Ritkán támad olyan erős, hideg szél Exeterben, mint ezen az október eleji éjszakán. Olyan volt, mint egy hideg tekintetű éjjeliőr, aki lassú léptekkel, olajlámpásával a kezében végigpásztázza a város utcáit. Akit házon kívül talál, arra ránéz jeges, kék szemeivel, de olyan keményen, hogy még a vér is megderesedik az ereiben. Ez az éjjeliőr nem volt jó barátja a hajléktalanoknak, magányosan csellengőknek. Őket kegyetlenül kiseperte az utcákról, be a szürke várótermek sötétjébe, vagy valamelyik szélvédettebb zsákutca szegletébe. A kocsmárosok, csaposok viszont olyannyira imádták őt, hogy amikor véletlenül kifolyt egy korsó frissen csapolt sör, mosolyogva leintették: - Fújja el a szél – és már csurgatták is a következő adagot. Nem csoda, hiszen az ilyen zord időben jelentősen megnőtt a vendégek száma az italt mérő helyeken. Betértek a természet hívei is, akik máskor körbesétálják az egész várost, csakhogy gyönyörködjenek a szép angliai épületek nyújtotta látványban. De tiszteletét tette az is, akit elriasztott otthonról az a vad, velőt rázó zaj, amit a házak ablakait megrezegtető széllökések okoztak. Még az ereszcsatornák is keservesen sírtak. A szél nem találta őket odavalónak, és ki akarta őket szakítani a helyükről, és elrepíteni valahova a távoli végtelenbe. De ők vaskörmükkel belekapaszkodtak a vörös téglafalba, és utolsó leheletükig küzdöttek az ottmaradásért. 

            Az szél már úgy érezte, elvégezte a feladatát. Éjfélre ugyanis teljesen kiürült az utca. De ekkor feltűnt egy busz az Alphinton Roadon. Plymouth felől hozta utasait. Ezt a marcona, sárga vasszörnyet nem érdekelte az időjárás, a szél, az eső, vagy a hideg. A távolsági buszoknak akkor is járniuk kell, ha macskák esnek az égből. Ha már olyan híres lett az angol pontosság és megbízhatóság, azt a buszjáratokon is illik megőrizni. A sofőr ezért átkormányozta járművét az Exe hídon, ahol az utasok megcsodálhatták a folyót is. Pontosabban csak megcsodálhatták volna, hiszen szinte mindenki az ülés háttámlájára feküdve aludt, és álmodozott az elkövetkező élménydús angliai napokról. A csendesen szendergők ugyanis nem angolok voltak. Európa más tájairól érkeztek pár órával ezelőtt a Plymouthi Repülőtérre. A hosszú út, a várakozás, és az utazás miatti stressz fárasztotta ki őket annyira, hogy most még arra sem tudtak figyelni, hogy hova érkeznek. A szemükre telepedő álommanót a felvillanó fények és a sofőr hangja üldözték el:

- Végállomás! Kérem mindenki szálljon le, és vegye át a csomagjait!

