Halálos fóbia 9. 

A VESZPRÉMI rendőrkapitányság portáján megállították Zsoltot.

– Hova fiatalember? – szólította meg az ügyeletes.  

– Nem is tudom… – dadogta a fiú. Aztán erőt vett magán. – Egy bejelentést akarok tenni.   

– Milyen ügyben?

Zsolt nehezen mondta ki:

– Emberölés.

A parancsnoki irodában megszólalt a telefon.

– A Jolsvai ügyben? Mi az isten! Küldje fel hozzám! – mondta a ragyásképű százados a kagylóba és az ajtóhoz ment. Kinézett és türel-metlenül várakozott. Amikor a lépcsőnél megjelent a fiatal férfi, először nem látta az arcát a háttérből érkező ellenfényben, de amikor a folyosó lámpái alatt már kirajzolódott az arca, ismerősnek tűnt. – Ide jöjjön – szólt ingerültem az ajtók feliratait nézegető srácnak.

Három lépésre voltak egymástól, mire végre felismerte.

– Magát ismerem. Magával már beszéltem… Jöjjön be. Mi is a neve?

Amikor beléptek az ajtón, még jobban szemügyre vette. A fiú látta, hogy segítenie kell.

– Banai Zsolt vagyok. A vadászházban kihallgatott. Én voltam Jolsvai Károly sofőrje.

– Igen, már tiszta. Maga az, akit pont azon az esetén más szobába raktak.

Zsolt bólintott.

– Üljön le.

Zsolt engedelmeskedett, de nem szólalt meg.  

– Miért keresett meg?

– Meghalt az anyám. A kórházból jövök.   

A százados szürke szemeivel figyelmesen nézte a fiút. Amikor az továbbra is hallgatott, vállat vont és türelmetlenül felhúzta a szemöldökeit, amitől ráncos lett a homloka.

– Sajnálom. És?

– Egy búcsúlevelet hagyott, azt akarom megmutatni. Súlyos dologról van szó benne.  

– Mi lenne az?

– Emberölés.

A százados lemerevedett.

– Akkor ez kihallgatás legyen? Tudja, hogy akkor kérheti ügyvéd jelenlétét.

– Nem rólam van szó. Az édesanyám meg sajnos, néhány órája meghalt.

Fél óra múlva szirénázó-villógó Skoda Octavia száguldott Budapest felé, a hátsó űlésén Pege százados mellett Zsolttal. 

MARGÓ feldúltan indult hazafelé. Feleslegesen keverte bele ezt az ügyvédet. Ha ez eljut Marosi fülébe, neki vége. Vajon felhívja őt Kelecsényi? Hiszen az ő embere. Hogy bízhatott meg benne?

– És minek kellett arról a fizetésképtelenségről, meg számla záro-lásról pofáznom? – korholta magát.

Leszállva a buszról beugrott egy cigiért az útba eső trafikba. Olyan zavarodott volt, hogy nem jutott az eszébe a kedvenc márkája. Sokan vártak mögötte és úgy néztek rá, mint egy hülyére.

A kapualjban megcsapta az öreg bérház dohos levegője, mely a kapualjban sorakozó kukák szagával keveredett.

– Hogy még mindig itt lakunk – szánakozott magán, pedig az első emeleti lakás hatalmas és tágas volt és szépen volt berendezve. De mégis, hol van ez a Jolsvai félék villáitól? Ennek is ez a szerencsétlen Szeberényi az oka. És még ő féltékenykedik. Ráadásul oktalanul. Hogy gondolja, hogy én azzal a nyikhaj kölyökkel? Bezzeg ő, a bögyös tiszthelyetteseivel és polgári alkalmazott kurváival! Minden férfi egy rohadt disznó! Az a szemét Jolsvai is megérdemli, amit kapott.

A lakásnak két bejárata volt, és amióta tartott a mosolyszünet közöttük, külön ajtót használtak. Csak az volt a baj, hogy mindkettő ugyanabba az előszobába nyílt.

Amikor benyitott, Szeberényi ott állt a konyhaajtóban, széttárt lábakkal, cigarettázva, és őt nézte. Fenyegető üresség volt a tekintetében, és megvetés.

