,

de elég egy ember, ki melletted áll

lehet a párod vagy szimplán egy barát

ki szótlanul úgy ölel, hogy már nem félsz,

aztán csak sóhajtasz, mert te sem beszélsz,

mert nem kell szó csak a nyugtató érzés

csak az hogy élsz, csak ki és a belégzés. 

Mindenki tudja, hogy együtt a könnyebb

amikor két szemből folyik le könnycsepp,

amikor nem csak vagy hanem létezel,

az érzések dús halmából étkezel.

Az éjszakai élet szépségével, sokszínűségével, és ellentétességével mindig ámulatba ejt. Elragadó, hogy a minden fényt elnyelő sötét égbolt, és a felismerhetetlenségig szürkülő unalmas házfalak ellenére bizonyos pontokon fáklyaként villannak fel az életet jelző fénysugarak. A kirakatok sárga-kék-piros lámpái az állandóságot, az autók megjelenő majd tovatűnő reflektorai pedig a dinamizmust, az élet megállíthatatlan haladását juttatják eszembe

Ritkán támad olyan erős, hideg szél Exeterben, mint ezen az október eleji éjszakán. Olyan volt, mint egy hideg tekintetű éjjeliőr, aki lassú léptekkel, olajlámpásával a kezében végigpásztázza a város utcáit. Akit házon kívül talál, arra ránéz jeges, kék szemeivel, de olyan keményen, hogy még a vér is megderesedik az ereiben. Ez az éjjeliőr nem volt jó barátja a hajléktalanoknak, magányosan csellengőknek. Őket kegyetlenül kiseperte az utcákról, be a szürke várótermek sötétjébe, vagy valamelyik szélvédettebb zsákutca szegletébe.