Reinfall

A velencei minden évben ugyanott szállt meg – parasztház a patakparton, bánatos fűzfák között. Nem tudtak róla semmit azon kívül, hogy jó vendég, csendesen alszik reggelig, szó nélkül fizet. Történt, hogy meghalt a paraszt, és az örökösei eladták a fűzfás házat. Egy igazi bunkó vette meg, aki nem ismert se Istent, se jó modort. Még szinte be sem rendezkedett, amikor megjelent a velencei, és kérte a szállást. Hodenfrass először is elküldte a fenébe, aztán másodszor is, mit alkalmatlankodik ez a csipás? Dengel, aki itt szolgált már az előző gazda idejében, megjegyezte, hogy ez nem idegen, évek óta ismerik, és úgy látszik, sok pénze van. Úgy, morgott Hodenfrass, akkor aludjon, ahol akar, mit bánom én, csak a pofáját fogja be.

De azért szeget ütött a fejébe a Dengel megjegyzése. Ahá, sok pénze van! Jó lenne tudni, mit rejteget a zsákban, amit a hátán cipel. Úgy nézem, nehéz lehet, egészen meggörnyed alatta. Megkérdezte a testvérét: Agyonverjük? Mit gondolsz, érdemes? – A testvér legalább akkora bunkó volt, mint ő maga, lelkesen bólogatott a nagy busa fejével. Háppersze, verjük agyon! Csak aztat várjuk meg, amíg elalszik.

Ezzel létrejött az egyetértés, és hoztak maguknak egy kupa sört, hogy addig is teljen az idő. Dengel hallotta az egész beszélgetést, mert már akkor is vékonyak voltak a falak, és gyorsan figyelmeztette a vendéget, hogy jó lesz odébb állni. A velencei csendben felhúzta a csizmáját, hátára vette a zsákot, és eltűnt a hideg éjszakában.

Eltelt néhány év, és a velencei a környéken se mutatkozott, az emberek meg úgy voltak vele, hogy elég nekik a maguk dolga. Ha eljön, itt van, ha nem jön, elmaradt valahol máshol, ez ilyen egyszerű. Dengelnek elege lett az új gazdáiból, Münchenben talált szolgálatot. Összeszerelmesedett egy takács lányával, és már ki is tűzték az esküvő napját, amikor a derült égből lecsapott a mennykő: Dengelt elvitték katonának.

Akkoriban az volt a jó szokás, hogy a király emberei megjelentek egy város vagy falu főterén, és összefogdosták a hadra fogható legényeket, mehettek katonának, ha tetszett, ha nem. Dengel szép szál legény volt, egyből kinézték kornétásnak. Mire körülnézett, már rajta volt a mundér. Nem tart ez sokáig, majd meglátja, hogy húsz év milyen gyorsan eltelik.

Hej, hogy loccsant volna meg az anyátok! Ez se történik meg, ha ott maradok a fűzfás házban. Persze akkor a Rézit sem ismerem meg. Szegény embert könnyebben arrébb teszik, mint a szénaboglyát.

A legjobban az bántotta, hogy el sem búcsúzhatott az imádott Rézijétől, egészen Itáliáig hajtották a regimenttel, ott végre volt annyi érkezése, hogy lediktáljon egy levelet – adassék Weber Theresia kisasszony tulajdon kezébe, majd csak felolvassa neki valaki.

A tisztek csak fenyegetőztek a háborúval, különben békességes élet folyt Lombardiában. A katonák a muskátlis ablakok alatt sétálgattak, és mustrálták a lányokat, akad-e köztük szemrevaló. Dengelt is vitték nézelődni, de ez a nagy melák nem gondolt másra, mint az ő Rézijére. Hát, ahogy ott sétálnak, kiszól az egyik ablakból egy előkelő forma ember. Jöjjön fel, Signore! – Én-e? – kérdezte Dengel, mert nem sűrűn hallott német szót Lombardiában, és az előkelő urak meg se látták a gyalogbakákat. Maga hát, Signore, nem emlékszik rám? – Dengel végigkutatta az emlékezete összes fiókját, de nem volt közve egyetlen itáliai nagyúr sem. Va bene, mondta békülékenyen, és benyitott a kapun. Volt ott egy márványlépcső, de olyan fehér, hogy szinte sajnált rálépni a sáros csizmájával. Hát majd feltakarítják a ragazzák, azért tartják őket. A cavaliere megörült a szegény bakának. Nem emlékszik? Én ugyan sosem felejtem el, hogy megmentette az életemet. – Dengel álmélkodott. Maga volna a velencei? Aki olyan sokszor megszállt a fűzfás házban?

Bizony, felelte a cavaliere, én is szegénységben születtem, de aztán igen nagy szerencse ért, csakhogy erről nem szabad beszélni. Annyi az egész, hogy nem mehettem vissza Velencébe, ezt a kis palotát építettem magamnak. Hálát adok a sorsnak, amiért idevezérelte a megmentőmet. Annyi aranyat adok, hogy el sem bírja vinni magával.

Dengel elgondolta, milyen jó lenne, ha beállítana a kaszárnyába egy kosár arannyal, és köszönte szépen, nem kér semmit, gondoskodik róla a kincstár, de bár ne tenné. Aztán már áradt is belőle a panasz, hogy fogták el, amikor gyanútlanul sietett a dolga után – mindig ezt csinálják, ami valahol érthető is, mert kevés az olyan ember, aki józan fővel beáll katonának. Meg hát a Theresia, akivel már nagyban készülődtek az esküvőre! Nem jól van ez így, miért nem személyesen verekednek meg a királyok, ha már bajuk van egymással? A cavaliere csak mosolygott ezen a panaszáradaton, és megígérte, hogy máris intézkedik. Van néhány barátja a megfelelő helyen. Ezt a segítséget már elfogadta Dengel. Végre kibújhatott a mundérból, és urasan, postakocsin hajthatott vissza Münchenbe. Majd néznek nagyot a Weberék, amikor megállok a házuk előtt, kár, hogy a postakocsi nem visz el odáig.

Néztek is nagyot, mármint az öreg Weber meg a fiai. Rézi már nem lakik itt, fiam, hát nem tudod? Férjhez ment, aztán már jön is a gyerek. Takácsmesterségre fogom, ha fiúnak sikerül. Ejnye már, fiam, ne vedd úgy a szívedre! Van annyi lány Münchenben, mint imola a búzamezőn.

Dengel csúnyán káromkodott. Azt a, meg azt a, most mitévő legyek, menjek vissza Lombardiába? Minden velenceit fel kellene akasztani.