Halálos fóbia 7. 

– VISSZAJÖTT? – kérdezte Zsolt, aki most már felpaprikázva, pulykavörösen ugrott a bejárathoz és feltépte az ajtót. Zita odanézett és azt hitte káprázik a szeme, a nyílásban feltűnő két, öltönyös alak láttán.

– Jó napot – köszönt kissé meglepetten a hirtelen ajtónyitástól a ragyásképű százados, a kerületi kapitány-helyettessel az oldalán. – Elnézést a bejelentés nélküli látogatásunkért. – Mikor észrevették a háttérben álló Zitát, mentegetőztek. – Bocsánat asszonyom, de volna önnek még néhány kérdésünk…

– Pedig nekem mára már elegem van magukból – tört ki az asszonyból.   

– Igen, megértjük – bólintott a kerületi helyettes –, láttuk, éppen most ment el egy kolléga, de ő valószínűleg nem ebben az ügyben járt itt.

– Eltalálták – jelentette ki bosszús határozottsággal Zita aztán, mint aki feladta, letörten hozzátette: – Fáradjanak beljebb.

A két férfi befelé menet gyanakodva kerülte ki a még mindig dühös bikaként fujtató Zsoltot.

Zita hellyel kínálta őket.

– Igazán nem akarjuk felzaklatni ezekben a nehéz napokban, – kezdte a rendőr százados – de szeretnénk megnyugtatóan lezárni ezt az ügyet. Eddig a búcsúlevéltől eltekintve semmilyen más információ nem került elő a tragédiát illetően. Egy E-mail azonban nem hiteles bizo-nyíték.

– Akkor, úgy vélem, nem halogathatják tovább az ügy lezárására vonatkozó határozat meghozatalát – mondta Zita indulatosan.  

– Az nem olyan egyszerű. A halál okaként a természetes halál és baleset mellett, akár az idegenkezűség is felmerülhet.

– Ez a férjem életbiztosítása szempontjából közömbös. Egyéb-ként nem tudok róla, hogy ellenségei lettek volna – hadarta feltűnően érzéketlen türelmetlenséggel az asszony.  

– Mintha a féltékenységről elfeledkezne, hölgyem.

– Féltékenység? A szituáció alapján valóban felmerülhet – aztán gúnyosan hozzátette – Lehet, hogy éppen önök előtt távozó kollégá-juktól tudhatnának meg erről többet.

Ezt a megjegyzést mindkét rendőr eleresztette a füle mellett.

– Előbb mérlegeljük a beleset lehetőségét, például a téves gyógy-szer használatot.

– A kollégáik lefoglalták és elszállítottak férjem gyógyszeres szek-rényének egész tartalmát, így erre csak önök tudják a választ. Én nem kísértem figyelemmel, miket szed be, nem is értek hozzá.

– Kár, mert így továbbra sem nem vethető el egészen az öngyil-kossági változat – mondta a százados vállat vonva, mert a nő életbiztosítással kapcsolatos megjegyzése arra utalt, hogy előbbi meg-jegyzésével érzékeny pontra tapintott.   

– A férjem pozíciójában azért akadhattak ellenségei is – módosította azonnal korábbi kijelentését Zita.  

A rendőr felhúzta szemöldökét.

– Mire céloz?

– Leleplezett korrupcióra, például. – Maga is megrökönyödött azon, amit vaktában kimondott, mert csak fél füllel hallott ilyesmiről, de részleteket nem tudott.

A két fakabát egymásra nézett.

– Ez meglehetősen új információ – jegyezte meg a ragyásképű.

– Piszkálják csak meg azt a szemétdombot – célzott vaktában a férje életművét megtestesítő PALLADIO-ra. – Találnak egy ’s mást, ha beleássák magukat az ügyeikbe.

A RENDŐRÖK még ott voltak, amikor a társaság hazaérkezett a városnézésből. A fiúkon látszott, hogy még mindig nagyon fújnak egymásra. Együtt érkeztek, de külön jöttek, András sértődött pofával, Péter leszegett fejjel, mint egy dühös bika. A két csaj viszont szemmel láthatóan összehaverkodhatott, mert köszönés nélkül, együtt rohantak azonnal a konyhába Balázskához, és kiszabadítva az etetőszék fogásából együtt húztak fel vele az emeletre, közben angolul csivitelve, a szalonban ülő társaságra ügyet sem vetve.

A fiúk azonnal felöltötték arcukra a gyászhoz  illő komolyságot, amikor megtudták, hogy a két pasas rendőr.

– Szegény apátok ügyében vizsgálódnak az urak – mondta Zita és intett nekik, hogy ők is üljenek le. 

A rendőrök kíváncsian bámulták az ikreket, akik még ennyi idős korukban is olyan egyformák voltak, mint két tojás.

