Halálos fóbia 6. 

A RENDŐRKAPITÁNYSÁGON a ragyásképű megcsóválta a fejét.

– Nekem ez büdös. Nagyon is.

Már napok óta ették magukat. Valami tényleg nem stimmelt. Jolsvainak semmi baja sem volt a szívével, mégis Nitromint volt a kézitáskájában, és a boncolás szerint be is vett belőle egy marékkal, pedig minden Viagrás tudja, hogy a kettő együtt, az maga a halál. Az ember nem megy tatamira egy ilyen spinkóval, ha el akar patkolni. Vagy mégis? Aztán ott van az a levél a fiának. Mi lehet a fiának az a felháborító életmódja, ami miatt megéri kinyiffantani magát? 

– Oké, nézzük át még egyszer ezt a laptopot – sóhajtott a kerületi helyettes –, de szét fogják rúgni a valagunk, ha mihamar nem zárjuk le ezt az ügyet.

– És mi legyen a temetéssel? Ez a Marosi nevű fószer állandóan hívogatja a nagyfőnököt.

– Nagyon szeretné már a földen tudni a vén kujont. Sejted miért? Akkor lesz csak elnök vezérigazgató.

DR. KELECSÉNYI, a család ügyvédje szemüveges, kopasz ürge volt, szinte a szája elé lógó orral, és állandóan nyáladzó ajkakkal, melyekkel ráadásul folyton csámcsogott.

– Nézze hölgyem, minden stimmel, de van itt ez a tétel, ez az igen magas életbiztosítás, ami zavar engem. Ha a rendőrség öngyilkosságot állapít meg, az egésznek fuccs. Ennyire nem lehetett nagyvonalú az elhunyt, hogy ekkora summát veszni hagyjon, csak azért, mert úgy érezte, hogy „lefőtt a kávéja”, hogy kedvenc írómat idézzem.

– Hogyan? – kerekedtek ki Zita szemei. 

– Bocsánat. Azaz, hogy végez magával.

Zita elgondolkodott.

– Sajnos az utóbbi időben Karcsi nagyon megváltozott.

– Ez a korral jár – legyintett az ügyvéd. – Ha ismerné a feleségem…

– Ne haragudjon, most a néhai férjemről van szó. Ő sajnos még egy búcsúlevelet is írt.

– Tudom, tudom – bólogatott, – na de miféle búcsúlevél volt az? Ki tudja igazolni, hogy valóban ő írta? Egy E-mail az kérem semmi, tetszik tudni. Az nem hiteles. Van más is, ami bizonyítaná, hogy férje tényleg be akarta adni a kulcsot?

Zita elgondolkodott.

– Mekkora életbiztosításról van szó?   

– „Potom” negyven millió. Nem semmi.

– Hát nem – révedezett el Zita.

MEGJÖTT a temetési engedély. Már nagyon várta mindenki. Nem csak a Jolsvai villában, de a PALLADIO-nál talán még jobban.

Az igazgató tanács tagjai bombasztikus búcsúztatást terveztek. Mindenben kikérték aaz özvegy véleményét. Miután az egész cehhet a cég állta, Zita nem volt szívbajos: zenekar, vadásztársak díszsortüze, leánykórus, és természetesen a krisztinavárosi templom kanonokja a hittanosokból verbuvált ministráns csapattal; végül gyászmise ugyanott, már persze a nagyszabású halotti tor után, amit a Búsuló Juhász Sas hegyre néző panorámás, zárt, üveg teraszán rendeznek.

Farkasréten, a szomorúfűz és akácia csemetékkel körül ültetett új kriptasoron vettek a családnak egy 8 személyes koporsós fülkeblokkot, melyről alig egy hete vonultak le az építők.  

A Jolsvai villában egymásnak adták át a kapunyitó gombot a kondoleáló vendégek. Eljött Zita összes barátnője, de nem annyira az özvegy miatt, hanem inkább Zsolt és a két fiatalúr kedvéért.