Már egész úton hazafelé kínozta, hogy sürgősen WC-re kell mennie. Levetette a kabátját és felakasztotta az előszobai fogasra. Magán érzete a férfi tekintetét és ettől még jobban erősödött a vizelési ingere, olyannyira, hogy csak combjait összezárva, szinte bukdácsolva tudott elindulni a WC felé. Ott kellett elhaladnia a keskeny előszobában, közvetlenül a férje előtt, aki még mindig mozdulatlanul állt a konyhaajtóban és rá bámult. Éppen kifújta füstöt, amikor mellette volt. Az arcán érezte a férje meleg leheletét.

Szinte bemenekült a WC-be, az ajtó nagyot csattant, ahogy berántotta maga mögött. Késő volt, érezte, hogy a vizelet végigcsorog a lábszárán.

Leült a deszkára és kitört belőle a nyüszítés szerű zokogás.

Egy óra múlva kiáltozást, dobogást hallottak a szomszédok a lakásból majd két éles csattanást, amit mindenki rögtön felismert.

A KIHALLGATÓ szobában Havrilla felnézett a papírból az asztal túlsó oldalán ülő Zsoltra.

– Maga nem is sejtette, hogy ez történt?

– Nem. Elképzelni sem tudom.

– Mikor, hogyan találkozott Jolsvaival először?

– Ha jól emlékszem, anyám szólt, hogy egy cégnél sofőrt keresnek. Akkoriban taxiztam, de éppen kirúgtak, mert egy utas panaszt tett rám. Anya csesztetett, hogy ne dögöljek folyton otthon a gép mellett, keressek melót. Elmentem a megadott címre, egy proccos irodaházba, és emlékszem, a személyzetis, akinél bejelentkeztem, azt mondta, hogy már vártak. Ezen elcsodálkoztam. Bekísért egy nagy irodába, ahol egy testes, őszes ember ült egy nagy íróasztal mögött. Nem értettem, hogy mit stíröl annyira, min mosolyog, amikor nézeget. Kérdezgetett, hogy eddig hol, mit csináltam, aztán vállon veregetett, amit nagyon rühelltem, és szólt a várakozó személyzetis csajnak, hogy vegyen fel. Jól indult minden, kellemes hely, gondoltam.  Szórakoztató volt a sok jó nő között, mert időm nagy részét velük töltöttem, amikor a titkárságon ücsörögve fuvarra vártam. A csajok kedvesek voltak, úgy vettem észre szimpatizálnak velem, igaz én is igyekeztem nem parasztnak mutatkozni, magyarul cicáztam velük.

– Csak őt furikázta?

– Nem. A többi főnököt is. Legtöbbször a vezéren kívül Szebe-rényinét, a gazdasági vezetőnőt, Marosit, az ügyvezetőt, meg azt a Kele-csényit, a jogászt és néha másokat.  De ezen kívül sokszor el kellett ugranom sürgős iratokat kézbesíteni, vagy a bankba vinni valamit, meg ezt-azt, néha repi italokat, vásárolni.

– Sohasem beszéltek a munkán kívül másról is?

– Soha. Talán, amikor nagyon viháncoltunk a titkárságon, jött ki egyszer és szólt rám, hogy menjek a dolgomra, hagyjam melózni a lányokat. Persze én tudtam, hogy ő sem hagyja békén őket, de amikor észrevette, hogy nevetek rajta, figyelmeztetett, hogy nem szeretné, ha bekavarnék. Felesleges volt, mert nekem már régen beleverték a fejem-be, hogy házi nyúlra nem lövünk. Különben is állandó kapcsolatom volt.       

– És mi történt azon az éjszakán? A maga változatára vagyok kíváncsi.

– Ugyanazon az emeleten aludtam, de egy másik szobában, ahová átraktak.

– Egyáltalán tudta, hogy az anyja ott dolgozik, abban a vadász-házban?  

– Tudtam és most már tudom, hogy Jolsvai is tudta.

– Miért beszél még mindig így róla, holott most már tudja ki volt ez az ember?