            Néhány perccel később a busz elhajtott, a tömeg eloszlott, csupán egy alacsony, szőke srác, István ült a megállóban, és a város térképét böngészte. Már volt némi rutinja az utazásban, hiszen korábban Amerika több államában is megfordult. Ennek köszönhetően nem volt problémája az idegen országokban való eligazodással. Már előre lefoglalta magának a szállást interneten, így volt hova mennie éjszakára. Legalábbis azt hitte.Viszont azt még ki kellett derítenie, hogy hogyan jusson oda. Miközben az angol utcaneveket magolta, egy lány állt meg vele szemben. Kedves arca volt, de a szemei kissé furcsán vibráltak. Teljesen ki voltak tágulva a pupillái, ami olyan tekintetet kölcsönzött neki, amilyet csak némely kiskutyánál látni. A megjelenése ennek köszönhetően egészen megnyerő volt. Ezt csak az a vékony, szakadt lódenkabát rontotta le, amelyet viselt. Nem a legalkalmasabb viselet ebben a zord időben, de valószínűleg a lánynak nem volt más, amit felvehetett volna. Hajléktalan volt. Többnyire buszmegállókban, vasútállomásokon töltötte az éjszakát, de néha szerencséje volt, és helyet kapott valamelyik város széli hajléktalanszállóban is. Ma este nem így történt, ezért is nyitott be Istvánhoz. Meglepődött, hogy ilyen késői órán is talál ott valakit, de ez kíváncsivá is tette. Látta a fiún, hogy nemrég jöhetett valahonnan, hiszen óriási bőrönd feküdt a lába mellett. Ettől nagyon boldog lett, mert azt gondolta hátha most segíthet valakinek. Szíve szerint mesélt volna a városról, az itteni emberekből, elmondta volna azt is, mire kell vigyázni az angolokkal kapcsolatban. Suzanne ugyanis rendkívül segítőkész lány volt. Örült annak, hogy valakinek valamilyen jóval kedveskedhet, és sosem várt érte viszonzást. Ha csak a reményét látta, hogy tehet valakiért valamit, mindig felcsillant a szeme. A túlzott lelkesedés miatta a tekintetébe némi fanatizmus, sőt egy enyhe őrület is vegyült. Emiatt aki nem ismerte, nem tudta egyértelműen eldönteni, hogy ez a lány bolond, vagy csupán túlzottan hiperaktív. Mivel legtöbben egyszerűbbnek gondolják bolondnak tartani a másikat, mint megismerni és aztán ítélkezni, Suzanne az emberi előítéletek rabja lett. Ezért kapott egyre nehezebben munkát, és ezért környékezték meg olyan alakok, akik kihasználva naivságát és jóhiszeműségét aljas módon kifosztották. A lány viszont ahhoz is túl jólelkű volt, hogy ezt felfogja. Továbbra is megőrizte végtelen optimizmusát, és fenntartotta az emberek iránti bizalmát. Ez a segítőkészség ösztönözte arra, hogy ezen a hideg októberi éjszakán Istvánnak segítsen. Ezért kissé óvatosan megszólította a fiút:

-Szia! Én biztosan tudok neked segíteni. Én ismerem a várost. Mindent tudok róla. Szeretnél szállást? Gyere, mutatok neked egyet. Az nagyon jó, kényelmes. Néha ott alszom. Csak ma nem. De ha engedik, mindig oda megyek. Na gyere! Jösz?

Istvánnak kissé szokatlan volt, hogy az éjszaka közepén bolondnak tűnő hajléktalanok segítsenek rajta. Gyanúsan méregette ezért lányt, majd szűkszavúan, kimérten válaszolt:

- Én csak a New North Roadot keresem. Meg tudod mondani, merre van?

- Persze, meg tudom térképen is mutatni, de messze van kicsit, úgysem találnál oda. Gyere megmutatom a szállásod. – válaszolt Suzanne. István elégedetten nyugtázta, hogy a lány most elsétál vele az előre lefoglalt panziójáig.

- Rendben. Követlek. – mondta, és megindult a lány után. Útközben nem beszélgettek, bár Suzanne-ben számtalan kérdés merült fel. Meg szerette volna tudni, hogy az útitársa honnan jött, milyen ott az élet, miért jött pont Exeterbe. De mivel látta, hogy a fiú még sétálás közben is mogorván nézi a térképet, és közben összeráncolja a szemét, nem szólt semmit. Félt, hogy a be nem álló szájával elriasztja magától a nem túl barátságos fiút, mint ahogy azt már számtalanszor tette más emberekkel élete során.

            Körülbelül két mérföld gyaloglás után István gyanakodni kezdett, ugyanis a következő utcanévtáblákra lett figyelmes: Heavitree Road, Polsloe Road, Fore Street. Annyit nézte már a térképet, hogy más fejből is emlékezett, ezek a helységnevek más irányban vannak. Az elmúlt 15 percben tehát csak távolodott a céljától. Hogy biztos legyen a dolgában, ismét elővette rongyosra olvasott térképét, és böngészni kezdte.

- Álljunk csak meg! – szólt a lánynak hiszen mi több mérfölddel távolabb kerültünk a New North Road-tól, mint eddig voltunk. Merre viszel engem?

- Mondtam már. Az túl messze van. Elviszlek oda ahol ma alhatsz. Én is szoktam ott aludni, téged biztos befogadnak. Én ma sajnos nem fértem be. Igazából pénzem sem volt rá. Pedig csak 5 font egy éjszakára. De mivel te nem idevalósi vagy, én beszélek az érdekedben. Akkor biztosan megengedik, hogy ott aludj. Máshova amúgy sem tudnál ma már menni.