– Csuda aranyosak és milyen egyformák. Kiköpött olyan az egyik, mint a másik. És az a bájos maláj szépség! Ez a Péter egy belevaló lepkevadász. Kikapta magának a legcsinosabb fűszoknyás pillangót. Az a mufurc másik a nyomába sem léphet. Hogy fennhordja azt a parányi, pisze orrocskáját, melybe, ha zápor lesz, belesik az eső. Hova tette ez az András a szemét? Bár a kis krambó elég cuki.–zagyváltak össze–vissza az unatkozó öregcsajok a Zita vezette ÖTYE–KLUB, azaz öreg tyúkok egyletének tagjai.  

– Szerinted a Zsolt meg a Zita… Szóval, …  érted? – súgta az egyik a másiknak, amikor az özvegy irányából a néhai Jolsvai sofőrje közeledett hozzájuk egy tálca konyakkal.

Eljött a temetés napja. A ravatalozóból, a fényesre suvikszolt limuzint követve, a luxuskocsik konvoja, nyomukban a gyalogos gyászolók lihegve caplató sokaságával megérkezett a kriptához. A két fiú tényleg ott izzadt a hat gyászhuszár között, amikor a koporsót kicipelték a sírhoz. Zita nem engedte, hogy Zsolt is beálljon közéjük, bár az hajlandó lett volna. Neki azonban szüksége volt valakire, akire támaszkodhat, amikor előadja majd a sírnál a rituális ájulás nagyjelenetét. Már csak a beszentelés előtt, a stüszi vadásznak öltözött bajtársak sortüze volt hátra. Ez elég gyatrán sikerült, az elpukkasztott vaktöltények hangja inkább egy elakadt géppisztoly ropogásához hasonlított.

A hatalmas bronzkoporsó nehezen fért be a temető legmagasabb pontján épített emeletes kriptasor beton fiókjába. Mikor a két kőműves beverte az ékeket a márványtábla köré Zita tényleg belehanyatlott Zsolt karjaiba. Fiai homlokukat törölgetve siettek oda. Valódinak látszó könnyek patakzottak Zita szeméből, mikor már Zsoltot félretolva két fia karolt belé, és a pap áldás-osztását fogadták.

– Miért hagytál el engem? – kiáltott fel, szinte sikoltva az özvegy, megjegyzem, elég ripacs módon plagizálva és aktualizálva Krisztus kereszthalálkor kilehelt utolsó előtti szavait, amitől aztán mindenkinek, kivétel nélkül összefacsarodott a szíve. Még talán Marosinak is, aki néhány lépéssel mögöttük állt, és görcsösen kapaszkodott feleségébe. Igyekezett nyugodtnak látszani, de idegességének oka ott volt a kriptasor melletti fedett, oszlopos sétányon, egy tuja mögött megbújva, a parkolóban sorakozó, csillogó-villogó autócsodák szomszédságában és a férfi attól reszketett, hogy azt nem csak ő látja. Így kénytelen volt megvárni, míg a kíváncsi sokaság eloszlik és az utolsók is elszállingóznak. Még a feleségétől is meg kellett szabadulnia, ezért a részvét-nyilvánításkor Zita fülébe súgva kérését, hogy nejét fogadják be a kocsijukba és vigyék el magukkal a Búsuló Juhászba, az ott már hamarosan megkezdődő halotti torra, mert ő majd csak később ér oda. Azt hazudta, hogy elintézni valói vannak a gyászhuszárokkal.

Egy frászt volt dolga velük. Majd összepisilte magát izgalmában, mikor meglátta Margót a parkolónál sündörögni. Szerencsére más nem látta meg, – legalább is, ezt remélte.

– Hát te mi a faszt keresel itt? Balhét akarsz? – támadt a nőre, mikor végre kettesben maradtak és betuszkolhatta a nőt a sötétített üvegezésű terepjárójába.

– Nagyon jól tudod aranyszívem, mit akarok – mondta Margó és a férfi orra alá tartott kezének mutató ujját jelentőségteljesen összedörzsölte a hüvelyk ujjával.