– Nem tudom felfogni, hogy anya, és ő, ezt miért titkolták előttem.

– Mikor tudta meg, hogy baj van?

– A ricsajra ébredtem. Én voltam az első a folyosón. Az a Szebe-rényiné ott sikoltozott az ajtó előtt pucéran, a kombinéját húzogatva magára éppen. Úgy, ahogy voltam, egy szál gatyában berohantam a főnök szobájába, aki ott feküdt az ágyon és hörgött. Rázogattam, pofoztam, mire kinyitotta a szemét, fel akart ülni, aztán, mint aki rémeket lát felordított, hirtelen megmerevedett, szemei fennakadtak, lehanyatlott és meghalt.     

– Az anyja hol volt akkor?

– Nem tudom. Később kerestem, de nem találtam.

– És aztán?

– Berohantak az emberek, mentőt hívtak. Engem félresodortak. Visszamentem a szobámba és lefeküdtem, de nem tudtam aludni.  Nem sokkal később értem jött egy rendőr és kihallgattak. Nem kérdezték, így nem is szóltam róla, hogy a kezeim között halt meg.

– És mit szól ahhoz, amit anyja leírt ebben a levélben? Amiért tette, amit tett?

– Borzasztó. Egy szörnyű félreértés. Pedig tudta, hogy mindig pucéron alszom. Hogy érthette félre, amikor ránk nyitott és meglátott az öreg főnök mellett? Hogy hihetett ilyesmit? – nézett a fiú a semmibe, fejét csóválva.   

– Ismerte a nagyanyját?

– Nem. Három éves voltam, amikor meghalt. Anyám szerint a mostoha apja elvette az összes pénzünket, elpókerezte, és elitta, majd otthagyta őket. Pedig sok pénzünk volt, a nagyapám sokat fizetett a nagyanyámnak, amikor elváltak. De a férje eltűnése után a nagyanyám egyedül nevelte anyámat, egészen addig, míg egy autóbalesetben meg nem halt.

– Nagyapját, édesapját ismerte?

– Nem. Anyám sohasem beszélt apámról. Nagyapámról is csak annyit, hogy egyszer majd megkeresi, és az majd segít bennünket. De nem tudok róla, hogy megtette volna. Én csak arra emlékszem, hogy szegények voltunk, albérletben laktunk, Veszprémben. Anya, taka-rításból tartott el kettőnket, később felszolgáló is volt egy étteremben. Két éve került ebbe a vadász vendégházba, szobaasszonynak. Ott látogattam meg időnként. Ő kérte, hogy emlegessem a vadászházat a főnöknek, hátha kibérlik. Én, a suli után letettem a sofőr vizsgát. Mi lesz most? – kérdezte nem kevés kétségbeeséssel a hangjában.

– Most visszaviszik Veszprémbe. Intézkedjen a temetésről, aztán menjen haza Jolsvaiékhoz, és feltétlen maradjon ott. Később még találkozunk.

Az őrnagy kezet akart nyújtani a fiúnak, de hirtelen megszólalt a telefon az asztalán. Miközben utána nyúlt és a füléhez emelte a kagylót, másik kezével intett Zsoltnak, hogy távozhat.

– Itt Havrilla. … Hogyan? … ne nyúljanak semmihez, rögtön ott vagyok – hallotta még a fiú az őrnagy izgatott hangját, mielőtt becsukta maga mögött az ajtót.

MARGÓ ott ült az ágyon, a lábánál a nyitott táska pénzzel, és a két halott férfit nézte.

Szinte felfoghatatlan volt, ami lezajlott előtte.

Úgy emlékezett, hogy amikor hazaért, a férjével való kínos találkozás és a WC–ben történt malőr után belopózott a szobájába, majd néhány ruhadarabbal visszament a fürdőszobába és magára zárta az ajtót. Megmosakodott, bugyit, harisnyát és szoknyát cserélt, amikor meghallotta, hogy csöngetnek. Fülelt, de el sem tudta képzelni, kivel kiabál olyan emelt hangon a férje, mert a másik nagyon halkan beszélt. Végül erőt vett magán és kinyitotta az ajtót. Kilesett, és majdnem eldobta magát. Marosi állt az előszobában és a férjével vitatkozott.