Istvánnak akkor esett le, hogy a lány egy hajléktan szállóra akarta vinni. De nem is ettől ijedt meg a legjobban. Egy idegen ember, elvezette őt a belvárostól távolabb eső külvárosi részre, ahol lámpák csak elvétve világítanak, emberek nincsenek az utcán, de még abban sem bízhat hogy a környező üzletek külső kamerái elijesztik azokat az alakokat, akik esetleges kifosztására, kirablására törekszenek. Még soha nem rabolták ki, de mindig azt képzelte, hogy az ilyen módon történik. Egy látszólag ártatlan alak elaltatja az áldozat gyanúját, és elviszi valamilyen indokkal egy sötét helyre. Ott már várják a gonosz cimborák, akik mindenféle harci segédeszközök segítségével ráveszik az addig gyanútlan személyt, hogy adja át minden pénzét, vagy egyéb értéktárgyát. Ezután már annak is örülhet, ha épp bőrrel megússza, és nem verik félholtra. Gondolatban számba vette, hogy mi van nála, amire esetleg másnak is szüksége lehet. Bár csak 25 Font készpénzt tartott magánál, az ilyen csövesek még akár a bőröndben található ruhákra, kabátokra is szemet vethetnek. Elnézve a lányt, ha a társai ilyenek, akár az egész cókmókjának is búcsút mondhat. Közben eszébe jutottak  Charles Dickens Twist Olivérjének azon sorai is, amelyeket éppen a Budapest- Plymouth közötti repülőúton olvasott. A könyv azon az estén olvasott része éppen arról szólt, hogy egy Jack Dawkins nevű ,,agyafúrt vagány’’ srác elterelte a főhős, Olivér figyelmét. A gyanútlan srác neki köszönhetően jutott el a szállására, ahol aztán várakozásaitól merőben eltérő dolgok történtek.

 Talán üldözési mániának is nevezhető, de Istvánt az a felismerés sem nyugtatta meg, hogy mind az átélt esemény, mint pedig Dickens szomorú története azonos helyen, a ködös Angliában történik. Pár másodpercig még gondolkodott, hogy most mit tegyen. Bízott benne, hogy ebben a sötét éjszakában nem veszi rajta észre Suzanne a hirtelen jött sápadtságot, és a félelmet. Lassan eltette a térképet, hogy ne keltsen feltűnést, majd körülnézett. Kíváncsi volt, hogy nincs-e már valaki a közelben, aki őket figyeli, vagy egyenesen őket várja. De nem volt. Üres volt az utca. Erről a fiú kicsit megnyugodott, és megállt.

- Ne haragudj! – kezdte óvatosan –De nem mehetek a hajléktalanszállóra. Azt gondoltam inkább hívok egy taxit! Az biztosan el tud vinni oda, ahova szeretném.

A lány kicsit szomorú lett erre. Azt gondolta, biztos megint ő rontott el valamit. Pedig mindig úgy igyekszik. És mégis félnek, elijednek tőle. Néha úgy érzi ilyenkor, hogy bárcsak olyan lenne, mint a többiek: normális. Kevésbé őrült. De annyiszor kívánta már ezt, és még senki sem hallgatta meg.

- Rendben megértem. – mondta a fiúnak. – Bár én nem akartam neked rosszat, és pénzt is spórolhattál volna. Jó lett volna az másra is.

István a lány arcvonásaiból, és a reakciójából már sejtette, hogy remélhetőleg már nem lesz egy rablócsapat áldozata. De most már a büszkeség is hajtotta.

- Azért ha már annyira spórolnom kell, hogy hajléktalanokkal lakjak együtt, akkor egye meg a fene! Nem fogom sajnálni azt a pár fontot, de nem alszok egy fedél alatt azokkal a büdös, rongyos, alkoholista alakokkal akik ott töltik az idejüket. – morfondírozott magában, és közben a térkép hátoldaláról leolvasta egy taxiscég telefonszámát. Tárcsázott, majd füléhez emelte a telefont. Suzanne értette a jelzést, és lassan távolodni kezdett a telefonáló fiútól.

A kiérkező taxit egy nagy szakállas, turbános, indiai sofőr vezette. Különös embernek látszott. Még be sem szállt István az autóba, ő már rákérdezett:

- Keressünk valamilyen szállást éjszakára, uram?

- Nem már, van. A New North Road 33-ba szeretnék eljutni. – válaszolt a fiú. De közben azon törte a fejét, hogy a sofőr, hogyan találhatta ki, hogy ő szállást akar. Hiszen ilyen későn, csomagokkal felmálházva inkább a vasútállomásra, vagy a repülőtérre kérik az utasok a fuvart. Ez az indiai öregember viszont mégis ráhibázott. Addig gondolkodott ezen, míg el is érték a kívánt célt.