AMIKOR másnap reggel mindenki előbotorkált az ágyából és összegyűltek a reggelihez, az immár dísztelen, terített asztalnál kiderült, hogy senkinek sincs étvágya. A halotti toron benyakalt piák, bezabált nehéz kaják megülték gyomrukat. Csak Jing, Péter barátnője vészelte át az egészet, mert ő csak csipegetett, óvatosan kortyolgatott. Ahogy belibegett a fiú oldalán, épp olyan mosolygósan üde és kívánatos volt, mint érkezése pillanatában. Ezt Zita nem is hagyta szó nélkül.

– Úgy vigyorog, mint a vadalma. Ezeknél ismeretlen a tapintat? Elvégre tudhatná, hogy gyászolunk.

Az ingerült hang hallatán a két srác belátta, legjobb, ha minél előbb lelécelnek a gyászos hangulatú házból, és a csajokkal együtt elmennek körülnézni a szemmel láthatóan nagyot fejlődött és megszépült városban, természetesen Balázskát a nagymami nyakán hagyva.

Zita lefektette a gyereket, aztán egyedül maradva, a bárszekrényhez ment, aztán „kutyaharpást szőrével” alapon töltött magának egy konyakot, és bedőlt egy fotelba, hogy italát kortyolgatva elgondolkozzék az utóbbi napok történésein.

– Mi lesz most? – találgatta. Bármennyire is független életet éltek néhai férjével, azért a zavaros, civódásokkal és kibékülésekkel tarkított közös élményeik és az együttes melóval összeharácsolt vagyon, amit Zita joggal vélt saját sikerének is, hiszen meggyőződése szerint igazából ő csinált férjéből „valakit”, erős köteléknek bizonyult.  A példás családi élet még az ikrekkel együtt is csak kulissza – gondolta cinikusan a 45 éves, magát mindenki más fölé helyező nő. Természetesen szerette a két hülye „kölkét”, ahogy az unokájától is ellágyult a szíve, ha ránézett, de be kellett vallania magának, hogy amit irántuk érzett, az inkább a birtoklás öröme, mint igazi érzelem volt. Nem értette, miért gyötri mégis olykor valami megmagyarázhatatlan hiányérzet és szorongás. Nem jött rá, hogy az önimádat magányossá tette, hogy többnyire nálánál idősebb úrinőkből és az alkalmi lesipuskás, összevissza kamatyoló urakból álló zajos társasága csupán az elithez tartozás illúzióját jelentette számára, és az csak unaloműzés eszközeként funkcionált. Futó kalandjai nem jelentettek semmit, ezért is intézte el egy vállrándítással öregedő férje hasonló kilengéseit, és talán csak Zsolttal, ezzel a dögös, macsó sofőrrel kialakult kapcsolata volt hosszú évek óta az első, melyben a szexen kívül, partnerével valamiféle érzelmi kontaktusba is került. – Persze ennek semmi értelme – hessegette el azonnal, gépiesen ezzel kapcsolatos képzelgéseit.

Miután nem volt végrendelet, férjének a cégben lévő üzletrésze, a még fel nem vett osztaléka, a hazai és külföldi bankbetétek, valamint a villa és annak minden ingó és ingatlan tartozéka képezte a három egyenlő részre osztandó vagyont, amit a két gyerek és közte egyenlően kell felosztani. Tudta, hogy a ház és az ingóságok felett neki élete végéig tartó haszonélvezeti joga lesz, de azzal is tisztában volt, ezt a hodályt nem lesz képes fenntartani. Kisebb lakásba kell költöznie és a villát valószínűleg ki kell adnia, és a bérbeadás bevételéből kell megélnie. Egyre jobban aggasztotta, hogy az öngyilkosság miatt esetleg tényleg elúszik a negyvenmilliós életbiztosítás, de aztán eszébe jutott Szeberényi. Talán ez a rendőr tud valami ötletet adni, hogy lehet mégis az öngyilkosságot ismeretlen tettes által elkövetett gyilkosságra átminősíteni. Persze nem erre fogja kérni, csak elsorolja neki a gyanús momentumokat, úgyis ráharap, ha tényleg kopó. Ez a két fószer, a kerületi, meg a másik, az a rosszarcú veszprémi fakabát, semmit sem érnek, de ez a Szeberényi firnyákos fickónak tűnik, vele lehet kezdeni valamit. Rögtön úgy is döntött, itt az ideje, hogy felhívja és meginvitálja egy négyszemközti csevelyre, amiben már a múltkor úgyis megállapodtak. Az ötletet tett követte.