– Mi a faszt akarsz a feleségemtől? 

– Nyugodjon meg végre, és hallgasson meg! Marosi Péter vagyok, a PALLADIO-tól.

– Attól a mocsok bandától?

– Na de kérem! A feleségének hoztam valamit. Át szeretném adni. Itthon van?

– Úgy! Szóval hozott neki valamit. Lássuk csak – és kikapta férfi kezében levő táskát.

– Adja vissza!

Szeberényi háttal fordult neki és nyitogatta a táska zip-zárját.

– Ez meg mi? – kérdezte, amikor beletúrt a táskába. Kivette a kezét, és egy köteg tízezres volt a markában –. Miféle pénz ez?

– A felesége járandósága – makogta Marosi vörösről holtsápadttá változva.

– Miféle járandóság? Csak nem azért a dugásért! Hát ekkora kurva az én feleségem? – kiabálta és a fürdőszoba felé nézett, ahol meg-látta az ajtórésben leselkedő asszonyt.

– Félreérti. Ez az elszámolás...

– Úgy! Na, majd én elszámolok veletek – mondta, azzal elfordította a kulcsot a bejárati ajtón és zsebre vágta.

– Mit akar csinálni? – hebegte rémülten a férfi.

Szeberényi rá se hederítve berohant a szobájába, faképnél hagyva Marosit.

Margó előmerészkedett a fürdőszobából és elsuhanva a férje szobája előtt, beszaladt az ő részébe, integetve Marosinak, hogy kövesse.

– Hívd rendőrséget! – mondta a férfinek, amikor behúzták maguk mögött az ajtót. Marosi azonban, a pénzzel teli kistáskával a kezében csak tehetetlenül toporgott.  

– Add ide, gyorsan – sziszegte Margó, és kikapta a kezéből, kör-beszáguldó tekintettel keresve a helyet, ahová eldughatja.      

Szeberényi odakintről dörömbölni kezdett az ajtón.

– Nyisd ki te ribanc! – ordította férj.

Margó elmenekült az ágyig, halálra rémülten lerogyott a sarkára és a falhoz lapuló Marosival együtt az ajtóra meredtek.

Az nem sokáig állt ellen. Szeberényi berontott a szobába, pisztoly volt a kezében. Fenyegetően megindult Marosi felé.

– Megőrültél Gábor? – sikoltott az asszony.

Szeberényi feléje fordította fegyver csövét.

– Mit csinál? – kiáltotta Marosi és a cső elé ugrott.

A csattanás fülsértő volt. A golyó mellkason találta a férfit, aki zsákként vágódott hanyatt.

Margó megkövülten nézte a füstölgő pisztollyal álló férjét, majd tekintete az utolsókat rugó Marosira fordult.

– Megölted – mondta furcsa, kissé csodálkozó, fahangon és szemét visszafordította férjére.

Szeberényi arca kezdett eltorzulni. Az arcizmai ijesztő vicsorgásba gyűrődtek. Üres tekintettel nézett a nőre, aztán szájához emelte a pisztolyt és meghúzta a ravaszt. Vére telefröcskölte a falat.

Margó még akkor is ott ült az ágyon, a lábánál a nyitott táska pénzzel és a két halott férfit nézve, amikor a kommandósok betörték a bejárati ajtót. 

ANDRÁS az ügyvéd előtt hívta fel a bécsi bankot, bebizonyítva, hogy a bankszámla zárolásáról szóló hír koholmány és szemenszedett hazugság.

– Ami meg azt a titkárt illeti, jobb, ha tudja Kelecsényi úr, hogy az én voltam, és nem állok kőrözés alatt. Ha valaki ennek ellenkezőjét terjeszti, akkor annak az a célja, hogy vagy szegény néhai apámat, vagy engem lejárasson és meghiúsítsa azt, hogy elfoglalhassam a PALLADIO elnök vezérigazgatói székét.

Kelecsényi föladta, de jó kaméleonként azonnal mézes mázos stílusra váltott.