– Már elnézést, melyikőjük a Péter, aki az édesapjától azt a búcsú-levelet kapta? – kérdezte tőlük a kerületi helyettes.

A fiúk egymásra néztek, mintha meg akarnának egyezni, melyikük legyen is az, végül Péter jelentkezett.

– Nem talált valami különöset abban az E-mailben?

– Most utólag, talán a címzést. Egy régi E-mail címemre jött, amit már nem használok, ezért csak most, itt Pesten tudtam meg, hogy ilyen levél egyáltalán létezik.

– Mi sem értettük, hogy Jolsvai úr miért nem a gépen levő gmail címke listából választotta ki egy kattintással a címzést, és miért inkább egy másik begépelésével fáradozott.

Péter vállat volt.

– Úgy tudom önök és édesanyjuk, hárman, egyenlő részeket örö-kölnek a vagyonból. Ugyanez vonatkozik édesapjuk cégének üzlet-részére is. Szándékoznak ezeket megtartani, vagy eladják? És ha igen, kaptak ajánlatot valakitől a cégnél?

– Nincs felhatalmazásunk ilyen információ kiadására – szólalt meg András azonnal komoran, mire Péter felkapta a fejét és bátyjára nézett.  

– Értem – mondta elgondolkodva a zsaru és társára pillantott.  

SZEBERÉNYI nem állt szóba a feleségével. Olyan lett a zuglói házuk légköre, mint amilyen egy ketrecben lehet, ahol összezártak egy rókát egy nyúllal. Margó tudta, hogy neki jutott az utóbbi szerep, és ezért meghúzta magát. Nyilvánvaló, hogy ekkora botrány után nem reménykedhet megbocsájtásban, és neki kell lelépnie, mielőtt igazán kitör a vihar. Férje nem volt finom ember, sokszor igen durván megkövetelte, amiről úgy gondolta, hogy neki jár, és Margó, most kifejezetten rettegett tőle. Így utólag, nem is értette, hogy mehetett férjhez egy ilyen fráterhez. Házasságukat már régóta csak az mentegette, hogy a munkába temetkezve kiépítették a saját külön világukat és abba menekülve elviselték egymást.

Margóra rátört a tomboló férj dühétől, és a jövő kétséges kilátásaitól való szorongás, kitől, amikor szó nélkül elfogadták a kiprovokált felmondását a cégnél. Kapkodott fűhöz–fához, de mindenütt a gúnyos megvetés falába ütközött. Kész csodaként élte meg, amikor egy délután váratlanul mégis megszólalt a mobilja és egy hang a Pénzügyminisztériumból állást ajánlott neki, ráadásul, új, osztályvezetői állást. Azt hitte álmodik, de az álom beteljesült. Aztán rájött, hogy talán Marosi szólt a nagybátyjának. Ettől visszatért némileg a magabiztossága és ennek volt köszönhető, hogy az állásinterjú, vagy inkább meghallgatás is sikerült. Akkor nyugodott csak meg igazán, mikor a határozatlan idejű munkaszerződést is aláírták. Tisztában volt vele, hogy eddigi élete lezárult. Szerencsére nem volt gyerekük, az, meg hogy szekánt, beteg anyósát nem kell istápolnia többet, szinte megkönnyebbülést okozott neki.

– Remélem, mielőbb elpatkol a vén szipirtyó – gondolta, és remélte, hogy erre meg van a mielőbbi esély.

Hirtelen megkönnyebbülése csak akkor ért véget, amikor egy másik telefonon elég rideg hangon megkérték, hogy másnap reggel nyolcra fáradjon be a Központi Nyomozó Ügyészségre kihallgatás céljából.  

ZITA gondterhelten matatott a konyhában. Csutakolta a tepsit meg a főzőeszközöket, duruzsolt a tányérokkal meg evőeszközökkel telehányt mosogatógép, és lassan végzett a takarítással is. Magában a bejárónőt szidta, aki itt hagyta a slamasztikában, és még arra sem vette a fáradságot, hogy visszajelezzen a hívására.  

A ház elcsendesedett, a lasagne-ás ebéd után mindenki a szobájába húzódott, Zsolt is elhúzta a csíkot valahová.

– Hova a frászba jár ez délutánonként? – ráncolta homlokát az asszony és elhatározta, hogy körülnéz a srác szobájában. Halkan lement a lépcsőn, és benyitott.    

– Trehány tróger – állapította meg a rendetlenség és a sok szét-dobált hacuka láttán. Kotorászott a holmik között, és egy idő után elmosolyodott, amikor azt tapasztalta, hogy a férfi, mindenből áradó jól ismert szaga felizgatja.

– Mit eszek rajta? – tűnődött és haragudott saját magára.