– Halló! Jó napot kívánok, Jolsvai Károlyné vagyok és Szeberényi Gábor őrnagy urat keresném. … Igen, fontos privát ügyben… Üzenetet? … Igen… Adja át neki kérem, hogy sürgősen beszélni szeretnék vele.. Igen…és hogy, amint tud, hívjon vissza, vagy keressen fel… Nagyon köszönöm a segítségét...

Ez elintézve – tette le a kagylót elégedetten, és gondolatai pillanatok alatt visszatértek a pillanatnyi tennivalókhoz.

– HA EZEK visszajönnek kajálni akarnak – gondolt fiaira és kapcsolt részeikre.  Feltárcsázta hát a bejárónőjét, aki ilyenkor segíteni szokott neki a főzésben. De a vonal kicsengett, itt is csak üzenetet hagyhatott.

– Basszus! – mondta, aztán vállat vonva, fütyürészve, ami egyéb-ként nem volt szokása, elindult, hogy megnézze, mit csinál a gyerek. Az nagyon jól meg volt magában. Éppen kirámolta a fehérneműs fiókot és Zita egyik csipkés melltartójának műanyag betétjét kajálta.

– Látom éhes vagy – vette ki a kis kezekből az intim ruhadarabot, aztán felnyalábolva kapálózó unokáját becipelte a konyhába. Ott odaadta neki a teával megtöltött cumis üvegét, és beültette a saját gyerekeitől visszamaradt, és most pincéből felhozott etetőszékbe, hadd nézelődjön a fiatalúr, és nekiállt főzni.

– Összecsapok nekik egy nagy tepsi spenótos, mozzarellás la-sagne-át, hogy megnyalva a tíz ujjukat elmondhassák: azannyát! – neve-tett magában jókedvűen a szójátékon.

Miközben a mélyhűtött parajt olvasztotta és a vajas rántást készítette elő, eszébe jutott, hogy talán a kölköket is felhívhatná, egyáltalán hazajönnek-e kajálni, vagy valamelyik étteremben burkolnak. Kiderült dél-felé várhatóak.

Főzte a tésztát, szeletelte a paradicsomot, közben bedobott még egy nyelet konyakot, megcirógatta a mozdulatait tágra nyílt szemekkel kísérő unokája buksiját, és már éppen leszűrte a tésztát, amikor odakint váratlanul megszólalt a kapunyitó hangja. Kíváncsian az ablakhoz lépett és megpillantotta a garázs bejáró elé gördülő merci terepjárót, amiről már azt hitte, hogy el kell búcsúznia tőle. A volán mellől kiszálló Zsolt észrevette őt és egy macsós mosolyt villantott felé borostás képével, amitől Zita hirtelen borzongás-szerű örömöt érzett. Az ajtóhoz ment kinyitotta. A közeledő fickó rögtön észrevette a bakzó macskák szemét jellemző fényhez hasonló csillogást a nő tekintetében, és már tudta, hogy kellemes percek következnek.

– Marosi békülni akar, visszaküldte a verdádat – újságolta az hírt. Zita örömében a nyakába ugrott. Talán nem kellett volna, mert Zsolt azonnal vette a lapot, és elvigyorodva, előzékenyen segített a sliccén matató hálás kezeknek, hogy kiszabadítsák a közös örömszerzés eszközét a gatyájából. Nem telt bele sok idő, csak alig néhány perc, és egy hirtelen jött késztetésből adódóan a nagyságos asszony meg a sofőrje már ott hemperegtek a kandalló előtt leterített medvebőrön, aminek gazdáját valamikor még a „néhai” ejtette el, valahol Erdélyben. A sétagaloppnak induló dugás szikrázó csillagok közötti féktelen vág-tatássá fokozódott, és már csak a sarkantyúzás hiányzott, amikor váratlanul ismét felhangzott a kapunyitó dudája és mindketten visszazuhantak a földi valóságba.   

