Piros szavak, mégpirosabb kékek

Egy szerelem margójára

… többször tett próbálkozást a Kedves, magyarázatra várva tőlem, miért pont Ő, miért pont én s miért pont mi?

Válaszom nem elég kielégítő, mégis válasz:

azért Ő és azért én és azért mi, mert a szerelem arról szól, hogy Ő, én és mi. Senki más.

Mostanában egy kicsit megtorpanok ennek hallatán s ha gondolatban eljutok idáig, akkor egy picit megtorpanok és hátrébb állok, had jöjjön elém a téma magyarázatával együtt.

Piros szavak: oly sok szépet mondtunk már egymásnak, oly mélyen hatottunk egymásra, hogy én, mint művész lélek, színekkel tudom elmondani többek között, hogy mit ér számomra Ő és én és mi.

Piros szín. Szinte alig alig használtam. Nem volt tudatos jelentősége, most pergetem vissza a lapokat csupán, miért is a pirosmentes és most miért piros és pirosabb mégis, még a kék is? Valamelyest vigasztal, hogy mindezt nem egy látássérültnek kell elmagyaráznom, mert igen kínos helyzetbe kerülnék azt hiszem. Mint ahogy nem érzékeli a piros szín jelenlétét úgy nem tudom vele éreztetni a szerelem színét sem.

Látó olvasók! Mit érnek a színek, ha nem tartalmazza a piros színt? - semmit – s mit ér az ember, ha nincs szerelem? - semmit.

Piros színnel szeretem szerelmem. Kékkel bántom s feketével temetem. A piros véletlenszerű elhelyezkedése képeimen – mely csupán a szerelemmel egyidejűleg kerül csak a vásznamra – káosz elméletnek tűnik. Rend a káoszban. Nem is hinnénk, hogy egy absztract alkotásnak, mely színeket tartalmaz és formákat titkon rejtve, mennyire harmóniában kell lennie ahhoz, hogy ne „boruljon”.  A piros szín kiált, magamutogató, figyelemfelkeltő, óvatosan bánjunk olyannyira vele, mint a piros szavakkal, mert átcsaphat szerelmünk magasztos rajongássá, megszállottsággá, csapássá..

Mesterien belekeveredtem ebbe az indakötegbe. 

Sok volt a piros. 

Mertem érezni és mertem éreztetni néha némi túlzásokba esve az érzékeltetést szem előtt tartva s kihangsúlyozva.

Ha a piros percnyi fehéret kap, ha kivisszük a fényre, akkor megtörjük s könnyen rózsaszín lesz belőle, mely gyorsan kifakul, mint tudjuk, mert rózsaszín szemüveg csak rövid ideig lehet rajtunk, valahogy ez egy tövényszerűség, így érzem.

A következő szín egy igen mélységes szín. Nincs átmenet, egyből a fekete követi. A zuhanás színe, a megzuhanás színe. A ráébredés színe. A szerelemgyász színe.

Meghalnak a színek. Kicsit meg is könnyebbülünk, hogy a szímpompás érzelmek, melyek dinamikusan kezelték életünket, elfárasztanak, kifárasztanak. Szépek, édesek, vakítóan erősek voltak. De megpihenhetünk. Egyik fájdalomból a másikba. Csak más a jellege. De attól még fáj. Ez a fájdalomfüggőség? Vagy ez az élet menete? Ritmikája? Ez a sorsunk? Ez a művészet? Ez az életművészet?

A válaszom határozott igen.

A többi csak körítés, szavak némi tettekkel, de eltörpülő érzések ezek csupán. Amolyan kisebb érzelmek, melyek elférnek az egy nagy mellett, a nagy „Ő” mellett. Csak úgy vannak. Nagyon nincs jelentőségük, vagy legalábbis ebből a látószögből nem nagyon van kiút.

S a fekete után jön e még pirosabb kék?

Nos ez rejtély, hogy mennyire tud kékké fakulni életünk, a víz tiszta színével átmosni a tüzes, égető rettenetet sikerül e?

 Lehűt. Kihűt. Megfagyaszt. Lefagyaszt.

S marad a néma csend, marad a döbbenet?

Fakó életünk így laposodik kékké s mered a valóságra. 

Azt hiszem, elveszettnek érzem magam. Elveszettnek, aki elvesztett valami fontosat.

Hiszem, hogy egy kép alkotásánál nem a véletlenszerűség dolgozik. A színek megválasztásánál sem. Véletlenek nincsenek, legfeljebb véletlennek tűnő, olyanminthadolgok. 

Mindennek menete van, törvényszerűség s folyamata. 

Hogy ki tartja mindezt kézben? Bizonyára nem a művész, mert a művész addig művész és termékeny, amíg hagyják. A varázserő elszáll, ha az Isten kiveszi kezünkből az ecsetet. Akkor meghal az ecset s vele a kép is. Az ihlet elszáll. Mivel színekből áll össze a kép, így a színek is elszállnak.

Meg is válaszoltam az elején feltett kérdést:

 Miért is Ő és én és mi?

Attól piros a piros, s attól változik a színárnyalat, hogy a felsőbbrendű irányítás mennyire engedi ezt nekünk satírozni.

 kép:

Rózsák celofánban

akril, karton, 50x70

by Bence Kovács