Nézegette a polcon sorakozó könyveket, kihúzgálta a sublót fiókjait, kuncogva a zoknik, trikók, pólók és gatyák kusza együttesén, majd az akasztós szekrényben kitapogatta a dzsekik, nadrágok, és zakók zsebeit, de semmi érdekest nem talált. Már éppen menni készült, mikor az ablak alatti kis, felhajtható tetejű asztalkára esett a tekintete. Lesöpörte a lapjáról az üres cigis dobozt, a hamutartót, a Playboyokat, és felnyitotta.

Az iratok és kacatok között kotorászva felfigyelt egy nagyobb füzetre. Kivette és kinyitotta. Előbb elakadt a lélegzete aztán elvörösödött a feje.      

A kockás füzetlapokon bélyegragasztóval rögzített szőrpamacsok sorakoztak, női nevek alatt.

– A rohadék! – szisszent fel a gondosan preparált és katalogizált fanszőrzet-csomó gyűjtemény láttán.

Utálkozva dobta vissza a füzetet és rácsapta a fiókra a fedelet. Aztán rázni kezdte a visszatarthatatlan röhögés.

ANDRÁS kiült az emeleti teraszra a kávéscsészéjével. Péter kiszúrta, és mellé telepedett.

– Azért, tartozol azzal, basszus, hogy elmond, hogy jutott eszedbe azt a faszságot terjeszteni rólam apának. Legszívesebben kinyír-nálak – kezdte Péter.

– Ne játszd meg magad. Ennek semmi köze ahhoz, ami apával történt. Jó poén volt és kész. Apa nagy ívben leszarta, hogy a fiacs-kájának milyen a gusztusa.

– Nem igaz.  Az a levél…    

– Azt nem ő írta, rájöhettél volna. Azt hiszed, hogy a te pöcsöd körül forog a világ? Az a pénz körül forog. Jobb, ha tőlem tudod. Térj már észre! Itt kurva sok pénzről van szó. Apa off shore számláiról, befektetéseiről, részvényekről. Mondtam, hogy én már nem megyek vissza veled. Mostantól ez a PALLADIO lesz a család pénzforrása és a depóniája, de ehhez előbb meg kell szereznünk az egész céget.

– Akkor mi történt apával, tényleg baleset? Tényleg a kamatyolásba halt meg?

– Nem. Tiszta sor, hogy kinyírták. Azt is tudom, hogy kik.

A BUDAPESTI rendőrfőkapitány a rendőrpalota panorámás, csupa–üveg irodájában a Blikk képes beszámolóját olvasta a Jolsvai temetésről. Amikor felszóltak neki, hogy Szeberényi őrnagy megér-kezett, bosszúsan vágta be a lapot a fiókjába.

Szeberényi egyenruhában feszített, szabályszerűen jelentkezett, amire a főkapitány csak legyintett.

– Most hagyjuk ezt, Gábor!  

Komoran ültek le az egykori dohányzó asztal melletti fotelekbe. Mindketten, idegességükben szívesen rágyújtottak volna, de annak az időnek már vége. – Ez a rohadt tilalom –  gondolták egyszerre.

Végül a főkapitány közelhajolt Szeberényihez, és dülledt, szürke szemeit rászegezve megkérdezte: – Olvastad a mai Blikket? Nem?

Odament az íróasztalához és a fiókból és elővette, majd Szeberényi elé dobta az újságot.

– Olvasd csak el! Egyelőre ennyi ment ki a köztudatba. Odafönt úgy vélik, hogy ez is túl sok, nálunk meg azt, hogy egy főtisztem magán akciózik.

Szeberényi beleolvasott a lapba, majd lesütötte szemét. A nagyfő-nök folytatta.

– Ez nagyon nem hiányzott. El tudod te képzelni, mit basztatnak már napok óta odafentről emiatt, a Jolsvai miatt? Először azt sem tudtam, hogy kicsoda az az ürge, aztán átszólnak a Nyomozó Főosztálytól, hogy panaszbejelentés érkezett az egyik kerületi kapi-tányom ellen, rendőri túlkapás miatt, méghozzá az özvegytől. Ma reggel, meg fél oldalas cikk jelenik meg egy bulvár lapban, a te fényképeddel.  

Szeberényi zavarában úgy kezdett fészkelődni, mint akinek összeragadtak a golyói a zacskójában, és az adott körülmények között akadályoztatva lenne abban, hogy megigazítsa. A nagyfőnök azonban nem hagyta abba.

– Idehallgass! Megértem, hogy elég kínos neked, hogy érintett vagy az ügyben. De remélem tudtában vagy annak, hogy ha bekavarsz a nyomozásba és frusztrálod a Josvai családot, az a legsúlyosabb hatáskör túllépés és abszolút összeférhetetlen pozícióddal.   

–  Beadom a lemondásomat, tábornok úr. 

