A Magány csöndesen üldögélt immár szokottnak mondható helyén, a Fészkes klub eldugott sarkában. Kimérten szürcsölte fekete levesét. Időnként tört hozzá egy-egy falatot a magvas kenyérből is, hogy végül leöblítse száraz borral.

No persze voltak kellemes pillanatok is az életében. Amikor hirtelen betoppantak az Emlék-ikrek, és méz ízű csókot hoztak, azok jól estek neki. 

Volt, mikor egy pillanatra Reményt vélte felfedezni a bárpultnál. A mécsesek tompa fényénél megcsillant bíbor ruhája, és biztató mosolyt küldött a pincérrel. Aztán mindig kiderült, hogy csak Álom Manó tréfálkozott vele. Az Álom népes családjának tagjait régóta ismerte már. Sosem hazudnak, de hinni sem érdemes nekik feltétlenül. Csak gyüszmékelnek az idősíkok között, hol mesét mondanak, hol meg jósolnak a jövőről. Máskor csak rád ijesztenek, hogy levegő után kapkodva ébredsz, s szíved légkalapács módjára próbál kitörni nehézzé vált mellkasod szorításából. 

Így teltek a Magány mindennapjai. Szomorúan nézte homokóráján a pergő szemeket, s már csontjaiban is kezdte érezni az idő múlásának fájdalmát.

Egyszer aztán, amikor épp a Halálos Unalom kerülgette már, valami furcsa zenére kapta föl a fejét. Halkan dúdolva belépett a mulatóba a Szerelem. Lágy dallamot festett alá az Élet, aki eddig szinte észrevétlenül meghúzta magát valahol. Most ujjai hol gyöngéden érintették a hangszert, hol bátran csaptak a húrok közé, s Szerelem édes hangja betöltötte a helyiséget.

Magány számára attól kezdve minden megváltozott. Nappalait már inkább csak a Rózsaszín Ködben töltötte, kézen fogva a gyönyörű Szerelemmel. Vakító éjszakákon át vezetett útjuk, míg megérkeztek az első Boldogsághoz. Az éjszakák ugyan egyre kevésbé fényeskedtek, de leltek az úton még vagy két kicsi Boldogságot.

Szerelem anyja, a hárpia Féltékenység egyre gyakrabban törte rájuk az ajtót.

Mindig hozott magával valakit. Hol pár Keresetlen Szót, hol egy kis Rosszindulatot. Egy borús napon főhősünk éppen Magányos Harcosként küzdött a Politikával és Meg nem Értéssel a Családi Béke érdekében, amikor csörgött a telefon egyébként üres zsebében.

- Haló! Magány? A Rend Őre vagyok. Sajnos nagyon rossz hírt kell közölnöm önnel. Eszméletlenül találtuk Szerelmet a lakásuk ajtajában. Azonnal ide kell jönnie!

- Istenem! - nyögött fel Magány a döbbenettől. A kis Boldogságok? Ugye, ők nem...?

- Nincsenek itthon. Még bizonyára az Élet iskolájában vannak.

A magány soha még ilyen gyorsan nem tette meg az utat a munkahelyétől hazáig, de elkésett. Szerelmet már nem tudták újra éleszteni az orvosok sem. Ott feküdt a szépséges Szerelem a lábtörlőn.

Pár hét múlva megérkezett a boncolás eredménye. A részletes jegyzőkönyv szerint Szerelmet sárban tiporták. Ezt alátámasztották bemocskolt ruhái, s erre utaltak testén a zúzódások is. Találtak még felületes horzsolásokat, és szúrások nyomait. Többségük túlélhető lett volna, de egy a szívéhez nagyon közel érte.

A kitartó nyomozás eredményeként végül letartóztatták, majd el is ítélték a Szavakat.

Szóval gyilkolt...

A Magány csöndesen üldögélt immár szokottnak mondható helyén, a Fészkes klub eldugott sarkában. Kimérten ette fekete levesét. Időnként tört hozzá egy-egy falatot a magvas kenyérből is, hogy végül leöblítse száraz borral.

No persze voltak kellemes pillanatok is az életében. Amikor hirtelen betoppantak az Emlék-ikrek, és méz ízű csókot hoztak..