– Ki a f. lehet? –  tört ki belőlük egyszerre a trágárság és alig tudtak szét-válni.

– Ez csak az a hülye bejárónő lehet – lihegte Zita, nagy nehezen lekászá-lódva partneréről. – Menj, nyiss ajtót!

Zsoltot a düh fojtogatta, miközben gatyáját magára rángatva engedel-meskedett. Még fél kézzel a hirtelen magára kapott ingét próbálta összehúzni csatakos mellkasán, amikor a nyitott ajtóban egy nálánál fél fejjel magasabb idegen férfivel találta szemközt magát.

– Szeberényi Gábor vagyok – nézett szemébe a jól fésült, nagy-darab, és rém ellenszenves fószer. – Jó napot.  Jolsvainé asszonyt keresem.

Zsolt közömbös pofát vágva fejezte be a gombolkozást, és csak ekkor csapott bele a villám. – Hiszen akkor ez a Margó férje!–cikázott át agyán a felismerés a név hallatán.

Szeberényi hasonlóan járt. Először taszította a fiú izzadságszagú, gusztustalan látványa és elfordította volna róla a tekintetét, de aztán, ő is átélte a villámcsapást; agya hirtelen azonosította az előtte álló alakot a felesége szaunás képén látható fickóval, és ettől eltorzult az arca.

– Te voltál? – sziszegte Zsolt arcára meredve, és látva annak meglepődött, tágra nyílt szemét, rögtön megbizonyosodott róla, hogy nem téved. – Azt a kurva…! – nyögte és máris kitört belőle az állati ösztön. Lendült az ökle, és egy hatalmasat bepancsolt a Zsolt arcának kellős közepébe.

A fiú hanyatt esett, de, mint szakavatott verekedő, azonnal kapcsolt, és az MMA harcosok védekező technikáját alkalmazva maga elé tartva felemelte lábait.

A nagydarab férfi fölé magasodott.

– Szóval te voltál, te féreg! – hörögte és rúgásra készült.

– Mi folyik itt? – sikította a háttérből hirtelen előkerülő Zita.

Szeberényi megtorpant, a hang felé fordult, Szeme összeszűkült a még ziháló, csípőjén a nyitott zipzárjával bajlódó nő láttán. Felváltva Zsoltra és Zitára nézett, és arcukból, meg zilált külsejükből mindent megértett.

Dühtől eltorzult arcvonásai hirtelen megvető undorrá változtak. – Mocskok – sziszegte fogai között megvetően.

– Na de uram! – sipítozott Zita – ez mégiscsak… – méltatlankodott volna tovább, de Szeberényi mozdulata, ahogy a szeme elé kapta a kezét, mint, aki szeretné eltakarni az elviselhetetlen látványt, beléfojtotta a szót.

– Itt nem lehet verekedni uram – mondta a nő miután végre levegőhöz jutott. Szeberényi elképedve állt előttük még néhány pillanatig, aztán karjával legyintve, azaz inkább belebokszolva a levegőbe, köpött egyet és sarkon fordulva, lehajtott fejét csóválva, kicsörtetett az ajtón.

– Fel fogom jelenteni – kiabált utána Zita, de a férfi nem reagált, kemény léptekkel távolodott az udvaron keresztül a kapu felé.

– Elmebeteg fasz! Azt képzeli, hogy közöm van ahhoz a hülye picsa nejéhez? – tápászkodott fel Zsolt tajtékozva a dühtől és szégyentől.

– Látta a szaunás fotódat Margóval. Most aztán beazonosított.

– Kapja be, ez a féltékeny idióta! Hozzá se nyúltam.

– Oké, nyugi. Higgadj le! Menj, zuhanyozz, szedd össze magad, mindjárt jönnek a fiúk és kajálunk.

Zsolt még mindig fujtatva, mint egy felhergelt bika, nem állt le ilyen könnyen. Sértődötten várt elégtételt megaláztatásáért, és a nő hajlandó is lett volna ilyesmire. Mielőtt azonban elölről kezdték volna, vagy ott folytatták volna, ahol abbahagyták, megakasztotta őket ez az újabb felháborító tény, hogy megint kopogtak az ajtón.