– Egy faszt! Elutasítom. Megértem a motivációdat, de nem mél-tányolom. Visszahúzol a kerületedbe és a saját dolgodat végzed. Hajkurászod a szarházi elkövetőket, ahogy egy kopóhoz illik.  Ezzel az üggyel kapcsolatban nem szeretném, ha még egyszer a neveddel találkoznék. Világos?

Szeberényi teljesen összeomlott.

– Értettem tábornok úr.

– Az jó – mondta a nagyfőnök és kezet nyújtott.

Az ajtóig kísérte, és mielőtt kiengedte, cinkosan, súgva megkérdezte:

– És mi van azzal a víg özveggyel, legalább dűlőre jutottál vele?  –           Szeberényi elvörösödött, és szemmel láthatóan nem vette tréfára a dolgot.

Amikor becsukódott az ajtó a budapesti rendőrfőkapitány felhívta Havrilla Ferencet, a Nemzeti Nyomozó Iroda Nemzetközi Bűnözés Elleni Főosztály őrnagyát, egykori évfolyamtársát, akit már három napja megbízott az ügy átvételével és továbbvitelével.

– Szia Feri! Lerendeztem a dolgot. Ez a Szeberényi nem fog többet zavarogni.    

MARGÓ remegő újakkal pötyögte be Marosit számát a mobiljába.     

– Nem tudom adni az ügyvezető igazgató urat, elnökségi ülésre ment – mondta nyafogó hangon a titkárnő, aki úgy tett, mintha nem ismerte volna fel a kirúgott korábbi közvetlen főnöke hangját.

– Büdös rüfke – sziszegte dühösen Margó, és csak miután bontott a vonal, fogta fel, mit hallott. – Elnökségi ülés? – na, majd utána járok, de előbb még ezt kell elintézni – gondolta idegesen.

Tudta, hogy mindenképpen tanácsot kell kérnie valakitől, mielőtt kihallgatják, és valószínűleg ügyvédre is szüksége lesz. Nem jutott más név az eszébe, mint dr. Kelecsényi, akinek a száma amúgy is benne volt a mobiljában. 

– Á, maga az, – hallotta az ügyvéd inkább kedvetlen, mint megle-pett hangját.

Mintha, most is zabálna, képzelte maga elé a férfit, cuppogó, nyáladzó ajkaival. Az ügyvéd rövid gondolkodás után közölte:

– Délután kettőkor tudom fogadni, hölgyem, ha megfelel.

– Megfelel – vágta rá a nő. 

ZITA tovább kotorászott Zsolt fiókjaiban.

Az egyikben néhány fénykép akadt a kezébe. Mindegyiken a srác volt, és majd mindegyiken egy nővel, mindig másikkal, többnyire strandon, vagy különböző turista látványosságok színhelyén. Bosszúsan látta, hogy csupa nálánál sokkal fiatalabb csajok veszik körül, hosszú combokkal, a bikinikből majd kibuggyanó mellekkel, hanyagul lazán tartott  csípőkkel, darázsderekakkal.  

 – A büdös strici – dobta vissza mérgesen a fotókat a fiókba. Egy másik kupacban talált még néhány családi fotót, különféle idősebb emberekről, és egy fiatal nőről, akinek a képén elidőzött, mert valahogy elő pillantásra nagyon ismerősnek tűnt a kissé széles arc, a fekete-fehér fotón megállapíthatatlan színű, de világos, valószínűleg kék, vagy zöld szemek, és a kesernyés mosoly az ajkak körül. – Hol láttam ezt? – tűnődött.

  Odakint zajt hallott. Gyorsan visszadobta a képeket, becsukta a fiókot, és az ajtóhoz lépett, hogy kisurranjon.

  – Hát te meg hol voltál? – támadt zavarában Zsoltra, mikor bele-ütközött.

  – Nocsak – mondta komoran a fiú és eltolta a nőt magától. – Kerestél valamit?

  Zita egy pillanat alatt visszaváltozott főnökasszonnyá.

  – Téged. Öltözz át és készítsd elő a kocsit. Mindjárt indulsz a fiúkkal a közgyűlésre – pattogott.

  – Nem lehet. Telefonáltak, hogy anyám rosszul van. Azonnal le kell ugranom Veszprémbe.

  – Magánügy – mondta kíméletlenül Zita, de a srácnak a szeme sem rebbent, hidegen nézett vissza rá.   

  – Az. Viszem a kocsit – helyeselt szemtelenül, azzal megfordult és faképnél hagyta a nőt.

  Zita levegő után kapkodott. Utána akarta kiáltani, hogy álljon meg, hogy „ki vagy rúgva”, de valami belül leállította hisztérikus kirohanását.

  – Eddig sohasem beszélt az anyjáról – döbbent rá, és a garázs felé rugalmas léptekkel siető, izmos, fiatal férfi után nézett.

  Lassan, fejcsóválva indult a szalon felé.