– Kérem, ne nehezteljenek rám, emiatt a kis közjáték miatt, de nekem kötelességem minden ügyeinket érintő információnak utána járni. Ebben az esetben ez megtörtént és hálásan köszönöm az információkat.

Zita tudta, hogy Kelecsényi színe változása csak trükk, és továbbra is vigyázni kell vele.

TELT, múlt az idő, de Marosit hiába várták, nem jött. Nyolc óra felé elkezdték hívni a mobilján.

– Ki keresi? – kérdezte egy ismeretlen hang, de András vissza-kérdezett:

– Ki maga és miért maga veszi fel a mobilját?

– Jelenleg Marosi úr nem elérhető. Kérem adja meg a nevét és telefonszámát visszahívják.

– Tudja jól a telefonszámomat, és hogy ki vagyok. Mondja meg neki, hogy készüljön fel rá, holnap személyesen beszélek a fejével–mondta András és lecsapta a kagylót. – Ez szagot fogott és valamire készül – mondta a többieknek.

Végül dühösen, de mindannyian korán ágyba bújtak, csak Zita maradt a szalonban, mert folyton Zsolton járt az esze és képtelen lett volna aludni. Egy darabig nézte a hülyébbnél-hülyébb sorozatokat a házimozi képernyőjén, fején a bluetooth fejhallgatóval, ami teljesen kizárta a külvilág hangjait; aztán ezt is megunta és egy plédet terítve a vállára, kiment a kertbe.

HŰVÖS éjszaka volt, meglátszott a lehelete. Odafönt sötétszürke fátylakként úsztak a felhők a fekete égen, el–el takarva  a telihold sápadt korongját. „Istenkalácsa”, ötlött fel a szó benne, ahogy nagyanyja nevezte mindig a Föld szomorú és titokzatos kísérőjét, majd a férje jutott az eszébe, aki már valahol ott van fent–vagy odalent?–váltott azonnal cinikus otrombaságba pillanatnyi elérzékenyülése, és dacosan félresöpörte arca elől hajtincsét, melyet az éjszakai szél a szemébe fújt.   

Érezte, hogy torz ez az idillikus a kép: a gyászoló özvegy az ő szerető kis családja körében. Már magától a szótól, hogy „özvegy” is kirázta a hideg. Ha huszonéves kölykeire nézett, sokszor szinte megborzadt. Ezek a felnőtt emberek az én kölykeim?  Akkor én mi vagyok? Fiatalnak érezte magát, minden porcikájában, mégis az emberek, ha megtudják, az életkorát… Most már haraggal, szinte gyűlölettel gondolt a férjére, aki 29 évvel volt idősebb nála, és a vén majom majdnem magához öregítette őt is. Nem, Zsoltot sohasem zavarná, hogy ő 44 éves, pedig több, mint kétszer idősebb nála.

– Az unokám is lehetne, – futott át agyán, és inkább sikoltozásnak hangzott, ahogy hangosan felkacagott az éjszakában.

ALUDNI indult a szobájába, amikor megütötte a fülét a kapunyitó hangja. Az ablakra pillantott és látta a terepjáró fényszóróinak pásztáját, amint a garázs elé fordulva végigsuhant a bokrokon.

– Megjött a nyavalyás – gondolta és a tükör előtt gyorsan rendbe szedve magát azonnal elindult a lépcső felé, hogy kérdőre vonja Zsoltot, hol volt ennyi ideig.

A hátsó bejáraton érkező fiú megtorpant, amikor a sötétből Zita elé lépett.

– Rád ijesztettem?–kérdezte a nő nevetve, és felkapcsolta a villanyt, de mosolya lefagyott az arcáról, mikor meglátta a fiú ábrázatát. – Mi történt?

Zsolt mereven nézett rá és csak hosszú idő után válaszolt.

– Meghalt az anyám.

Zita a fiú széles mellkasára borult – te szegény! – mondta és rögtön szorosan át is ölelte, de Zsolt eltolta magától.

A nő hátrahőkölt.  

– Mi van?  

– Nem haragudj, most nem megy – fordította el a fejét a fiú és kinyitva szobája ajtaját otthagyta a megkövülten álló Zitát.