- Mennyivel tartozom? – kérdezte az utas.

- 25 font lesz. – fordult hátra a turbános. – De fogadjon meg tőlem egy jó tanácsot: Sohase arról ítéljen meg valakit, hogy éppen mit visel, vagy eddigi tapasztalatai mit mondanak a hozzá hasonlókról. A szem mindent elárul. És ha a szem azt üzeni, hogy - ne félj, segítek, - akkor bízhat benne. Ugyanis az igazi segítő kezet a sors küldi, az ember csak közvetítő. De ha nem ismerjük fel időben, a sors könnyen ellenünk fordulhat. Bosszút áll, vagy csak leveszi rólunk áldását. Akármelyik is legyen, mi mindkettővel rosszul járunk.

 István megdermedt ezektől a szavaktól.

 – Úristen, vajon ki lehet ez, és honnan tudja, hogy mi történt az előbb? –tette fel magának a kérdést. Majd gyorsan kifizette a 25 fontot, és kiszállt ebből a furcsa taxiból. El sem köszönt, csak becsapta az ajtót. Aztán arra gondolt, hogy utánanéz ennek a taxisnak, ezért nem árt megjegyezni a rendszámát. De amikor odapillantott a már gyorsuló autónak a hátuljára észrevette, hogy azon csak egy üres, fehér tábla van. Nincsenek rajta sem betűk, sem számok. Különös félelem fogta el a fiút, hogy hova is csöppent ő ezen a különös éjszakán. Először egy félig bolond lány, majd egy érdekes taxis, aki talányos jóslatokkal rémisztgeti. Gyorsan kiverte a fejéből ezeket az ártó gondolatokat, majd becsengette az apartmanba. Ez még kétszer megismételte, de nem jött ki senki. Egyre erőteljesebb kopogásokkal próbálta gyorsabb mozgásra bírni a bentieket, ami a végén már dörömböléssé fajult. De a jelek szerint még mindig több esélye volt annak, hogy az ajtó beszakad, minthogy valaki beengedje.

– Szállodára már nincs pénzem. – gondolta István. Nem is sejtette volna, hogy ilyen késői órán már zárt ajtókra talál.

- A maradék pénzemet is taxira költöttem. Hmm… Most már a szállóra sem tudok elmenni, nem mintha arra vágynék a legjobban. De valahol mégis muszáj lesz aludni. Nagyon fáradt vagyok, nem bírom ki, ha reggelig itt kell sétáljak. – töprengett tovább magában. De meglátása helyes volt, ugyanis abból a házból ahol aludni akart, reggel 7 óráig nem mehetett senki se ki, se be. Verhette volna a nehéz tölgyfaajtót napkeltéig, csak a keze bánta volna. Megpróbálta ismét tárcsázni az előbbi taxisnak a számát. Az a különös ember hátha segít rajta. De a vonal túlsó végén egy női hang szólalt meg: - A hívott szám nem létezik.

- Ez lehetetlen, hiszen az előbb beszéltem vele. – gondolta a fiú. De meglepődve tapasztalta, hogy a térképen, ahonnan pár perccel korábban még leolvasta a számot, már egyáltalán nem talált taxis hirdetéseket. Talán a történések hatására, talán a hideg szélnek köszönhetően, de kirázta a hideg.

            Nem volt hát mit tennie. Megalázkodva, megszégyenülve, bőröndjéhez nyúlt, és elkezdte kihúzogatni belőle a vastagabb ruhadarabokat. Pulóvereket, kabátokat, sálakat. Amennyit csak bírt, magára szedett, majd lefeküdt a kerítés tövébe. A fű kellemes, puha volt. Nehezen aludt el, hiszen csak ez járt a fejében:

 - Lenéztem a hajléktalanokat, nem akartam közösködni velük. Most pénz nélkül, fedél nélkül magam is azzá váltam. Még ha csak egy éjszakára is. - A hideg, csípős szél pedig kegyetlenül fújt. Mint gonosz éjjeliőr, a kint maradt embereket elfújta, elsöpörte. Csak István feküdt ott a csillagos ég alatt. Fázva, szomorúan. A szél tépte, marcangolta, de a fiú egészen reggelig ott fetrengett álmatlanul, míg az első napsugarak megcsiklandozták az arcát. A sors letekintett rá hatalmas aranyszemével:

- Megtanulta a leckét. - állapította meg elégedetten. Majd a megbocsátás jeleként ismét kegyeibe fogadta az utcára került magyart, és kinyílt a New North Road 33. elülső ajtaja.